Fair Play

Őszinte embernek tartom magam, ami annyit jelent, hogy nem kenyerem az álszentség, ahogy az sem, hogy puncsolással érjek el valamit. Így tőlem azt kapja mindenki, amit érzek és gondolok. Persze ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem fordult elő egyszer sem, hogy füllentettem volna, és az is igaz, hogy általában szűrőt teszek a szám elé, mielőtt meggondolatlanul kihánynék minden őszinte véleményt, ami éppen eszembe jut, mert nem vagyok egy érzéketlen Terminátor, és igyekszem szem előtt tartani mások érzéseit.

Tőlem, mint őszinte embertől azt kapja a világ, hogyha én valakit kedvelek, akkor teljes szívemből kedvelem és támogatom, és ha valakit nem kedvelek – különösen azután, ha átvág és megsért az az a személy ilyen-olyan formában –, nos, akkor én őszintén rühellni fogom az illetőt: nem fogom megjátszani, hogy szeretem, és sajnos a saját lelki érettségem rovására őszintén szólva tolerálni se nagyon tudom...

Ha jófej vagyok valakihez, akkor lehet bármilyen naív attitűd is, elvárom, hogy viszont jófejek legyenek hozzám is, ha pedig azt tapasztalom, hogy ez a jófejség nem működik oda-vissza, csak tőlem várnak el mindent olyan alapon, hogy nekem kötelességem, és azt hiszik, hogy teljesen kiszipolyozhatnak és visszaélhetnek a jóindulatommal, akkor egy idő után eljutok arra a pontra, hogy nemes egyszerűséggel leszarom az egészet, és nem leszek többé se jóindulatú, se naív, se jófej – akkor se, ha ez a saját káromra megy.

Ez inkább hátrány, mert ami a szívemen, az a számon, és hazudni se tudok jól, arról nem beszélve, hogy az őszinte embereket általában nem is szeretik sehol. Talán valóban csak egy naív bolond vagyok, mert elvárom, sőt, nekem az (lenne) a normális, hogyha én tisztességesen játszom, akkor másnak is úgy kéne, és talán álomvilágban élek, mert igazán nagyon szarul tud esni, ha pofon csap valami, és rájövök, hogy igenis nem az én képzelt utópiámban élek, és igenis mások nem játszanak tisztességesen, csak azért, mert én igen.

Lehet, hogy bolond vagyok, és megeshet, hogy gyenge, amiért nem tudok én is úgy játszani, ahogy mások: csalón, manipulálva, igazságtalanul; de ha legyek is, inkább legyek naív bolond, mint egy önmagát is áltató, gerinctelen segg, aki még arra se képes, hogy emberséges legyen.

Olvass tovább

Miért olyan nehéz helytállni az életben a művészlelkűeknek?

Nehéz a sorsa a művészlelkeknek. Meg nem értés, sok pofon és kudarc a társuk az életben, hiszen egy olyan világban kell érvényesülniük, ahol a művészet szinte nulla jelentőséggel bír. Persze vannak múzeumok, kiállított fotósok és festők, létezik a grafikus és fotográfus szakma is, néhányan szeretik is elnézegetni a reflektorfénybe állított műveket, de nem minden művésznek adatik meg ez a kiváltság. Sok az összetört álom, sok a felfedezetlenül maradt és fel nem karolt tehetség.

Főhősünk, Művészke küszködik. Küszködik, mert nehezen boldogul ebben az ego és anyagi javak hajtotta világban. Küszködik, mert boldogtalan az életével, a lehetőségekkel, amiket elszalasztott, a rossz döntésekkel, amiket hozott. Művészke magányos, hiszen senki nem érti őt meg talán, nem látják át fájdalmát, nem értik meg, miért potyognak könnyei.

Művészke elkeseredett és indulatos, amiért egy olyan világba született, ahol a művészetet nem fizetik meg, ahol a művésznek kell fizetni, hogy tanulhasson, hogy elindulhasson a szakma létráján. Művészke szegény családba született, ambícióit támogatni nem tudta senki, így szépen lassan felhagyott vágyálmaival, hogy papíron is, a közösség szemében is MŰVÉSZ lehessen. 

