Gépzúgás és tea

Kicsit most olyan semmilyen viszonyban nem vagyok az írói énemmel, mert a blogomat egy jó ideje olyan minőségin alulinak érzem, viszont újba kezdeni se vagyok eléggé elhivatott, mert több írói nevet is összegyűjtöttem az évek alatt, és úgy mindet akarnám egyszerre, én meg elég nehezen választok… Végül is hogy álljak neki könyvet írni anélkül, hogy tudnám, milyen nevet is képzeljek el arra a bizonyos polcra, nem?

Talán csak én bonyolítom túl mindig, de ha egyéb ötletem akad, általában valami (=nem tudom megfogalmazni, de afféle lelki maszlag) miatt nem tudok nekiállni, hogy leüljek és írjak, vagy pedig ha leírom, a végére sosem érzem közlésre méltónak. Egyszerűen továbbra is végletes vagyok, és csak a zseniális és a kukaförmedvény között mozgok, ha a saját munkáimat kell jellemeznem, és a tökéletes-életem-művéről mindig a förtelmes-kacatra fokozom le őket, aztán csak elbújnak valamelyik mappában, én pedig a létükről is megfeledkezem.

Talán az is a bajom, hogy túlságosan buzog bennem a hatásvadászat, a nagy gondolatok is mind itt kavarognak a fejemben, viszont összekötni nem igazán megy őket.. Ámde mostanság még jobban kedvet is éreztem, hogy megint a nagyvilágba monologizáljak, csak arra várok, hogy a gépem megint használható(bb) legyen. Tudom, hogy ott az okostelefon, okospapucs, meg az Einstein-zokni, de inkább az én jól megszokott HP G62-esem társaságára vágyom a maga zajával, prüszkölésével és minden zúgásával. Hogy csak elindíthassam a zenéimet, és hagyjam, hadd vigyenek a dallamok arra, amerre akarnak, és az ujjaim is gondtalanul verjenek és csapkodjanak a különféle ütemekre.

* ** *

Olvass tovább

Íróeszköz

Közeleg a NaNoWriMo. Augusztusban még nagy reményekkel lelkesedtem, elkezdtem ráállni, vajon melyik kis ötletem vegyem elő és álljak neki kidolgozni, mentálisan felkészülni az egészre, hogy novemberben majd csak írni kelljen, mígnem közbejött a technika ördöge: a laptoptöltőm nem szuperál valami jól – egészen pontosan egyszer tölt, többször nem –, s mivel elég régi már a gépem, eldöntöttem, hogy ahelyett, hogy a javításra költök, inkább spórolni fogok egy újra, ami a legjobb indulatommal és a legolcsóbbat véve is négy hónapba fog telni.

A NaNo-val pedig vegyes érzéseim vannak; akartam is részt venni, meg nem is, de most hozzá kapcsolódóan még jobban foglalkoztatni kezdett a modernkori író problematikája: 

Most akkor mivel is írjak?

Klasszikus papír és ceruza/toll – mióta kikerültem a suliból, mondhatni igencsak rozsdásodni kezdett a kézírásom, mert manapság alig használom valamire a billentyűk, gombok és érintőképernyők rengetegében vesztegelve. Szeretek kézzel írni, megvan a maga hangulata, viszont hozzá fűződően egy dolog van, amit mindennél jobban rühellek: begépelni. 

Valahányszor füzetbe kezdtem el felvázolni egy rendesebb ötletet, ritkán jutottam el oda, hogy ténylegesen gépre vittem, majd komolyabban haladtam is vele valamire, egészen pontosan talán egy kezemen meg tudom számolni, mennyi bejegyzést osztottam meg a blogon, amit végső soron füzetbe jegyeztem le először. A csuklófájásról nem is beszélve, ami még mindig sokkal szörnyűbb, mint amit sokat gépelve érez az ember történetalkotó lánya. Arról nem is beszélve, hogy csak úgy nem tudunk kényelmesen javítgatni, törölni szavakat, esetenként mondatokat, aztán amilyen perfekcionista én vagyok, egyenesen érgörcsöt tudok kapni a sok kriksz-kraksztól és satírozástól, aztán jártam már úgy, hogy egy töltőtollam tintája fél éven belül eléggé olvashatatlanná halványodott. Összegezve nem éppen valami csini és előnyös.

Természetesen hallottam olyan fiatal íróról, aki füzetben dolgozott, és lett belőle kézirata, a könyvét pedig kezembe is fogtam nem egyszer, de ha már a NaNo-nál tartunk, ahol a karakterszám a lényeg, hogy meglegyen az 50 000, szerintem semmivel nem tudnának rávenni arra, hogy még én számoljam le nap mint nap, mennyit is írtam, sőt ki merem jelenteni, hogy nem is nagyon tudnék olyan sokat termelni napi szinten, mert klasszikus naplóírásra ha fordítok mondjuk alkalmanként fél órát, már akkor tropára van menve a kezem – őszintén szólva már nem is értem, hogy tudtam napi hat-nyolc órákat jegyzetelni suliban.

Laptop – ami jelenleg nekem nincs. Amikor először kaptam meg a notebookom, valami földöntúli, mesés érzés járt át, ahogy három éjszakán át letermeltem vagy harminc oldalt Wordben egy azóta eléggé elhanyagolt sztorimból. Bár meglehetősen messze jutottunk kényelem és hasznosság tekintetében is a gyertyalángtól és a lúdtolltól, egy számítógépnek is megvan a maga hátránya, legyen az egy kék képernyő, valamiféle önhiba – én például sikeresen töröltem egy javított teljes második fejezetet a Google Drive-omból, mert azt hittem, le van mentve a gépemre is, csúnya baleset –, illetve akár egyéb hardware-es dolog támadjon meg minket orvul. Amennyire megkönnyíti az életünk a technika, annál több gondot eredményez, arról nem is beszélve, hogy amíg a gyártók csakis a profitért szorgoskodnak, nem igazán lesznek nyugodt napjaink, ahol valami ne romlana el, és egy olyan világban, ahol a pénz beszél, a kutya ugat, nem igazán érvényesülhetsz egykönnyen – persze ez egy teljesen másik történet.

De legyünk őszinték: talán még a régi korok nagy irodalmi alakjai is le lennének nyűgözve attól, hogy lenyomnak pár gombot, aztán azonnal milliókhoz tudnak szólni, hiszen legtöbbüket haláluk után érte a nagy ováció és fedezték fel a zsenialitásukat, értékelték műveiket. Manapság valahogy egy icipicit könnyebben megy azért. Legyen bármilyen művész, napjainkban sokkal gyorsabban juthat el a közönséghez, aki akar, legyen mondanivalója értelmes, hallani, látni érdemes, avagy kevésbé, ez pedig akkor is bámulatos, ha egy-egy ilyen kommunikációs csecsebecse éppenséggel sokba kerül, vagy százféle módon mehet tönkre, ezáltal szabotálva a mi rendíthetetlen hódító hadjáratunkat az internet kusza tengerén.

Egyéb táblagépek – édesanyám folyton tablettának nevezi az iPadem. Lassan egy éve kaptam, és abban a reményben választottam új telefon vagy laptop helyett, mert azt gondoltam, hogy az Apple az csakis valami csodálatos lehet, mert Apple, ergó sokkal kisebb és szebb formában lesz egy hordozható számítógépem, amivel ugyanazt tudom majd csinálni, mégis közben sokkal stílusosabb leszek. Na hát ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. 

Ezeknek a soroknak a közzétételéhez két alkalmazást használok, mivel a blogger online felülelete Chrome-ot használva is egyszerűen kezelhetetlen – telefonról nem is beszélve, ott egyszerűen semmit nem lehet csinálni bosszankodáson kívül –, már görgetni se tudok a bejegyzés végére, mert valahogy nem képes erre az Alma, s mivel az iPademen még csak flash player sincs, ennél nagyobbat nem is csalódhattam volna az Apple-ben, ahol még a gifek se mozognak a saját gallériádba mentetten, és képeken kívül mást nem igen lehet letölteni. Visszatérve eredeti gondolatmenetemhez, zseniálisan találtam egy ingyenes, egészen jónak mondható appot, amivel meg szoktam írni és szerkeszteni a posztot, mivel azonban a free version csak ennyit enged, piszkozatnak tudom elmenteni, amit pedig a Chrome appjából teszek közzé véglegesen. Vagyis ezért vagyok voltaképpen teljesen hallgatag, ha socialkodásról van szó, mert hiába van temérdek ötletem, egyszerűen annyi apró kis gikszer van, amik egyszerűen egy normális laptop nélkül lehetetlenné teszik egy blogger szószátyárkodását.

A másik rettenetes nagy kínom a gépelés. Anyunak nem győzöm fejtegetni, mennyire utálok iPaden gépelni, mert kényelmetlen, és egyszerűen jobban fájnak az ujjaim, mint egy normális billentyűzeten – ezt persze ő nem igen hiszi el, mivel "olyan nagy a kijelző", de aki mindezek ellenére tűrhetően tud ügyködni valamiféle táblagépen vagy telefonon, azelőtt megemelem a nem létező kalapom, mert nekem csak nem megy, pedig minden egyéb nagyképűség nélkül ki merem jelenteni, hogy nem vagyok éppen hülye a technikai cuccokhoz.

Jelenleg az egyéb iPad billentyűzetekkel szemezgetek, de a jó tízezres áraikkal hiába olcsóbbak, mint egy új laptop, az Apple-féle kezelhetőséggel nem igazán lehet sokmindenre jutni, mert a normálisabb appok is mind fizetősek az App Store-ban... Az eredeti Blogger app pedig minden platformon egyszerűen szörnyű, nem is lehet sorkizártra tenni a szöveget, ami nekem halálom, ha nincs, plusz a képeket se tudom annyira szerkeszteni, hogy most hol is legyen elhelyezve, aztán arról már inkább nem is beszélek, a múltkor hány órát bíbelődtem, míg iPadet + egy Androidos Samsung okostelefont használva, a poszt html-jét Drive-ban szerkesztve sikerült az elképzeléseimnek megfelelően végeznem egy bejegyzéssel.

Mondhatjátok nyugodtan kifogásnak, azt hiszem az idei NaNo-t (is) kihagyom. Bármennyire érek rá, bármennyire van időm, annyira sok erőfeszítésbe kerül egyetlen pici posztot megalkotnom és az elképzeléseim szerint kicsinosítanom, és még ha azt mondom, iPaden megpróbálom, nem minden weboldalt lehet ezen normálisan kezelni, plusz a nehézkes gépelés miatt eleve ki van lőve az egész, aztán hiába lehet már diktálni iOS 8 alatt, úgy nem igazán akarnék írni, mert oké, hogy sose próbáltam, és azért is, szóban fogalmazni nekem csak hátrányosabb, plusz nem is akarom, hogy hallják körülöttem, amit mondok. Szóval, amíg nem találják ki, hogyan tudok a gondolataimmal írni, egy lusta mozdulattal hibernáltam most a múzsámat, talán egy párszár évre is akár...