Azt hitte, majd boldog lesz, ha simán laikusként, hobbiból űzi, amit szeret, ám ahogy peregnek az évek, s ahogy az élet is egyre komolyabbá válik, Művészke belátja, hogy elkésett, hogy igenis harcolnia kellett volna, hogy az lehessen, aki, s igenis akkor is boldogtalan lesz, mindegy, milyen jól fizető munkahelyet is találjon, s hol legyen, mert valami mindig hiányozni fog: hogy testestül-lelkestül művész lehessen, hogy kiélhesse lelkének legbelsőbb vágyait. 

Hogy hagyják őt békében, hadd alkothasson zavartalanul, kedvére.

Olvass tovább

Ellenszenv

Van az a mondás, hogy lehetsz te a legkívánatosabb, legszebb kis eperszem a világon, ha valaki nem szereti az epret... 

Nos, ez rettentő igaz, és mostanában egyre gyakrabban tapasztalom, hogy egyes emberkék csak úgy... – mondjuk úgy, barátságtalanok velem. Hogy miért, azt nem tudom, mert a szobámon kívül kb. egy zabszem nem menne fel a popsimba, olyan félős vagyok, hogy örülök, ha behúzhatom a nyakam, és békén hagynak a csúnya emberek.

Nem tartom magam szentnek, se nebáncsvirágnak, de amikor tudom, hogy nem követtem el semmit, mégis fujjognak rám illetők, az nem csak elszomorít, de kibaszottul fel is dühít. Mert most oké, hogyha hibázok, megérdemlem, hogy leszidjanak, de egy: mindenki hibázik, kettő: én a magam maximalista és tökéletesség-mániás módján éppen eléggé utálom magam, amikor elrontok valamit, vagy nem sikerül valami jól, így rohadtul nincs szükségem arra, hogy napi szinten cseszegessen egy-két munkatárs, csak mert neki éppenséggel rossz napja van (vagy mert valamiért irigy, gondolom).

Tudom, hogy nem csupa szeretet és világbéke a felnőtt lét, de így is éppen eléggé nem szeretem a munkám – nem érdekel, már nyíltan ki merem mondani, eddig tűrtem, „jobb, mint a semmi alapon” –, nincs szükségem rá, hogy még (ok nélkül) piszkáljanak is, mikor így sincs valami sok kedvem napi szinten bemenni.

Nem akarom se ártatlannak beállítani magam, és tisztában vagyok vele, hogy hálás lehetek, amiért van munkám végre, de a saját lelki békém és jólétem sokkal fontosabb, mint az, hogy ne legyek megint munkanélküli. Mindemellett úgy gondolom, az ember egyszerűen nem nyelhet le mindig mindent és nem bólogathat mindenre, mint egy bólogatós kutya egy autóban, és igenis merni kell nemet mondani, merni kell lépni – és kilépni –, ha úgy érezzük szükségét, mert nem szakadhatunk szét azon az alapon, hogy „örüljünk, hogy van munkánk” és „igenis tartozol XY-nak, amiért téged alkalmaztak”.

Nem, NEM, NEM!

Békeszerető ember vagyok, és gyűlölök konfrontálódni másokkal, de hogy ez így nem fog sokáig menni tovább, az is hótziher...

Olvass tovább

Az ébredő utálat, avagy minden, amiért nem szívelem a legújabb Star Wars epizódot

Mióta a film debütált tavaly decemberben, megannyi kritikát és élménybeszámolót lehetett látni róla, így voltaképpen nem fogok újat mondani most ebben a bejegyzésben. Hogy miért írom meg mégis? Nem tudom, először nagyon dúlt bennem az érzelem, hogy miután láttam a kis művet, azonnal ki kell írnom magamból a csalódottságot és a felháborodást, de aztán nem akartam nagyon belemerülni sem, vagy spoilerezni, mostanra viszont már mindenki láthatta a filmet, aki akarta, aki meg nem, az ne olvasson kritikát addig.

Az ébredő Erő és az egyre elhaló Star Wars imádatom pontokba szedve

• Nem gondolom, hogy csak azért, mert egy perpatvar le lett rendezve a történelemben, akkor már egyből minden szép és jó fog maradni az elkövetkezendő évtizedekben, viszont akármilyen nyitott is szerettem volna lenni a folytatásra, igencsak nemtetszést váltott ki belőlem az a jövő, amit a Jedi tökéletes befejezése után lefestett.
  