És ha már évek, lehet, nem is előre repülnék az időben, hanem vissza: ahol gyér esti fényben, a kandalló mellett forró teát szürcsölgetve kattognék az én kis írógépemen – szorgosan vetném a fejemben képződött szavakat a koszos papírra, hogy aztán nyugodt-fáradt lélekkel zuhanjak a leszakadt rugójú ágyamba: ma is alkottam valamit, ma is előbbre jutottam a cselekményben, szélsebesen tintázgatva a végkifejlet felé.

Olvass tovább

Olvasókuckó: Tessa de Loo – Ikrek

Nem szeretem a háborút. Már történelem órákon se értettem, miért kell az embereknek folyton hadakozni egymással, pláne ilyen durva módszerrel. Mi jó nekik benne, egyáltalán hogyan képesek nyugodtan aludni, hogy ártatlan ifjakat, akár még gyerekeket is szólítanak csatasorba, miközben a nagy emberek, a fejesek, az egész dolog kiötlői sokszor kényelemben és biztonságban maradva figyelnek csupán a távolból. Úgy se volt értelme, mikor a nagy hódítók a hadseregük élén állva vívták a csatáikat földterületért, hatalomért, de legalább tettek valamit – még ha ugyanúgy hiábavaló öldöklés is az egész –, nem csupán a háttérben mozgatták a szálakat.

Mikor angol órán egyszer a tanárom elhozta nekünk megnézni a Hideghegy c. filmet, először, mint minden újdonságot és alapjában véve úgy az összesféle mozgóképet,  érdeklődve, izgatottan figyeltem, hiszen szeretem a kosztümös filmeket, és Nicole Kidman nevével körülbelül bármit meg lehet velem nézetni. Aztán ahogy szépen lassan felfestette az amerikai polgárháborút, az egész hangulatot a maga sajátos, zord valóságábrázolásával, egyszer csak azon kaptam magam, hogy nem bírom visszatartani a könnyeimet, majd inkább a padomra borultam a fülemet befogva, hogy ne is halljam az egészet, annyira nem bírom elviselni az erőszakot. Nem könnyű túlérzékenynek lenni, nem is vagyok rá büszke, hogy nem voltam képes kezelni a helyzetet, aztán az osztálytársaimnak is adtam egy napra csámcsognivalót, és ment a talány, hogy mert én miért sírtam.

A barátnőm szerencsére elhajtotta őket, a filmet nézzék, ne engem, mondjuk az eseménykor nem is érdekelt, ki veszi észre és bámul, ki mit gondol, csak legyen már vége, és legkedvesebb angol tanárom se csinált belőle ügyet, hogy igenis nézzem akkor is, de egy dolgot igazán megtanultam: önszándékból sose fogok kimondottan háborús filmet nézni, vagy éppen könyvet olvasni róla. Nagyvonalakban az órákon elviselem, de egyébként engem semmivel rá nem lehet többé venni, még egy kedvenc színésszel se, ahogy egyszer Colin Farrell miatt tettem a Nagy Sándorral, az is kín volt éjjel kettőkor, a Watchment meg egy határozott mozdulattal állítottam meg és töröltem ki aztán a médiatáramból egyhuzamban, pedig abból majdnem egy órát elviseltem.

Tessa de Loo írását talán azért vettem a kezembe mégis, mert megtévesztett a cím: Ikrek. Mindig is közel állt a szívemhez ez a szó, a fogalom maga, mindig is szerettem volna egy ikertestvért, és feléledt bennem a gondolat, hogy én is ikreket szeretnék szülni majd egyszer. Ezért hát nem tehettem ellene, mikor a könyvre pillantottam, egyszerűen vonzott és ki kellett hoznom a könyvtárból, akkor is, ha a hátlapon lévő leírásokon látszott, hogy világháború idején játszódik, illetve felvázolta magát a szituációt, na meg hogy nem éppen valami boldogságos egy történet.

Nem olvastam el azonnal. Igazság szerint a Nagy Nyári Olvasmánylistámra felvett tíz könyv közül egyet olvastam ki júniusban, ezt pedig most vettem elő pár napja – Hajrá, maradt még nyolc a visszavételi határidő, október 20-ig! – voltaképpen csakis azért, hogy elfoglaljam magam depis alvatlan éjszakáimon. Nem volt sok kedvem, igazság szerint 2011 óta alig olvastam könyvet, és mivel abban az évben hetente hármat elfogyasztottam, kicsit olvasási undorom is lett. Inkább a dac vezérelt, hogy elkezdtem most az Ikreket, na meg olyan csakazértis alapon, hogy ellent mondjak annak, hogy sose olvasok ki semmit újabban, csak megjáratom a nehéz lapokat a lakóhelyem meg a könyvtár között. 

Aztán a betűk erdejébe merülve, és ott vergődve valahogy rájöttem: olvasni jó. 

Ezt eddig is tudtam persze, de valahogy elfelejtettem, és egy majdnem egy egész nappal a könyv letétele után is ámulok, micsoda pozitív élmény volt, akkor is, ha a téma háború, a sztori fájó és szomorú, a cselekmény szívsajdító és a hangulat sem éppen azét a tipikus ponyvaregényét idézi. Mégis valahogy tetszett, valahogy nagyon NAGYON tetszett, úgy is, hogy második világháború, meg nácik és minden, és soha nem gondoltam volna, hogy valaha is  ennyire tudok élvezni egy ilyen korszakról szóló művet, de elmondhatatlanul örülök, hogy elolvastam.

A tartalomból nem igazán tudom, mit és mennyit ismertessek – a borító egyre inkább tetszik, mert szerintem igazán találó –, nem is akartam sose full epic könyvkritikákat írni, ahogy legalábbis azt manapság illik, mert mindenki rá tud keresni, el tudja olvasni, hogy miről szól komolyabban az adott dolog. Az sem világos, hogy most milyen díszbeszéddel kéne meghozzam hozzá mások kedvét, mert nekem speciel még ha maga az általam legjobban szeretett személy is mondja, akkor se vettem volna rá magam, hogy a kezembe vegyem és nekiugorjak egy háborús, szenvedős könyvnek. Mégis azt tudom mondani, hogy én melegen ajánlom mindenkinek, azoknak is, akik olyanok, mint én, és nem kedvencük a háborúról szóló alkotások, mert nekem egy rettentő  pozitív élmény, kellemes csalódás, akkor is ha nem éppen happy end. 

Amíg beállítottam Moly.hu-n az "Elvastam"-ot – kedvencnek jelölésre nem jöttem rá, azzal esetleg valaki felvilágosíthatna –, akaratlanul is ráláttam egy-két véleményre, és bár kerülöm ezeket, mert a kritika is teljesen szubjektív, és nem szeretem olvasni őket, no meg amik nekem bejönnek, általában általános fujjogást, utálatot és leszólást kap, aztán az egész nézetkülönbségen csak felesleges vitába keveredhet az ember, úgyhogy most is igyekeztem ellesni a látottak mellett, de páron megragadt a figyelmem, és mégis muszáj kitérnem rá: 

Volt, aki azt írta, hogy rossz a stílusa, kevés a párbeszéd és sok a leirás – viszont ez nekem különösen tetszett, mert bírtam azt a fajta rendszert, ahogy felépül a könyv – egy apróbb jelenbeli történés, több visszaemlékezés a múltra –, és ez is teljesen egyéni, kinek mi jön be, csak megint elcsodálkoztam azon, hogy ami nekem annyira zseniális, másnak élvezhetetlen. A világ már csak ilyen...

Másvalaki a végkifejletet nehezményezte, hogy igazságtalan, én azonban már az utolsó fejezet előtt ráéreztem, hogy az lesz, ami, és úgy törvényszerűen végigzokogtam onnantól kezdve az utolsó pár oldalt, mégis jobb volt így, a hangulathoz is, meg úgy az egész szituációhoz is egyszerűen szerintem jobban illett, mint egy boldogabb zárás, bár elárulom, amikor sajátos szertartásomhoz híven az első pár oldal után felkerestem az utolsó mondatot a könyv végén, egész végig a boldog végben reménykedtem, és azt hittem, az is lesz.

Amin még inkább néztem, hogy egy harmadik személy szerint "lopkodás" az egész könyv, és a Két Lottihoz hasonlították, ami kapcsán én nyilatkozni nem tudok, mert azt nem olvastam; vagy hogy miért nem nevezte az egyik ikert legalább másnak, és erre a névproblematikára pedig muszáj vicsorognom: most nem tudom, kedves véleményező, hogyha valakinek ugyanaz a neve, mint neked, azon is felháborodsz? 

Tudom, hogy az illető ezt nem fogja látni, de merőben röhögtem egyet ezen a hozzászóláson, mert most van több tízezer név, író, meg miegyéb, és ha vannak is hasonló témájú írások, vagy különböző karakterek neve különböző sztorikból ne adj isten, egyezik, hát én tökön tudnám magam szúrni, hogy valaki ezen fennakad, mert az még nem éppen lopás. A plágium egy megint másik posztot követel magának, és minden molekulámmal megvetem, de ha két ember ugyanarra tud gondolni, akkor most nem kizárt, hogy ugyanaz az ötlete is támad – nekem legalábbis egy blogger írótársam majdnem minden vele megosztott regényötletemet bekatalogizálta, hogy mire hasonlít, melyik könyvben van arról szó, noha egyikről se volt tudomásom éppen –, hiszen amennyire hatalmas a világ, olyan korlátolt maga az emberiség, megvan egyfajta halmazunk, amiből szellemileg, fizikalilag táplálkozunk, amiben élünk, és csak úgy lopkodással minősiteni valamit meg valakiket igazán oktondi dolog valamelyest, pláne, ha nevek kapcsán. Persze bevallom, én is a hajamat tépem, mikor egy másik írótársam sorra azokat az elemeket, egyéb dolgokat szövi bele a saját írásaiba, amik nekem különösen fontosak, és magamnak akartam felhasználni őket, ezért direkt nem is említettem neki, de most az utcában sem egy Manyika van, ezen túl kell lépni. Kelep Elek és kelepelek közt is van különbség, és a valóéletbeli Harry Potter sem tud varázsolni.

Ha meg Két Lotti újradolgozás for real, akkor üsse kő, nem fog kevésbé tetszeni, és a neveken pláne nem akadnék fenn, mert az akkor is banális.

Egy szó, mint száz, talán a magánéletemhez elég szorosan köthető párhuzam és aktualitás miatt is ragadhatott meg ennyire ez a mű, és nem biztos, lehet, ha más időszakban, más sorssal veszem a kezembe, köpködve dobom el, hogy ez igenis egy szar, és kiolvasatlanul teszem félre egy hanyag mozdulattal, de most egy virtuális cuppantósat küldök az írónőnek, amiért megajándékozott életem egyik nagy élményével. 

Mintha azt láttam volna, hogy megfilmesítették a könyvet, azt viszont nem hiszem, hogy meg fogom nézni, mert ebből a mindenkönyvetmegfilmesítünkmost nevezetű lázból kicsit elegem van, amolyan modern klisé, de már csak azért se akarnám, mert olvasni és vizuálisan, valóban látni más, és volt egypár eléggé "brutális" és megrázó jelenet a cselekményben, és mozgó formában nem igazán szeretném azt látni. Legalábbis ma nem.

Bejegyzésem vége előtt még egy dologra szeretnék kitérni, amit majdnem el is felejtettem: a fordító, illetve a kiadás maga. Tudom, mert valahogy törvényszerű is, hogy nincs olyan nyomtatott könyv, megjelenített cikk vagy sajtó, akár online az interneten, amiben ne lenne valami hiba. Bár afféle szentségtörés is, hogy egy könyv, egy KÖNYV ne lenne tökéletes, velem is megesik, hogy hatvanszori átolvasás után is csak százegyedszerre akad meg a tekintetem egy elíráson, egy rosszul begépelt szón, vesszőn vagy ragon. Ennek ellenére mindig felbőszít, hogy mégis milyen kiadó az olyan, vagy akármilyen szervezet, ami csak úgy pontatlan dolgokat tesz közzé, miért nem lehet igényesen világra bocsátani valamit, és még sokszor tankönyvekben is van ilyen. Az Ikrek sem volt kivétel, és néha van, hogy kukacoskodásból számolom, mennyi hibára lelek egy könyvben, itt is volt a fentiek közül jó pár, és szerintem rossz fordítás is volt helyenként, ha szőrszálhasogatás, ha nem, ezt mindenképp muszáj volt megemlítenem, milyen kiábrándító, kizökkentő tud lenni, mikor ilyenbe botlik az ember. Lehet, csak én vagyok túl szigorú, de számomra az írás szent dolog, és szerintem egy írónak is roppantul igényesnek kéne lennie, pláne egy olyan szakembernek, aki eleve azért kapja a fizetését, hogy javítsa ki ezeket az esetleges bakikat. 

Nem dobálózom kavicsokkal, nekem is elő szokott fordulni nem egyetlen hibám, de egy könyv számomra akkor is egyfajta mágikus, szent tárgy, egy ereklye, és mindig felzaklat, hogyha azt látom, hogy igenis hibás. Talán túl perfekcionista vagyok, de nem önelégült, és nekem is vannak ilyen mulasztásaim, vagy csak a szemem gyenge, de azért valahogy jó lenne, ha ki tudnának adni valamit egyszer, amiben nincs semmi kifogásolható.

Olvass tovább

Pókháló

Az emberi agy különös – szemünk vagy fennakad minden apró részleten, vagy totálisan észrevétlen maradnak, még ha sokszor szúrja, böködi is a látásunkat. Mintha önkényes, önkénytelen pajzs lenne, hályog az elmére, vagy tényleg ilyen pontatlanul érzékelünk?

Van az életemben egy nagy csoda, egy rejtély, ami meghökkentő, ami hihetetlen. Banális. Nem igazán tudom, mit kezdjek vele, mert ha felveszem a kis sisakom, hogy ne lássak semmit, csak zárjon ki minden mást és védje rezgő kis lelkemet, akkor valóban annyi az egész: semmi, ám ha feleresztem a rostélyt, ha a gondolatok kicsit is mozgásba kerülnek, egyszerűen elszédülök, a furcsaságok kitöltik a horizontot, olyan sok van, sűrű vékony fonál, annyira valós, mégis ez okozza önnön kiírtását, mert annyira felfoghatatlan, annyira szürreális, hogy egyszerűen ilyen nincs, nem lehet igaz. 
Ez teljesen más, mint amikor olyan túlcsöppent, szappanoperaszerű drámai történések esnek meg velünk, bár az is ugyanúgy felfoghatatlanul nevetséges, hogy lám, ilyen van, megengedi az isten, mégis sokkal általánosabb, mint egy megfoghatatlan mizéria, egy kusza halmaz, egy piszkos, mégis aranyosan csillogó bog az éterben. 

A sisakom kényelmetlen, szorító, megrepedt az alatta felgyülemlő meghatározhatatlan adattól, álmoktól, talányoktól. Nehéz a levegővétel... 

De ha oly mértékben elviselhetetlen mindez, levehetjük-e azt a sisakot, hogy védtelenek maradjunk teljesen?

Olvass tovább

Felkészületlen

A nevemen és a szemem színén kívül egy dolog biztos, ha rólam van szó: mindig mindenen töprengek, az én agyamnak nincs olyan, hogy nyugi – nekem folyton fel kell készülni mindenre, ki kell elemeznem mindent, és jelentőséget tulajdonítani neki, összefüggéseket levonni belőle, ami lehet a legsületlenebb, legröhejesebb dolog, nekem akkor is szuperfontos mondanivalója lesz, és rohadtul meg fogok bántódni rajta olyan esetben. Akárhogy is igyekszem, ez valahogy elkerülhetetlen, és valahogy semmi sem jó, mindenben van valami, amit mélyen magamra tudok venni és amin kiborulok. Nem tudom, hogy ez a személyiségemben egy hiba, amit kezelni kéne, igyekszem nem kiakadni mindenen és nem zavarni vele semmit, de elég nehéz...

Nehéz, mert... számomra nem olyan nehéz egyáltalán, hogy az emberek csak tudják, hogy mikor mire vágyom, mi az ami bánt, amit szeretnék – persze ezeket sokszor én se tudom, de hát a barátaim, ismerősök miért nem tudják, mikor folyamat küldözgetem a kis jeleket, a burkolt célzásokat, és nekik csak észre kéne venni, nem? Mondjuk nekem meg ki kéne mondani nyíltan, de valamiért az sose megy.

Olyan ramatyul érzem magam, mert mindig mindenre próbálok felkészülni, hogy tudjak jól reagálni, hogy ne érjen váratlanul semmi, ne csapjon képen valami katasztrófa, és tudjam kezelni a helyzetet. Talán túlkomplikálom az egészet, talán feleslegesen hajtom vele magam és fogyasztom az energiám, hogy mindig mindent analizálok, és szabályosan aludni nem tudok, mert az agytekervényeim meg nem állva működnek, de mit tehetnék, ha egyszerűen ez vagyok én?

Hiába pörgetek le mégis számtalan jelenetet, annál is több reakciót, hogy hogyan is kezeljem, van, amire soe lehet felkészülni, mindig váratlanul csap le rád, te pedig egyszerűen tátott szájjal állsz, és a szavad is elakad, hiszen olyan hirtelen, olyan semmiből történt az egész, mégis egy pillanat leforgása alatt megváltozott minden.

Idén kettő ilyen megdöbbentő esemény történt velem; az elsőről azt hittem, hogy még helyrehozható, nem úgy, mint a másik, bár lehet, hogy tévedek. Az emberi kapcsolatok nem olyan, mint egy elektronikai eszköz vagy bármiféle tárgy, hogy csak úgy meg lehet javítani. Vagyis attól függ, miről van szó – egy törött poharat, egy kristálycsillárt, vagy kerámia vázát, ha össze is sikerül ragasztani az embernek, a repedések megmaradnak, és ilyenek a kapcsolataink embertársainkkal is. A kimondott, leírt szónak, a tetteknek súlya van, elrondítják a viszonyokat, talán még csúnyábban, mint egy foltozás vagy egy karc egy tárgyat.

Mindig okosabbnak hittem magam az átlagnál, hogy én számításba veszek mindent, mégis sorra követem el a meggondolatlanságokat és a butaságokat, egymás után, napról napra halmozom, és úgy érzem, mindegy mennyire akarom, mert tényleg akarok kilábalni belőle, helyrehozni a dolgokat, az életemet, valahogy csak egyre jobban tetéződik az egész, valahogy csak egyre rosszabbá válik minden a kezem alatt, ahogy sorra követem el újra és újra ugyanazokat a hibákat.

Mindig óvatos voltam, mindig vigyáztam a dolgaimra, mert zöldhasú nélkül nem igazán lehet mindig mindent elintézni, megjavítani, mégis sorra történtek balesetek, én pedig értetlenül álltam csak az eset fölött, hogy miért is ver az isten? Talán mert nem hiszek benne, és dacból kisbetűvel írom a nevét folyton?

Nem tudom. Talán nem próbálom eléggé, talán minden porcikám rosszul van beállítva, és gyökeresen meg kéne változnom. De mégis hogyan, és kivé? A személyiség nem olyan, mint egy ház, nem bonthatod le a téglákat, hozhatsz bele újabb elemeket és formázhatod át. Vagy igen? De akkor az még mindig én fogok lenni?

Talán ostoba vagyok, hogy nem vagyok hajlandó orvoshoz menni a depressziómmal, de egyáltalán nincs kedve hülye tablettákat szedni, amik nem is biztos, hogy használnának. Ám így meg saját magamat és a környezetemet pusztítom, és ez elég... fenntarthatatlan.


*Hirtelen ért ez a szeptember, és bár eldöntöttem, hogy ezúttal nem hagyom magam, és nem gyűr le az őszi-téli depi – mondjuk bele se tudok gondolni, milyen lenne egy újabb adag szezonális egyembengyem a meglévő tavalyi mellé, amit már négy évszak óta cipelek –, valahogy magamhoz se tudok térni, hova tűnt el egy évem úgy, hogy semmi érdemlegeset nem csináltam, minden csak rossz, minden negatív, hiába próbálom pozitívan szemlélni az eseményeket, mindig csak az marad: hiába.

Olvass tovább

Működési zavar

A hiba a mátrixban egy olyan élmény, amely során valami nincs rendben a tapasztalt világgal, vagy alkalmanként az agyunkkal.

A következőkben megismerkedhetsz pár – elmondások alapján igaznak vélt – beszámolóval.