• Luke egyből eltűnik, amint egy kis probléma merül fel – mármint értem én, hogy szégyenkezik és száműzetésbe vonul, de azzal sem segített különösebben, hogy félreállt, ahelyett, hogy megállította volna Kylo Rent, amikor még lehetett. Na már meg mi ez a Yoda-szindróma, a Jedik nem azért vannak elvégre, hogy fenntartják a békét és a rendet, erre mindkét nagy Jedi mester azonnal lelécel, amint gikszer adódik – nagyon szép, mondhatom.
  
• És ha már Kylo Rennél tartunk: STOP STOP STOP, ROSSZ ROSSZ ROSSZ. Most oké, hogy normális szülőknek lehet sorozatgyilkos gyereke, de onnantól kezdve, hogy kiderült, hogy kinek a kije az a semmirekellő, csigaképű idegbeteg, az egész gusztusom elment a filmtől, mert csak NE MÁÁÁÁR.
  
• Ami Han Solóval történt, arról nem beszélünk, nem is gondolunk rá, sőt, elfelejtsük, és szívem szerint az egész folytatást is el akarom felejteni, hogy van, mert egyszerűen arcon köpése egy ikonikus karakternek. Mert ha már ki akarták írni a filmből – Ford kora miatt érthető is –, megtehették volna máshogy is, ami sokkal méltóbb hozzá, nem ez.
  
• Az a bizonyos jelenet Han és Kylo Ren között. Egy az egyben rossz, nem is akarok több szót pazarolni rá.
  
  
  
  
  
• Mindenki odavan a fénykardokért. Mindenki kipróbálná a fénykardokat, ha alkalma lehetne rá. Na de hogy Finn első kézbevételre profi szinten kaszabolgat vele, az már igencsak röhejes és hiteltelen. Mert most én is odavagyok a szamurájkardokért, és ki is akarnám próbálni, de hogy egyből levágnám vele a saját karom, az is biztos. Finn meg? Aha, aha, persze, persze...
  
• Mindazonáltal Finn karakterével se vagyok igazán kibékülve, olyan semmis volt nekem, nem tudtam azonosulni vele, mert bár igaz, hogy angolul láttam a filmet és csak egyszer, és nem is értettem, hogy mi volt a foglalkozása azelőtt, de akkor is minek küldenek egy képzetlen senkit bevetésre, vagy egyáltalán hogy jött össze ez az egész plot line vele, én nem tudom megérteni.
  
• Leia – megértem, hogy anya, és szereti a fiát, akkor is, ha az egy nyomoronc, de hogy küldheti el élete szerelmét a biztos halálba egy rossz útra tévedt lelenc miatt, na azt végképp nem tudom megérteni, mert még a hülye is sejthette, hogy abból jó nem lesz. Mármint értem az anyai ösztönöket, de ha nekem a fiam rossz útra térne és ki is nyírná az apját, biztos nem kötném az ebet a karóhoz, hogy ugyan már, van még benne jóság, hanem én magam fojtanám meg két kézzel... Vagy akkor miért nem Leiácska maga ment el a fiúcskáért? Talán nem is atyai oldalról van itt rossz parenting, hanem Leia mama volt a ludas?
  
• És ha már Leia, valahogy az egész karaktere fura volt nekem, és az oké, hogy Hannal nem éltek happily ever after, mert kapcsolatok jönnek-mennek a való életben is, de az egész életük, ahogy Az ébredő Erő szerint alakult, egy nagy lehányása a filmtörténelem egyik nagy párjának. Nem mondom, hogy tökéletesek voltak ők ketten az eredeti trilógiában, mert jóformán Han csak rámászott a Birodalom visszavágban, ha azt vesszük, és picit mindig is hiányérzet volt bennem, hogy csak a semmiből lettek ők minden előzmény nélkül, vagy ha nem is arról van szó, de olyan kis instabil volt nekem a kettejük párkapcsolata, de még mindig nem ezt érdemelték volna.
  
• Az egyik legnagyobb csalódásom Captain Phasma volt – jóformán semmi szerepe nem volt, mint Finn full nevét elhadarni kétszer-háromszor. Borzalmas pocsékolása volt egy jó karakternek, és megint ott tartunk, hogy van egy badass női rohamosztagos, és volt kb. három perc screentime neki, semmitmondó szerepben.

* ** *

Azt hiszem, itt befejezem, mielőtt nagyon beindulnék... A lista még mehetne tovább, ebben biztos vagyok, mert több dolog váltott ki belőlem savanyúságot, és egész keserűen néztem a filmet, úgy, hogy majdnem le is kapcsoltam a felénél, de jelenleg semmi más nem jut eszembe – viszont sajgó sebeket jobb nem is feltépni. Egyszer még biztos újranézem a filmet, mert a szüleim, akik huszonévek óta nagy SW-fanok, nem látták még, és velük meg akarom nézni, mert kíváncsi vagyok a reakciójukra, és az is előfordulhat, hogy idővel jobban a szívembe zárom ezt a részt, de hogy azt a tipikus SW-fílinget soha nem fogja nyújtani számomra, amit az eredeti trilógia, az hótziher, BB-8, Poe Dameron és Rey ide, vagy oda.

Olvass tovább

Pasik

Ma egy felettébb kényelmetlen dolog történt velem, ami annyira, de annyira lefárasztott és ledöbbentett, hogy – bár nem akarok pletykabloggá válni – muszáj kiírnom magamból, mert egyszerűen nem tudok túljutni rajta, se a saját tehetetlenségemen.

Miért hiszi azt minden pasi, hogyha egy csaj simán kedves és barátságos vele, akkor egyből ágyba is akar vele mászni??!

Most komolyan. 

Igyekszem elkerülni, hogy általánosítsak és elfogult legyek, de tényleg nem tudom felfogni ép ésszel, hogy miért olyan nehéz megérteni, hogy a lányok nem csak a fehér lovagot akarják minden férfiban, és hogy a friendzoning mekkora egy baromság, és egyáltalán: miért nem lehetnek az emberek – látod, nem lány és fiú, semmi nemi hülyéskedés, hiszen simán emberek vagyunk, nem jácint és leopárd – között ártatlan, mindenféle szexuális többlet nélküli jóhaveri kapcsolat??!

Kínos

Az új munkahelyemen a legutolsó busszal jöttem haza késő este, és megmondom őszintén, hogy féltem egyedül mászkálni, ezért hozzácsapódtam egy csapathoz, akik ugyanarra a buszra mentek és igyekeztem barátkozni, hogy ne kullogjak egyedül a buszmegállóba. Pechemre egy nagytata korú pasas jól láthatóan rám akaszkodott, amikor simán csak beszélgettem vele, mint mindenki mással, és pár perc után egyből azt kérdezte, van-e barátom, majd a rendkívül kínos utalgatások és a kartapi is megvolt részéről – szerencsémre volt rajtam kabát, de így is kirázott a hideg, ahogy hozzám ért... –, majd azonnal neki is kezdett arról monologizálni, hogy ő mennyi idős, én mennyi idős vagyok, és hogy ő mennyire szeretne egy partnert, de – elég ügyetlen és szánalmas módon körbehabogva – neki csak a szex kellene, nem a gyerek, mert ő már túl idős ahhoz, hogy felneveljen egyet.

Mindeközben én ott kullogok ezzel az emberrel a csoport végén, igyekezve minél több métert ékelni kettőnk közzé, de annyira leesett az állam, hogy az nem jutott eszembe hirtelen, hogy elsiessek előre, és ott hagyjam, de hogy még egy fiatal ficsúr is kiröhögjön engem aztán, amiért a vén szexkazán becserkészte az új leányt, az már igazán felháborított.

Elegem van abból, hogy lány létemre állandóan rettegnem kell, hogy melyik hímnemű érti félre azt, ha simán beszélgetek vele úgy, mint bárki mással. Elegem van abból, hogy lány létemre állandóan rettegnem kell, melyik bokorból támad le egy hímnemű, aki megrekedt azon a szinten, hogy minden nő azt akarja, minden nő neki tálalja fel magát, és minden nő csak egy – vagy több – két lábon járó betömnivaló lyuk. És amiből leginkább elegem van, hogy lány létemre a nem akkor is igent jelent, különösen, ha egy hímneműnek van mondva.