Halott, de mégsem
– 3clipse reddit felhasználó története

Tudtam, hogy a nagybátyám meghalt. Édesanyám hívott fel a szomorú hírrel, éppen munka közben, és egy munkatársamnak is elmondtam, aki részvétét és együttérzését nyilvánította ki. Pár héttel később a testvérem említette, hogy a nagynéném és nagybátyám csinálnak valamit, mire én közbeszóltam: de hát a nagybátyám meghalt! A testvérem közölte velem, hogy ez nem igaz, mire felhívtam anyámat, csak hogy megbizonyosodhassak róla, a nagybátyám igenis életben van.
A mai napig nem tudom, mennyit képzeltem az egészből, illetve mennyi az, ami valóban megtörtént; egyáltalán beszéltem a munkatársammal, vagy édesanyám nem is hívott aznap? Teljesen kiakaszt a tudat, hogy az agyam csak úgy képes ilyen konkrét emlékeket gyártani magától.

* ** *

Miért is beszéltünk mi úgy?
– WittyRepost reddit felhasználó története

Néhány évvel ezelőtt a ma már exbarátnőm mellett ébredtem, és folyékony beszélgetést folytattunk franciául. Felkeltem az ágyból és kimentem a fürdőbe, a víz csobogása közben ráeszméltem: egyikünk sem beszél egy mukkot sem franciául. Amikor kimentem, megkérdeztem a barátnőmet is, aki emlékezett is az egész dologra, mellette ugyanolyan zavarodott volt, mint én. Fogalmam sincs, miről is folyt a társalgásunk, hiszen nem ismerem a nyelvet. Az emberi agy hátborzongató.

* ** *

Elfelejtve 
– Joevual reddit felhasználó története

Édesapám epilepsziás, és elmondása szerint akkor tapasztalja ezt a fuga állapot-szerű (A fuga állapot a pszichogén amnézia egyik formája, mely alkalmával az egyén kiszakadva megszokott környezetéből képtelen felidézni saját identitását és korábbi emlékeit – a ford.) dolgot, amikor nem veszi be az előírt orvosságot.
Aspenbe utazott üzleti útra egy síházat tervezni, de otthon felejtette a gyógyszereit. Egy elég komoly előadásra volt hivatalos, amin viszont nem jelent meg. A munkatársai órákon át keresték, mire végre megtalálták őt, amint az országúton sétált a hóban, úgy 12 kilométerre a hoteltől. Látszólag teljesen elvesztette azzal kapcsolatos emlékeit, hogy ki ő, hol van, és miért van ott, aztán később rájött, hogyha járkálni kezd, apró puzzle darabkákként össze tudja szedni ezekre a kérdésekre a választ.
A jelenség elmúlt, és minden visszaállt a régi kerékvágásba, amikor meglátta az ismerős arcokat a munkatársai személyében.

* ** *

Egy másik út
– A_lot_of_italics reddit felhasználó története

Egyik nap éppen a belvárosban helyet foglaló munkahelyemre igyekeztem, mikor hirtelen késztetésem támadt egy másik útvonalon menni. Egy pillanatnyi ösztönszerű érzés volt ez, ami a semmiből jött, de örökre megváltoztatta az életem.
Egy sikátorhoz érkeztem, amit soha nem láttam azelőtt, és ahogy emlékszem, úgy 15 lépés távolságot hagytam magam mögött, mikor az a tényleges "hiba" megesett velem. Minden összekavarodott a fejemben, s azt éreztem, nincs már testem, hanem egy féléber entitásként lebegek át valami másik fura dimenzión. Váratlanul egy sor különböző színből és alakzatból álló látomás jött elém; egy csoport furán kinéző embert láttam, akik üzletemberekre emlékeztettek. Döbbenten néztek rám és megijedtek, hogy látom őket, aztán egyikük egy gyors mozdulatot tett, mire minden fekete lett körülöttem.
Amikor magamhoz tértem, egy teljesen másik utcán álltam, ugyanazon, amelyiken mindig is munkába szoktam igyekezni. Rosszul éreztem magam, zavartnak és lehangoltnak. Soha nem drogoztam, nem volt semmiféle hallucinációm, soha nem történt velem semmi hasonló korábban. A legfurább dolog, hogy amikor a hiba kijavította magát, és képes voltam látni azokat az "embereket", akik úgy figyeltek engem, mint egy ketrecbe zárt állatot, nagyon is az az érzés járt át, hogy irányítanak. A mai napig nagyon zavar.

* ** *

Egy éles kanyar
– pistacchio reddit felhasználó története

Tíz vagy tizenegy éves lehettem, mikor a strandra készültünk a nagynénémmel és az ő barátaival. Két kocsival mentünk, és útközben keresztül kellett haladni egy nagyon nagy ipari területen. Nem tudtuk, merre kell menni, ezért az előttünk lévő autót követtük, mikor hirtelen megfordultak, és a sofőrünknek is egy éles kanyart kellett tenni emiatt. Abban a pillanatban egy nagyon tiszta és nagyon hangos hangot hallottunk a kocsin belül, amint azt mondja: "Éles kanyar, hm?!"
A vezető azonnal fékezett, tanácstalanul néztünk egymásra, ahogy tudtuk, az a hangszín sehogy se lehetett a miénk. Egyidejűleg észrevettük azt is, hogy a másik kocsi is megállt, ezért a sofőrünk kiszállt és odakiáltva megkérdezte tőlük, ők hallottak-e valamit. Mint kiderült, a saját kocsijukban ugyanannak voltak fültanúi, mint mi, holott a környék teljesen elhagyatott.

* ** *

Az öngyilkos álom
– 47attemptslater reddit felhasználó története

Tinédzserkoromban kettő nagyon intenzív álmot láttam. Az elsőben egy internetes barátom hívott, hogy elmondja, szakított a barátjával, és hívás közben  Seal "Don't Cry" c. dalából énekeltem neki pár sort, míg a másik álomban egy helyi jóbarátot találtam holtan a fürdőkádban.
Nem is gondoltam rá, amíg egy este az fogadott, hogy az első álmomban szereplő ismerősöm online elmondta, dobta őt a barátja. Azonnal megkérdeztem, akar-e beszélni telefonon, mire azt felelte, nem. Emlékszem, azt gondoltam, ennek van valami jelentése, mintha meg tudnám változtatni.
Nem sokkal később csörgött a telefonom, és az a második álmomban szereplő barátom hívott – ebben a pillanatban teljesen beparáztam, de vele igyekeztem normálisan beszélgetni. A barátom suliról és mindenféle dolgokról mesélt, mikor egy loccsanásra lettem figyelmes a háttérből. Azonnal megkérdeztem, a fürdőben van-e, mire elmondta, hogy igen – ekkor a szívem ki is hagyott egy ütemet. Megkérdeztem azt is, mit csinált, amire nem felelt azonnal, majd egy hosszú szünet után előadta, hogy egy egész doboz gyógyszert beszedett, vodkával és varázsgombával együtt, és megijedt, amíg hat neki, ezért felhívott engem, hogy hallhassa valaki hangját. Azonnal megszakítottam a hívást, majd tárcsáztam a 911-es segélyhívót, mire kiértek, a barátomat eszméletlenül találták, de még élt. Ma már két gyönyörű lány édesanyja, és jól van.

* ** *

Semmi horzsolás vagy sérülés
– mbalsevich reddit felhasználó története

Majmosat játszottam a negyedik emeleti erkélyemen, és le is estem, amit két haverom teljes sokkban nézett végig. Emlékszem, hogy láttam a betont közeledni, hiszen fejjel előre estem, és azt gondoltam, "A fene, el fog törni a csuklóm!" (Hogy miért a csuklóm, azt nem tudom...)
A következő emlékképem, hogy a haverjaim üvöltenek fentről, hogy jól vagyok-e, mire felnéztem, és azt kérdeztem, mi történt? Ők nem látták, mikor a talajra érkeztem, csak utánam futottak, ki az épület elé, és látták, hogy már kint állok és felfelé nézek. Semmi horzsolás, semmiféle sérülés nem volt rajtam, semmim nem fájt. Nem emlékszem, hogy a talajra estem volna, arra sem, hogyan álltam fel, semmire. Azon kívül az egy-két másodpercnyi villanáson kívül semmiféle emlékem nincs. Hármunk közül egyikünk sem érti, mi történt, de mindannyian láttuk és egyetértünk abban, hogy tényleg megtörtént.

* ** *

Égnek a szemeim
– ClassicJenny reddit felhasználó története

Úgy 15 évvel ezelőtt a barátaim szülei, Steve és Julie éjjel egykor egy egész házat megrengető, hangos puffanásra riadtak fel álmukból. Aggódva, hogy valamelyik gyerekük netalán kiesett az emeletes ágyból, Steve a földszintre ment, hogy megnézze őket, de mindhárom gyerkőc épségben és biztonságban szunyókált a helyén. Julie azt javasolta Steve-nek, hogy nézzen körbe a ház körül, hátha van valami nyoma behatolásnak, ezért a férfi ellenőrizte az ajtókat és az ablakokat, mielőtt kiment volna.
Körülbelül tízpercnyi nyomozás után Steve nem talált semmi szokatlant, ezért visszament a házba lefeküdni, a feleségét azonban teljes aggodalomban találta, és az asszony követelte, hol volt idáig, és mi történt. A férj bár zavarodottan és fáradtan, de elmagyarázta a nőnek, hogy nem talált semmit, illetve próbálta megnyugtatni Julie-t, aki azonban rámutatott arra, hogy már hajnal négy órát ütött az óra, és Steve három órája eltűnt. A feleség még ki is ment a férje után, hogy megnézze, mi van vele, de nem találta sehol, és nem is felelt, mikor Julie a nevét kiabálta. Képtelenek megfejteni a rejtélyt, mindketten lefeküdtek, amíg Steve-nek kelni kellett munkája miatt.
Steve ugyanis festő, és pár órányi munka után észrevette, a szemei annyira égnek, hogy már megpróbálta nyitva tartani a szemhéját, hogy még csak véletlenül se pislogjon, mert akkor úgy érezte, valóságos smirgliként hatnak a szemgolyójára.  Az alkalmazottai kórházba szállították a férfit, akit másodfokú égési sérüléssel kezelték, és elmondták neki, hogy a szemének állapota egyenlő azzal, mintha hosszú ideig hegesztőbe nézett volna bármiféle védelem nélkül. Szerencsére Steve rendes ellátást kapott, és teljesen visszakapta a normális látását.

* ** *

Hát ennyit mára. Ha érdekelt a téma, további érdekes sztorikat olvashatsz még itt angol nyelven. Veled történt valami hasonló furcsaság?


Ez a fordítás általam készült, remélem, senkit nem sértettem meg vele.
Forrás: tumblr

Olvass tovább

Beszélnem kell róla: Az a bizonyos ötven árnyalat

Mikor megtudtam, hogy a nagyérdemű legális pornó könyvsorozatból filmet fognak majd itten csinálni, hát őszintén szólva, nagyon nem értettem, minek is kell. Teljességgel kíváncsi vagyok, hogyan meg milyen formában tárják majd itt a közönség elé a kemény szexjeleneteket, bár gondolom, azért valami finomabb művészi formában, meg olyan fincsibb szögekből filmezve teszik ezt, mert máshogy nem igazán tudom elképzelni ezt megfelelő korhatáros formában, meg úgy most komolyan elég vicces elképzelni emberkéket, akik ott nézik a vetítőteremben. Mármint nekem semmi bajom a témával, azt el kell mondjam, az első részt is bírtam, de olvasni meg látni azért két külön dolog, és filmekben sose csipáztam annyira ezeket a részeket, mert inkább az zavart, hogy mások látják, hogy nézem.

Visszakanyarodva a témához: kijött a trailer, s mint érdeklődő, kíváncsi emberi lélek, na meg valamilyen szinten fan, cukorra éhes hangyaként vetettem rá magam finoman körülnézve, nehogy a szüleim rám nyissanak éjjel kettőkor, hogy mit is nézek. És hát nem csalódtam - a saját véleményemben korántsem tudtam legalábbis.

Nekem ugyanis az a véleményem (már lassan egy éve?), hogy mondjon bárki bármit, a casting borzalmas. Lehet, hogy Ana egy totál átlagos lány, és a Dakota Johnson által hozott karakter még sokadik látásra valahogy bájosnak is mondható - bár a karakter esetlensége helyett inkább éreztem azt, hogy Dakota színészi vénáival a baj, mert úgy érződött, mint akinek fogalma nincsen, mit csináljon, meg hogyan, csak valahogy elszenvedi a jeleneteket, egyszerűen nem tudom látni Anát, csak egy csenevész színésznőcskét, bocsánat.
Mikor megláttam az első karakterképeket, már akkor fogtam a fejem, hogy ide betettek egy nagyrészt ismeretlen cseresznyebogarat, akinek a szülei azért valakik - és most ne gondoljam azt, hogy mi révén is tévedt színészi pályára ez a drágaság -, de mimikája körülbelül semmi, mert a teszem azt, mondjuk tíz képen ugyanazt a bamba pofát vágta, a szája Kristen Stewartosan kitátva, ami már igenis Kristen Stewart névjegy, minek ide egy ropogósabb verzió belőle, elég nekünk egy Kristen Stewart... De hát nem, Hollywood is tele van tehetségtelen emberek sorával, akik valahogy mégis eljutnak a vörös szőnyegre. Valahogy...

Mozibeli Christian Grey-ről inkább nem is mondok semmit, még az általam Pacific Rimben nagyon kedvelt Charlie Hunnam láttán is azt gondoltam, hogy ez érdekes Grey lesz, na de aztán Jamie Dornan vitte a legrosszabb casting pálmát itt az évmilliomodban nekem. Semmi bajom a pasival, nem valami megláttam és megutáltam féle fujjogás ez, mert a Once upon a time-ban nagyon szerettem a karakterét, mondjuk nem is tudtam, hogy ő az a híres Dornan gyerek, de amikor megláttam a trailert, hogy igen, testet kaptak a szereplők, mozognak, és vannak, akkor, mint mondtam, nem csalódtam magamban és a véleményalkotásomban, mert ez az ízelítő sikeresen alátámasztotta az eddig gondolataimat.

Jamie ugyanis egyszerűen nem Christian. Nem tudom, hogy a borosta nélkül fura csak, de van valami az arcában, az egész fejében, az egész emberben, amitől hiába van rajta öltöny, egyszerűen ő nem Christian Grey. Dakotát még nem tudom hova helyezni, olyan "talán" esete - talán-, és nem adok előre teljes nullát a filmnek, mert amúgy is meg fogom nézni, s még azután se szólom le, hogy első ránézésre a trailerben lelőttek minden poént - mondjuk egy ilyen ismert sztorinak amúgy se lehet olyan rejtélyes pöpec trailert gyártani, mint mondjuk egy totál eredeti forgatókönyvnek, de szerintem a Harry Potternek is meg lehet nézni, milyen trailere lett, lehet még az Alkonyatnak is izgatóbb. Vagy nem tudom, erről nem kéne nyilatkoznom, mert azért nem olyan rossz az a pár perc, valamennyire még tetszetős már a hangulata is, mert olyasmi filmet sejtet, amit elképzeltem a sztorinak, de a színészekkel még mindig bajom van, akárhogy is járom körbe meg bármennyire vagyok nyitott elméjű. Beyonce Crazy in Love-ját meg fel se ismertem, amíg ki nem írták, hogy az, szóval ez már adott egy kis extrát az egésznek, s ha a film nem is lesz bombasiker (Azért be fogom ismerni, ha netalán mégis kellemesen csalódnék!), a dal még dönthet rekordokat.

Szóval tessék, fogjátok, vigyétek, utáljátok, szeressétek. Nekem mindenképp muszáj volt beszélnem róla, és ez a véleményem, persze vannak, akik odáig vannak a színészektől is meg vissza, de persze kinek a pap, kinek a papné, és az embereket amúgy se lehet észre téríteni, ha oltárira tévednek... Persze mindenkinek szíve joga a véleményéhez, mások szerint én vagyok a hülye, mert így gondolom, ezzel tisztában vagyok, de akkor se értem, ha valami ennyire nyilvánvalóan nem kóser, mégis elvakultan istenítve van, akkor az olyan embereknek mi van az agya helyén? Persze ez megint olyan téma, amibe nem érdemes belemenni.

A szereplőkhöz visszakanyarodva: az hagyján, hogy nem rendelkeznek hercegi és hercegnői szupermodell vonásokkal, egy folytonosan eltátott ajaktól nem lesz még valaki szexi, és azért, mert olyan jelmezben és olyan kellékek meg díszlet között van két ember, még nem fogják hozni a karaktert olyan szinten, hogy az valóban A Karakter legyen.

Egy szó mint száz, a film nem kellett volna, a színészek borzalmasak - bár Ana frizuráját imádom, muszáj megemlítenem -, a trailer olyan fura, de legyünk őszinték, a legtöbb ember így is úgy is meg fogja nézni, aztán következő Valentin Napon kiderül, mennyire tré a tré, vagy netalán a tré lesz az új kúl?

(Jegyzet: második nézésre már a végén a szívemhez nő, és a bejegyzés végére még imádni fogom én is, ez az agymosás??)

Olvass tovább

Filozófiailag merengős

Az őszinteség kapcsán mindig elmerengek, hogy talán túl őszinte vagyok. Az emberek egymásra mosolyognak, aztán hátat fordítva már egészen máshogy viszonyulnak egymáshoz, és ezt sose szerettem. Én mindig megmondtam, ha bajom volt, legalábbis, amikor tehettem – még mindig nem tudom, a kegyes hazugságok mennyire jók vagy rosszak, na meg mi vehető annak tulajdonképpen –, de ez sokszor vezetett vitához, és néha már inkább hallgatok. Akkor is, ha megpukkadok. Csak ez... olyan alakoskodó és hamis, és néha eléggé emberundorom van, mert most honnan tudjuk, ki mit gondol őszintén, és a puszta tény, valójában hány "barátja" van az embernek, lehet megsiratna mindenkit. 

Nem szeretek elhallgatni alapesetben dolgokat, mert hamisnak érzem magam, vagyis vannak emberek, akik egyszerűen hidegen hagynak, mások meg túl közel vannak, ez is olyan röhej.... Aki le se szar, azután fut az ember, az jó, az kell, aki meg valóban törődne veled, az csak nem kell. Milyen beteg dolog ez, mennyire nem fair!

Ám ha jövök az őszintével, az magyarázat közben bonyolulttá válik, majd eljutok az "inkább kitörlöm" szakaszba, és kitalálok egy sokkal elfogadhatóbb, "publikus" változatot, ami az igazság töredéke, de karakter tekintetében inkább 1 százaléka nevezetesen. Talán ez is a depresszióm egy megnyilvánulása; mindent túlbonyolít és problémákat gyárt az ember lánya, mert a folyamat legvége, hogy oda jutok, nincs is értelme csinálni semmit, de úgy egyáltalán, általánosságban. És ebben az esetben jön az, hogy kitörölném inkább az összes szót, amit addig a pontig leírtam, mert bár akarok válaszolni azoknak az embereknek, de... Egyáltalán minek? Minek a barátok, minek foglalkozzak ezzel, hiszen minek vagyok egyáltalán én?? Meg ez az egész szemétkupac bolygó.

Tömören az a bajom, hogy úgy érzem, nem mondhatok el mindent, nem lehetek teljesen őszinte, hiába mondják, nem mondhatok el "akármit", mert egyrészt vannak intimebb dolgok, amiket a világba kiáltva olyan... bután hangzik, vagy úgy megsemmisíti az egészet. Olyan... nem tudom, de olyan. És az ember lánya bánja, hogy ilyet elmondott, legszívesebben megsemmisülne, elbújna, nem létezne, és hiába van az a fránya közlésvágy, nem éri meg. Mások nem értik, nem érthetik, közük sincs hozzá, emellett pedig nem is érdekli őket. Csak kipletykálják. 

Mint most is: egyvalaki rámszállt twitteren, állandóan beszélgetni akar, meg minden – megkérdezi, hogy vagyok, aztán ha éppen egy gyenge pillanatom van, kidumálom az egészet őszintén, naívan, és akkor mit kapok vissza? "Talán csak alvásra van szükséged." 

Nem is mondom, mert egyszerre ment el a kedvem az illetőtől, de közben totálisan teszek is rá, de énmagam is átkozom rendesen, hogy tanulnám már meg végre befogni, és ne locsogjak. Az emberek nem akarják hallani, hogy vagy valójában. Ez csak egy udvariassági elem, egy kis szar, ami fenntartja a kapcsolatot köztetek. Az emberek azt akarják hallani, hogy "Köszönöm, jól, és te?", hogy visszadörmöghessenek valamit, de közben már haladtak két métert arrébb.

Ettől az "őszintétlenségtől" viszont olyan felszínesnek érződik egy beszélgetés számomra, mellesleg így olyan, hogy az emberek nem is tudják az igazi énem, amit persze még én is csak éppen felfedezek, hiszen bárki lehetek, aki akarok, na meg az egyáltalán ki vagyok én kérdése is sokszor visszatér. Még fejlődöm, még keresi magát a lelkem, ha egyáltalán van az a 21 gramm, meg tényleg annyi az annyi.