Olvass tovább

A trendellenes

Vámpír csillámpónik, szado-mazo kiscicák, és most a haldokló tinirománcok – az egy dolog, hogy alapvetően nem tudunk igazát újat alkotni, mert minden terítékre került már, mióta világ a világ, és ír, aki ír. De hogy miért kell évente, kétévente, x időszakonként mindig egyvalami mánia, és akkor abban az adott témában ontják magukból a szívszorítóbbnál szívszorítóbb bestsellereket, hogy aztán mozifilmet is eszkábáljanak a hangzatos című regényekből, azt tényleg nem tudom megérteni.

Nem vagyok a jó elrontója, de miéééért keeeellllll??! 

A felháborodásom tárgya ezúttal a Me before you (írta Jojo Moyes), ami alapjáraton érdekelt, és el is akartam olvasni, mert tetszett a címe, de aztán az orrom elé virtualizálták a filmadaptáció előzetesét, és lehet benne kedvenc színésznő hatszázezer-huszonhárom is, én akkor is ideggörcsöt kaptam, amint a cselekmény láttán elkezdett előtörni bennem a Csillagainkban a hiba láttán átélt tiltakozó undor. Miért kell mindenáron szenvedős, namajdénmegmondomatutitésazéletértelmét-féle okoskodó drámákat majmolni és filmeket gyártani belőle? Miért kell állandóan egy díszes sablont kiválasztani az év modelljének, és hatvanmillió regényt és mozgóképet legyártani? Nem unja senki rajtam kívül, most komolyan...

Szóval, megvolt a napi puffogásom és antirajongásom – akkor is, ha tudom, majd úgyis megnézem a filmet előbb vagy utóbb Emilia Clarke miatt, de kérem szépen, lassan inkább visszatérek a kötelező olvasmányokhoz és klasszikusokhoz, mert azok sokkal változatosabbak voltak, mint a szórakoztató irodalom manapság,

Reklamáció vége.

Olvass tovább

Beszélnem kell róla: Az a bizonyos ötven árnyalat

Mikor megtudtam, hogy a nagyérdemű legális pornó könyvsorozatból filmet fognak majd itten csinálni, hát őszintén szólva, nagyon nem értettem, minek is kell. Teljességgel kíváncsi vagyok, hogyan meg milyen formában tárják majd itt a közönség elé a kemény szexjeleneteket, bár gondolom, azért valami finomabb művészi formában, meg olyan fincsibb szögekből filmezve teszik ezt, mert máshogy nem igazán tudom elképzelni ezt megfelelő korhatáros formában, meg úgy most komolyan elég vicces elképzelni emberkéket, akik ott nézik a vetítőteremben. Mármint nekem semmi bajom a témával, azt el kell mondjam, az első részt is bírtam, de olvasni meg látni azért két külön dolog, és filmekben sose csipáztam annyira ezeket a részeket, mert inkább az zavart, hogy mások látják, hogy nézem.

Visszakanyarodva a témához: kijött a trailer, s mint érdeklődő, kíváncsi emberi lélek, na meg valamilyen szinten fan, cukorra éhes hangyaként vetettem rá magam finoman körülnézve, nehogy a szüleim rám nyissanak éjjel kettőkor, hogy mit is nézek. És hát nem csalódtam - a saját véleményemben korántsem tudtam legalábbis.

Nekem ugyanis az a véleményem (már lassan egy éve?), hogy mondjon bárki bármit, a casting borzalmas. Lehet, hogy Ana egy totál átlagos lány, és a Dakota Johnson által hozott karakter még sokadik látásra valahogy bájosnak is mondható - bár a karakter esetlensége helyett inkább éreztem azt, hogy Dakota színészi vénáival a baj, mert úgy érződött, mint akinek fogalma nincsen, mit csináljon, meg hogyan, csak valahogy elszenvedi a jeleneteket, egyszerűen nem tudom látni Anát, csak egy csenevész színésznőcskét, bocsánat.
Mikor megláttam az első karakterképeket, már akkor fogtam a fejem, hogy ide betettek egy nagyrészt ismeretlen cseresznyebogarat, akinek a szülei azért valakik - és most ne gondoljam azt, hogy mi révén is tévedt színészi pályára ez a drágaság -, de mimikája körülbelül semmi, mert a teszem azt, mondjuk tíz képen ugyanazt a bamba pofát vágta, a szája Kristen Stewartosan kitátva, ami már igenis Kristen Stewart névjegy, minek ide egy ropogósabb verzió belőle, elég nekünk egy Kristen Stewart... De hát nem, Hollywood is tele van tehetségtelen emberek sorával, akik valahogy mégis eljutnak a vörös szőnyegre. Valahogy...