Rengeteg ember van az életünkben, akikkel ilyen-olyan kapcsolatunk van, hol mélyebb, hol nem, és mindig mindenhová talál az ember másikat. Ettől olyan jelentéktelen az egész, mert most mit számít, van másik. Apám főnöke is ezt mondta: mindenki pótolható. 

Minek őszintének lenni, minek kössem más orrára, úgyis hülyeség, úgysem érdekli, pláne, ha nem tud válaszolni semmit, csak úgy van, el van mondva, mindkettő félnek kényelmetlen, mert az egyik el merte mondani, a másik meg értesült róla, de hiszen mit is kezdjen vele, no meg amúgy is csak kibeszél mindenki mindenkit – ha egyetlen igazság van, ez aztán igaz, nincs olyan, hogy kivétel. Nincsenek erős kapcsolatok, nincsenek valós kötelékek, elköteleződés. Hogy kiállni a másik mellett úgy igazán, mindenestül. Nincs olyan, hogy vértestvéreknek lenni. Egy léleknek, összefonódva. Sehogy semmi. Ez valahogy olyan elszomorító.

Nem tudom, hogy lyukadtam ide egy aktuálisan válasz fogalmazása közben; ezek egyszerre komoly és jelentéktelen dolgok, most olyan súlyos és súlytalan minden, túltengenek az érzelmek, de nem is érzek semmit, vagy olyan megfoghatatlan, felfoghatatlan. Olyan nem tudom.

De talán csak azért zagyválok hülyeségeket, mert meghalt az idősebb kutyánk. Ez szerintem mindenkit megrendít, a halál. Vagyunk, aztán nem. Minek akadjak fenn azon, hogy elromlanak az ember által kreált dolgok, ha maga az ember is egyszerűen lebomlik, megszűnik. Mintha nem is lett volna, csupán egy név meg pár szám, pár blabla vagyunk kőbe vésve, egy kupac por a polcon, a mindenségbe terjesztve.

Mondjam, ne mondjam. Minden változik: az érzelem, a vélemény, embertársainkhoz való hozzáállásunk. Mi igaz??

Még mindig keresem az értelmét az egésznek.

Olvass tovább

Olvasókuckó

Annyiszor, de annyiszor pörögtek le a fejemben komplett mondatok, hogy miféle bejegyzéseket csinálhatnék, mert őszintén, tényleg akartam aktivizálni magam, hiszen szeretem ezt a blogot, ezért is nem tudtam többek között csak úgy itt hagyni, és csinálni egy újat. Rengeteg ötletem volt, mióta elkezdtem 2011. májusának utolsó napján, legtöbbet megvalósítás nélkül veszni hagytam, másokat lustaságból buktam el... Nem vagyok topon a rendszerességet illetően, mikor a doki Béres cseppet írt nekem, hogy növelje az étvágyam, talán két hétig, ha bírtam naponta beszedni, mert egyszerűen túl pontatlan, lusta, kiszámíthatatlan, szeszélyes vagyok ezekhez. Ha valamit elhatározok, tologatom, mondván, várok a megfelelő pillanatra, aminek sorra az a vége, hogy nem csinálok aztán semmit.

Az idő pedig eltelik! 

Máskor egyenesen nem bírom kivárni, hogy oké, most van három bejegyzésre ötletem, jelöljek ki napokat, vagy mi? Túl türelmetlen vagyok én ehhez, mellette a fent összeszedett egyéb, úgymond negatívabb személyiségjegyeim miatt sem fogom azt csinálni, hogy most kijelölök napokat, mikor milyen témában fogok írni ide. Lehet, hogy kéne, hogy csinosabb lenne, és jobban adna a blognak valami kontinuitást meg rendezettséget, no meg tanulnék belőle én is, de mivel tudom, hogy úgyis csak el fogom barmolni, egyszerűen nem.

És mivel nem akarok várni a megfelelő pillanatra, csinálom, amikor olyan kedvem van, és nagyon jól tisztában vagyok azzal is, hogy elég szörnyű író vagyok, lévén, hogy csak érzelem alapján írok – mondjuk ha ritkán erőltettem, mikor nem volt ihlet, akkor is sikerültek briliáns dolgok, de ahhoz nem mindig van kedvem –, és tudom, hogy egy kiadó rendesen megszorongatná a nemlétező golyóimat ezért, de... Ha bizonyos dolgok, bizonyos személyiségbeli apróságok változnak is, a legalapvetőbb dolgaink ugyanazok maradnak, többnyire. Legalábbis nagyon nehéz kitörni valamiből. Lehet, sőt, biztos, hogy Karamellem azt mondaná, megint túl negatív vagyok, de! Nem tartom negatívnak magam, csupán realistának. ;)

Ennyi felvezetésnek szánt rizsa után hoznám már elő az egyik csudiúj ötletecskémet; vagyis elhatároztam magam, végre veszem a fáradságot, és nekiállok nyilatkozni dolgokról... Itt most éppenséggel egy nemrég olvasott könyvről fogok szerényen szót ejteni.

Bree Tanner rövid második élete

Igen, Twilight, igen, ha azt vesszük elég „retró”-nak is vehető, ahogy kezd lecsengeni a láz a filmek befejeztével, de én csak most jutottam el oda, hogy...

Rengetegszer láttam ezt a gyöngyszemet az összes elképzelhető helyen, ahol könyvet csak kapni lehet; mintha minden egyes bolt, könyvtár, még a Tesco polcaira is csak azért biggyesztették volna oda, hogy engem kísértsen. Nem tudom, hogy csak azért, mert mindig irritál, ha valami annyira felkapott, és olyan csakazértse alapon folyton elfordítom a fejem egy grimasz kíséretében, hogy na aztán engem ez a hülyeség nem érdekel, vagy éppen az aktuális Twilight-utálatomat éltem (Nem tudom, valahogy szeretem is, meg egyúttal ki nem állhatom.), mindenesetre mondhatták nekem ezerrel, hogy olvassam el, mert nagyon jó, egyszerűen beszélhetett volna nekem bárki, akkor is túl makacs lettem volna.

Mondtam már, egyrészt valahogy utálom ezeket a divatos dolgokat, mint ami most jelenleg a The Fault in Our Stars, és belátom, ha ez komikus, esetleg éretlen megközelítés, de szeretem a saját magam hangulata, módja szerint felfedezni ezeket, amikor úgy érzem, hogy kész vagyok rá, nem pedig rohanni a tömeggel. Talán csak szeretek különcködni, nem tudom. 

Mint mondtam, nem hiszek abban, hogy létezik megfelelő pillanat – legalábbis olyan tekintetben, hogy várni kell rá, úgy nincs. Az életünk rövid, felesleges várni, ha valamit akarunk, csinálni kell, ennyi.

Viszont olyan tökéletes pillanat, hogy kész vagy befogadni egy adott művet, legyen az egy könyv, film, vagy akár zene, na abban már inkább hiszek. 

Nem igazán tudom szavakba önteni ezt, lehet ez csak egy szimpla érzés, egy hangulat, hogy na most igen! Számtalanszor történt ez velem, hogy csak úgy halogattam valamit, nem is tudom, miért, de valahogy csak nem éreztem illőnek valamit magamévá tenni, addig a bizonyos pontig. Akkor azonban annyira, de annyira szuper érzéseket váltott ki bennem, annyira klappolt is minden, még a saját életembeli helyzetekhez is, hogy ilyenkor szoktam azt mondani, elképesztő, hogy ezt most az univerzum csinálja, vagy én, vagy puszta véletlen, hogy egyszerűen nem érzi magát késznek az ember lánya, ám ha végül megteszi, akkor az a pillanat valóban tökéletes. Pont jó, és pont.

Hogy érthető is legyen, miről rizsázok, tömören mondva úgy hiszem, mindannyiunknak meg kell érni egy belső érettséget, el kell jutni egyfajta személyes szintre, amikor egyszerűen más véleménnyel leszünk egy adott dolog iránt, és varázslatos módon egy ellenszenvből akár románc is születhet.

Na így voltam én ezzel a Meyer művel is. Mivel úgy június elején olvastam, mélyreható és részletes elemzést írni nem tudok, nem is az volt a célom egyébként (Mondjuk, ha nem lettem volna lusta majd' két hónapig várni ezzel a bejegyzéssel...), azonban mindenképpen szerettem volna valami nyomot hagyni róla. 

Mert nekem oltárira tetszett.

Voltaképpen jelképesen homlokon is csaptam magam, miért nem olvastam el azonnal, vagy hittem el másoknak, hogy ez a könyv jó, talán előítéleteim is voltak, na meg úgy álltam hozzá, hogy pff, Bree Tanner, úgyis tudja mindenki, mi történik vele, minek még novellázni róla? 

És kérem szépen, nem! 

Talán a Twilight egyik legjobb szüleménye ez az írás, nyugodtan lehet utálni érte, hogy ezt mondom, de sokkal jobb, mint az összes négy könyv együttvéve. Csak egy bajom volt vele: rövid, és a vége adott, ez pedig az én happy end imádó lelkemnek tragédia.

Igazság szerint én nagyon tudom ajánlani még a legundokabb Alkonyat antirajongónak is, mert teljesen más szemszögből mutatja be az Eclipse-et, és bár ezek nem saját gondolataim, de teljesen olyan, mintha nem is ugyanaz az ember írta volna, mint aki azt a Sagát, és ha nem is éri el, hogy fanatikus kedvelője legyél a négyrészes szépségnek, ha nem olvasod el, akár megfosztod magad egy jó élménytől, attól, hogy kicsit más szemmel láss, vagy kitágítsd a látókörödet. Tulajdonképpen elgondolkodtatott engem, hogy is voltam ennyire tudatlan, ostoba, hogy eddig valahányszor néztem a filmet – az Eclipse könyvet sose olvastam ki, bocsánat, nekem túl uncsi volt, de talán majd később –, alig vártam, hogy nyírják már ki az újszülötteket, nem törődtem vele, hogy voltaképpen szerencsétlen bábok, akiknek egy bosszúszomjas, manipulatív picsa elcseszte az életét, mi több, el se tudtam képzelni, milyen lehetett nekik, bár talán nem is érdekelt, nem tudtam velük szimpatizálni talán Riley-n és Breen kívül, de ez a kis novella egyenesen szurkolóbajnokot csinált belőlem, hogy bárcsak ne az lenne a végkifejlet, ami, ez pedig, hogy érzéseket, ráadásul ilyen intenzíveket váltott ki belőlem és elgondolkodtatott, mindenképp valami, legalábbis sokkal pozitívabb a szememben, mint bármelyik Twilight rész.

Szó mi szó, én nagyon tudom ajánlani ezt a könyvet; az alig 150 oldalával nem hiszem, hogy megmérgezne bárkit, ha pedig mégsem a te stílusod, akármikor abba lehet hagyni, mondjuk én elég nehezen tudtam letenni – persze nem vagyunk totálisan egyformák –, de ha pénzt nem is akarsz áldozni rá, egy könyvtári kölcsönzéssel, főleg, hogy szinte árván szomorkodnak már ezek a régiségek a polcon, igazán nem veszítesz semmit.

A zárómondat pedig számomra egekbe szárnyalóan zseniális, nem tudom, csak úgy did things to me, ezt nem tudom magyarul mondani, elnézést.

Szóval, ha osztályoznék, én mindenképpen 7/7 pontot adnék, mert egyedül azt nehezményeztem, hogy tudom, mi az elkerülhetetlen vég, pedig annyira szerettem volna, ha nem az történik, és talán gondolatban be is ugrottam a történetbe és megmentettem Breet, Diegót, de talán még a legeslegelején ütöttem volna ki Victoriát, hogy ne barmoljon bele ennek a huszonvalahány tinédzsernek az életébe.

Olvass tovább

Önkritikát a kritikusnak!

Az összesfajta ember éhezik mások véleményére, elismerésére, még szeretetére is, bár ez egy egészen másik téma, mégis, nincs annál nagyobb visszajelzésre éhes szörnyeteg, mint az író.

Kicsi vagy nagy, butácska, vagy szupertehetséges, legyen az egy pár mondatos szösszenet vagy a napi események összegzése szívmelengetően tálalva, az ember akkor is várja a kommenteket, egyenesen belehal, hogy vegyék észre, dicsérjék meg. Legalábbis bocsánat, ha megint csak túlzottan magamból indulnék ki, de úgy merem állítani, hogy ez – ha nem is egy általános tény – a legtöbb lélekre azonban igaz.

Mi a helyzet azonban a negatív minősítéssel, és egyáltalán mi az, hogy egy bírálat rossz?

Az én puszta véleményem az, hogy a legszuperebb, legműveltebb kritikus is csupán szubjektív véleményt mond, s mint egyénileg vagyunk tarkák, barkák, cirmosak, kormosak, meg minden egyembengyem, úgy a kritika is ilyen, s ha az ember nem akar levélvágóval, esetleg lézerstukkerrel levadászni mindenkit, akinek valami kifogásolnivalója akad a művében, akkor észben kell tartanunk pár dolgot.

Egy kedves ismerősöm azzal az örök életre szóló tanáccsal látott el, hogy a kapott véleményeket nem jóra és rosszra, hanem hasznosra és haszontalanra kell tudni osztani. Ergo, kaphatsz te egy mézes-mázos, ezer puszitól tocsogós szerelmes üzcsit is, ha csak annyit mond, hogy „jó”, és ennek társai – mert egyszerűen nem nyújt semmi pluszt, hogy mi a jó, mi nem, min kéne változtatni, vagy összességében tekintve, tudsz-e fejlődni tőle, mint író. Ugyanakkor nem akarok telhetetlen házisárkány lenni, plusz velem is megesik, hogy csak annyit tudok mondani valamire, hogy "Jó", illetve "Akarok még", ezt is értékelem, és bizonyára csak én vagyok olyan undok, hogy elvárnám, hogy betűnként fejtsék ki a véleményüket, az érzéseiket azzal kapcsolatban, amit olvastak...

És hát mint mindenki, ahogy te is, kaptunk és még fogunk is, én is fogadtam nem is oly rég, úgymond, negatív kommentet...

Mégpedig arra az írásomra, amire rendkívül büszke vagyok, tudom, hogy jól sikerült – A nagyképű! –, hogy soha nem csináltam ilyet előtte, van egy hangulata, egy meg nem fogalmazható, de érezhető aurája, és nem mondom, hogyha valakinek ez nem jön át, az most, isten ments, gyökér, de tudni kell rólam, hogy elég sok hasonlatot, metaforákat és minden egyéb sokszor már túl költői megfogalmazást szövök az irományaimba, amiket – bár magyarázattal csak vesztenek az egészből – nem feltétlen kell szó szerint venni, no meg sokkalta többet takar, mint maga a szó aktuális jelentése.

Sajnálom, ha valaki ezeket nem érzi át, sajnálom, ha én vagyok rossz író, mert bizonyos oldalról megközelítve elbukom abban, hogy továbbítsam „azt a valami”-t, és persze mindenki máshogy éli meg, másféle dolgok jönnek le mindenkinek mindenből, de sokszor érzem azt, hogy akik olvasnak, csakis komolyan veszik minden egyes szavam, illetve nem tudom, van-e bármiféle baj egyáltalán... Lehet, sőt biztos, ez részben az én hibám, hiszen nem tudom közvetíteni azt, amit akarok, ami az én szándékom a művel, de ott van, hogy az érem kétoldalú, és te igenis akarhatsz eljuttatni bármit valahova, ha a fogadó közben nem képes fogadni.

És azt hiszem, ez történt velem is.

Nem igazán akarok beégetni senkit, és velem is megesik, hogy elgépelek, elírok valamit, ezeket úgy gondolom nagyon felróni nem is lehetne, jelezni pedig nem is tudom, hogy kell-e. Engem például rettenetesen zavar bármiféle hiba, és van, hogy hetvenszer átolvasom, mégis átcsúszik a rostán pár elírás, billentyű hiba, de van, hogy az olvasó ezt észre se veszi, sőt velem is megesett, hogy „annyira rohantam a sorokon, észre se vettem.”
Azonban mikor egy elírásra, rosszul használt szóra, nevezzem bárhogyan, kapok észrevételt egy olyan embertől, és bár nem akarom belenézni, de eléggé olyan lenéző vagy úgymond „tahó” stílusban, miközben teszem hozzá az ő biójában talán nincs egy mondat, amiben ne lenne egyéb helyesírási hiba – habár én vesszők helyett van, hogy M-et csapok oda, de ha hiányzik... az rossz nyelvtani ismeretekből, figyelmetlenségből meg ezernyi dologból fakadhat, ámde igencsak az ember lányának eszébe jut az a mondás ilyenkor, hogy:

nem azt kell nézni, mit mondanak, hanem azt, KI mondja.

Nekem talán a dühtől eszembe nem jutott volna, ha Karamell nem mondja, hogy nézzem már meg, ki ez a fickó – Hupsz, determináltam a nemét, bakker, ennyit az anonimitásról... –, pedig rohadtul igaza volt, hiszen olyan embertől helyesírási bakira való felszólítást kapni, akinek szintén szüksége lenne pár nyelvtan órára, azért eléggé... – hogy is mondjam, cinkes. Most nem tudom, nekem éppenséggel mennyi ilyen hibácskám akad, de ha egyszer valami ilyesmit szólnék neked, nyugodtan mondd ezt vissza nekem, mert rám is igaz, noha én egyáltalán nem leszólásból jegyzem meg, csak azért, hogy segítsek, és bizonyára az a fószer se akart belegyalogolni a lelkivilágomba, csak lehet, rosszul fejezte ki magát, vagy én vagyok egy túlérzékeny liliombogár, és támadásnak vettem.

Mellesleg az olyan véleménynyilvánító is, aki csakis ilyen tartalmakra tud kitérni, semmi másra, az is eléggé elhanyagolható részben, hiszen ennél semmi többet nem is tud nyújtani neked, fejlődni akaró írói lénynek, mint ilyen „semmiségeket”, hiszen azokat te is észreveszed, és egy ismerősöm olyan szuperül megfogalmazta ezt, de nekem sajnos most nem jut eszembe, ejj.

Ennek a kapott kritikának a másik része, amitől az összes hajam az égnek állt, és ami talán a leginkább olyan tipikus wtf-élményt keltett bennem, így szólt:

túlírtam a részleteket, ezért veszít a varázsából.

Hát már bocsánat, hogy lehet valamit túlírni, lehet valami túl részletes? Nem is értettem, mi van ezzel a teremtménnyel, mert az oké, hogy akkor ezek szerint ő nem szereti az ilyenfajta írásmódot, és ezt komolyan megértem, de hogy ott díszelegnek a, már bocsánat, tudatlan, eretnek szavai, hogy az írásom veszített a varázsából, mert túl lett írva, holott ha kevesebbet írok, érthetetlen – köszönet a rávilágításért Berrykémnek –, no meg én tökéletesen meg vagyok elégedve az egésszel annyira, hogy csak nem zengek ódákat magamról – Egócica visszavonul szundizni... –, és a hangulattal is tökéletesen ki vagyok békülve, és egyszerűen már csak grr, meg ááá, hogy hogy nem érezheti át valaki ennyire, amit ki akartam fejezni, miközben másoknak sikerült, az kicsikét, de csak egy kicsikét nagyon igazán durcivá tesz.

Én szeretem, ha valami részletes, mert jobban elém tárja a képet, jobban bele tudom magam élni, és írás közben rengeteg háttérinfó rohangál az ember fejében, él, zajlik az adott világ, amit teljes mértékben kifejezni, perfekttül az olvasó elé tárni talán nem is lehet, de egyszerűen csak bele kell szőni a mondatok közé, mert az igenis úgy jó, ám akkor jön egy ilyen tuskó, és úgymond leminősíti, csak mert ő nem szereti, azt kicsit nehéz toleránsan kezelnem.

Persze tudom, hogy az embert állandóan megszólják, osztályozzák, beskatulyázzák, mindenféle dolgokkal illetik, és ezeket nem szabad abszolút magunkra venni, de attól még nem kevésbé kiakasztó – én  legalábbis még nem vagyok azon a szinten, hogy totálisan leszarjam, mit dumálnak mások.

Nem vagyok elfogult sem, hogy az én művem eszményi, tudom, ha valami gyenge, az elírásokat is észreveszem előbb vagy utóbb, és nem szeretheti mindig mindenki, akik vagyunk, amit csinálunk, de úgy érzem, az még nem minősít nyavalygós, önelégült picsának, ha kifejtem a kritika kritikáját, hogy először talán tükörbe kéne nézni, mielőtt valakire, valamire szót ejtünk.