Mozibeli Christian Grey-ről inkább nem is mondok semmit, még az általam Pacific Rimben nagyon kedvelt Charlie Hunnam láttán is azt gondoltam, hogy ez érdekes Grey lesz, na de aztán Jamie Dornan vitte a legrosszabb casting pálmát itt az évmilliomodban nekem. Semmi bajom a pasival, nem valami megláttam és megutáltam féle fujjogás ez, mert a Once upon a time-ban nagyon szerettem a karakterét, mondjuk nem is tudtam, hogy ő az a híres Dornan gyerek, de amikor megláttam a trailert, hogy igen, testet kaptak a szereplők, mozognak, és vannak, akkor, mint mondtam, nem csalódtam magamban és a véleményalkotásomban, mert ez az ízelítő sikeresen alátámasztotta az eddig gondolataimat.

Jamie ugyanis egyszerűen nem Christian. Nem tudom, hogy a borosta nélkül fura csak, de van valami az arcában, az egész fejében, az egész emberben, amitől hiába van rajta öltöny, egyszerűen ő nem Christian Grey. Dakotát még nem tudom hova helyezni, olyan "talán" esete - talán-, és nem adok előre teljes nullát a filmnek, mert amúgy is meg fogom nézni, s még azután se szólom le, hogy első ránézésre a trailerben lelőttek minden poént - mondjuk egy ilyen ismert sztorinak amúgy se lehet olyan rejtélyes pöpec trailert gyártani, mint mondjuk egy totál eredeti forgatókönyvnek, de szerintem a Harry Potternek is meg lehet nézni, milyen trailere lett, lehet még az Alkonyatnak is izgatóbb. Vagy nem tudom, erről nem kéne nyilatkoznom, mert azért nem olyan rossz az a pár perc, valamennyire még tetszetős már a hangulata is, mert olyasmi filmet sejtet, amit elképzeltem a sztorinak, de a színészekkel még mindig bajom van, akárhogy is járom körbe meg bármennyire vagyok nyitott elméjű. Beyonce Crazy in Love-ját meg fel se ismertem, amíg ki nem írták, hogy az, szóval ez már adott egy kis extrát az egésznek, s ha a film nem is lesz bombasiker (Azért be fogom ismerni, ha netalán mégis kellemesen csalódnék!), a dal még dönthet rekordokat.

Szóval tessék, fogjátok, vigyétek, utáljátok, szeressétek. Nekem mindenképp muszáj volt beszélnem róla, és ez a véleményem, persze vannak, akik odáig vannak a színészektől is meg vissza, de persze kinek a pap, kinek a papné, és az embereket amúgy se lehet észre téríteni, ha oltárira tévednek... Persze mindenkinek szíve joga a véleményéhez, mások szerint én vagyok a hülye, mert így gondolom, ezzel tisztában vagyok, de akkor se értem, ha valami ennyire nyilvánvalóan nem kóser, mégis elvakultan istenítve van, akkor az olyan embereknek mi van az agya helyén? Persze ez megint olyan téma, amibe nem érdemes belemenni.

A szereplőkhöz visszakanyarodva: az hagyján, hogy nem rendelkeznek hercegi és hercegnői szupermodell vonásokkal, egy folytonosan eltátott ajaktól nem lesz még valaki szexi, és azért, mert olyan jelmezben és olyan kellékek meg díszlet között van két ember, még nem fogják hozni a karaktert olyan szinten, hogy az valóban A Karakter legyen.

Egy szó mint száz, a film nem kellett volna, a színészek borzalmasak - bár Ana frizuráját imádom, muszáj megemlítenem -, a trailer olyan fura, de legyünk őszinték, a legtöbb ember így is úgy is meg fogja nézni, aztán következő Valentin Napon kiderül, mennyire tré a tré, vagy netalán a tré lesz az új kúl?

(Jegyzet: második nézésre már a végén a szívemhez nő, és a bejegyzés végére még imádni fogom én is, ez az agymosás??)

Olvass tovább