Ezzel most nem a kritikust vagy az egyszeri befogadót akarom lehülyézni, csak saját tapasztalataim alapján, és mert őszintén szólva eléggé felbőszített ez az eset, szerettem volna megosztani ezt az ugyanúgy személyes véleményt, de szerintem megfontolandó és az agyunk egyik hátsó szegletében megőrizendő lehetőséget, hogy a kritika is vélemény – mert néha úgy érzem, vannak ezek a szuperfamous kritizálók, és minden szavuk bibliai mondásokkal egyenértékű, és amit mondanak, úgy van, és így eltántoríthatnak akár életed egyik legjobb élményétől, gondolok itt most egy filmre vagy akár zenére, könyvre, hiszen azért igencsak rányomják a bélyeget ezek a másoktól látott gondolatok arra, ahogy mi saját magunk vélekedünk valamiről, egyszóval befolyásolnak –, és attól, hogy valakinek valami nem tetszik, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy az a valami szörnyű lenne, vagy te ne találhatnál benne örömöt, illetve bűn lenne szeretni. 

Tehát a megfelelő hozzáállás az a bizonyos arany középút, ahol nem esel a másiknak – és ezt nekem rendkívül gyakorolnom kell még, hehe –, meghallgatod, amit mond, de közben nem veszed totál komolyan, a túl szépet sem, és kiszűröd azt, ami az egészből igazán hasznos számodra.

Lehet, ez mindenkinek egyértelmű, és most ezzel nem mondtam neked semmi újat, de úgy gondolom, amilyen egyszerűnek tűnik, nem annyira az mégsem, hiszen pl. amíg az egyik olvasónak problémája akad azzal, hogy a visszaemlékezések és az éppen történő események váltakozása neki kicsit kavarcot okozott, míg másnak nem, és te magad is úgy ítélted – mert persze miért is ne lenne neked jó –, hogy azzal nincs baj, akkor én legalábbis gyakran állok meg egy pillanatra elmerengeni, hogy akkor most hogy is lehetne mindenki kedvére tenni – jegyzet: alapból lehetetlen –, na és egyáltalán van-e nekem, mint közlésvággyal és feltűnési viszketegségben ugrabugráló művészlélek, szükségem, érdemes-e sokszor fafejű, megértésre képtelen, gonosz mások elé tárni az egyébként normálisan kifejezett, mélyebb tartalmú akármimet?

Olvass tovább

A boldogság ára

Elég nehéz boldogulni az életben, hogyha az ember lánya otthagyja az egyetemet, felhalmozott hitelt, depresszióba esett, viaskodott barátokkal, családdal, nincs munkája, és eléri minden kisebb-nagyobb baj. Sok mindent megbántam, sok mindent másképp csináltam volna, de a régi dolgokon való rágódás teljesen megbetegített lelkileg, a jövő pedig elég kietlennek tűnik, hiszen... Az a tipikus huszonéves kérdés, hogy ki vagyok, mit akarok, hogyan szakadjak el a szülői háztól, és a jó öreg egyáltalán mi értelme is van az életnek téma.

Sokszor úgy látom, semmi.

Itt vagyunk, élünk, sokan egy faluban, vagy városban, ahová születnek, és nem látnak világot, és.. mintha nekik nem is lenne probléma, hogy az életük másból nem áll, mint dolgozásból, családalapításból, és a szerencséseknek jut a jóból bőven, de akkor is, ha az életünk könnyed, mi értelme? Mi értelme dolgozni ötven éveken át, mi értelme mindezeket művelni? Mert a szocializáció nevelte belénk, hogy ezt kell? Mert a kormány akarja, hogy le legyünk foglalva, csináljuk, amit kell, fizessünk számlát, mindegy, csak le legyünk kötve, és akkor nem jelentünk problémát?

Sokszor gondolok a régvoltra.

Amikor nem volt se pénz, se világháló, s nem számított a divat, nem néztek ki mindenért, nem volt minden baj. Valahogy minden könnyebb volt WC, zuhany, bankszámla, meg elromló vackok nélkül, nem? Futkosni a vadak elől, és ennivalót ejteni nem volt éppen szuperbuli, de azoknak az embereknek megvolt mindenük, amit akartak, nem vágyhattak olyanra, ami nem is való nekik egyáltalán.

Sokszor mondom, a média az oka mindennek.

Az egyszerű élőlény csak azzal törődött, hogy kaja legyen, maradjunk életben, és legyenek utódok. Nem volt Nagy Ő, nem bonyolítottak túl semmit, nem voltak cicomás randik, válások, nem volt, hogy csak úgy elmúltak az érzelmek, és nem lehet mit tenni. Minden egyszerű volt: ha ne tetszett valami, igaz, leütötték egymást, és biztos ment a csatározás akkortájt is, de amit ma önbíráskodásnak hívnak, nem volt mégis sokkal eredményesebb, sokkal igazságosabb, mint a mai igazságszolgáltatás?

Sokszor hallom: az élet nem fair.

Lehet, jogásznak vagy valami nagyerkölcsű pályára kellett volna mennem, mert hihetetlenül kényes vagyok a fairségre, az igazságosságra, és rohadtul utálom, amikor valaki ezek ellen cselekszik. Vannak eszméim, és lehet, túl romantikus meg naív volnék, és már megesett, hogy az egyik főnököm képen röhögött, hogy én valamit igazságtalannak éreztem, mert "majd meglátod, mennyi igazságtalanság ér még az életben", és az is igaz, hogy kinek mi igaz és mi nem.

Sokszor nem tudom, mit csináljak.

Szomorú tény, az ember jóformán akkor kap állást, vagy bármit, ha van ismerőse, kapcsolatai, vagy egy felajánlható kocamalaca. Én túl marha vagyok érdekkapcsolatok kialakításához, mert egyszerűen nem vagyok hajlandó, taszít, hogy érdekből menjek másokra, és túlontúl sok a büszkeségem, hogy általuk legyen valamim, s nem magam miatt. 

Sokszor látom magam lázadónak.

És őszintén szólva, kurvára nem látok profitot benne. Mondják, hogy olyan embernek születni kell, aki a céljaiért másokon is át tud gázolni, meg hogy legyél talpraesett, és... Na, amikor egy hivatali dolgozó azzal a szavakkal illetett, hogy legyek már kicsit életképes, miközben ő nem tudta megmondani a nevét annak, akit fel kéne keresnem, azért kicsit vicces ármánya és intrikája az életnek. Főleg, hogy azt mondja, keressem a Csimaszképűt infóért, miközben Csimaszképű az öt munkanapból vagy bent volt kétszer, én meg social helyeken fel nem keresem, illetve, amikor semmivel se csinált többet, mint én, mégis meg fel van magasztalva, mert van egy tehetsége egy ágazatban, ami az egyik helyi faszkalapnak kb. a kizárólagos élete. Most persze nem mondhatom, hogy az illető sakkbajnok, mert azért aláírtam bizonyos papírokat, de hát na. 

Sokszor fogadkoztam magamban, megosztom a fiatal, pályakezdő nyomoraimat a világgal, és most úgy döntöttem, el is kezdem. És lehetne mit mondani; annyit, hogy összesen fel se tudom sorolni. 

Sokan panaszkodnak az iskolára, de nem tudjátok, micsoda aranyéletetek van ott az iskolapadban. Persze szar, én tudom, elvégre világhíres antistréber vagyok, és a tanulás minden egyes formáját megvetem, de. Érettségi után belecsöppensz a világba, és hacsak nem vagy teljesen céltudatos, megfontolt, vagy hipergazdag szülőkkel felszerelve, igencsak sokféle buktató van, ami rendesen oda tud baszni az embernek.

De mint eredetileg azt írni akartam, hogy mennyibe is kerül az annyi...

Mivel a kis idejű munkám során szerzett jövedelem elment a francba szélsebesen - átkozott OTP, sose menjetek oda, mert egy rakás rohadt virág kupac -, és barátaim nincsenek, meg eléggé elhagytam magam az utóbbi hónapokban, és kábé emberek közé mennem stresszelő sokszor (Ne is mondjam, a minap az eladó köszönömére azt feleltem: szívesen, pedig... azt vissza kell köszönni, nem?), de elsősorban nincs forrásom azokra a szórakozási lehetőségekre, amikre szeretnék, tehát esetemben koncertek, mozi, könyvek, színház, összejönni Karamellel és elfagyizgatni, elgyümölcsözni a Pirike boltjában, nos, úgy döntöttem, a maradék zsémen igenis kirúgok a hámból:

elmentem a könyvtárba tagságot hosszabbítani.

És kérem szépen, elég drágica volt azír... butácskán azt mertem remélni, hogy isten által is elátkozott szakmátlan szerencsétlen munkanélküli lévén legalább valami kedvezmény lesz.

De hogy miért is nem mentem inkább megnézni a Maleficentet, új X-men vagy Godzilla filmet? Két ok: rühellem a magyar szinkront, na meg a könyvtárban mindig is... Ezt felesleges magyaráznom, tudhatjátok, ha nem, akkor bocsesz, hogy elfogult vagyok, de nem is értenétek. 

Kihoztam tíz könyvecskét, holott négy éve nem olvasom rendesen, a szókincsem is szar, ami elég gáz ahhoz képest, hogy khm, még írogatnék. És... van az, amikor annyi mindent akar az ember lánya, de én nem tudok választani, mert mindet csinálnám, és inkább nem csinálok semmit, lol. Hülye viselkedés, de általában röghöz kötött mindent vagy semmit alapon működöm. Aztán kicsit olvasásundorom is volt, mert túl sokat olvastam gimiben, négy könyvet hetente, és nekem ez sok, és amellett, hogy a barátnőm leosztott, hogy én csak olvasok, nem tanulok, nem foglalkozom vele, kicsit meg is csömörlöttem. De most Narancslének köszönhetően - aki az előbb még Karamellecske cukinéven szerepelt - elért az ihlet, és mert mindannyian utánozunk másokat, most egyszerre akarom azt csinálni én is, amit ő, na meg nem tudom. Inspirál és ösztönöz, és ezt nem látom rossznak, amíg nem használom etikátlan módon.

Tehát ezen a képen van az én boldogságom, az árat először elhanyagolhatónak éreztem, de utána... Nem éreztem igazán happynek magam, pedig régóta akartam újra könyvtárba menni, és...

Sokszor merengtem ezen, és megint megbizonyosodtam róla, hogy az igazi boldogság nem mindig abban rejlik, amire éppenséggel szívünk szerint vágyunk. A tanulság pedig talán az, hogy hiába akarsz valamit őrülten, de most őszintén szólva: szükségünk van-e mindarra, amink nincs, amink van, amiről álmodunk, amit irigylünk mástól? 

Valahogy ennek sincs értelme, mint az életnek.

Olvass tovább