Felkészületlen

A nevemen és a szemem színén kívül egy dolog biztos, ha rólam van szó: mindig mindenen töprengek, az én agyamnak nincs olyan, hogy nyugi – nekem folyton fel kell készülni mindenre, ki kell elemeznem mindent, és jelentőséget tulajdonítani neki, összefüggéseket levonni belőle, ami lehet a legsületlenebb, legröhejesebb dolog, nekem akkor is szuperfontos mondanivalója lesz, és rohadtul meg fogok bántódni rajta olyan esetben. Akárhogy is igyekszem, ez valahogy elkerülhetetlen, és valahogy semmi sem jó, mindenben van valami, amit mélyen magamra tudok venni és amin kiborulok. Nem tudom, hogy ez a személyiségemben egy hiba, amit kezelni kéne, igyekszem nem kiakadni mindenen és nem zavarni vele semmit, de elég nehéz...

Nehéz, mert... számomra nem olyan nehéz egyáltalán, hogy az emberek csak tudják, hogy mikor mire vágyom, mi az ami bánt, amit szeretnék – persze ezeket sokszor én se tudom, de hát a barátaim, ismerősök miért nem tudják, mikor folyamat küldözgetem a kis jeleket, a burkolt célzásokat, és nekik csak észre kéne venni, nem? Mondjuk nekem meg ki kéne mondani nyíltan, de valamiért az sose megy.

Olyan ramatyul érzem magam, mert mindig mindenre próbálok felkészülni, hogy tudjak jól reagálni, hogy ne érjen váratlanul semmi, ne csapjon képen valami katasztrófa, és tudjam kezelni a helyzetet. Talán túlkomplikálom az egészet, talán feleslegesen hajtom vele magam és fogyasztom az energiám, hogy mindig mindent analizálok, és szabályosan aludni nem tudok, mert az agytekervényeim meg nem állva működnek, de mit tehetnék, ha egyszerűen ez vagyok én?

Hiába pörgetek le mégis számtalan jelenetet, annál is több reakciót, hogy hogyan is kezeljem, van, amire soe lehet felkészülni, mindig váratlanul csap le rád, te pedig egyszerűen tátott szájjal állsz, és a szavad is elakad, hiszen olyan hirtelen, olyan semmiből történt az egész, mégis egy pillanat leforgása alatt megváltozott minden.

Idén kettő ilyen megdöbbentő esemény történt velem; az elsőről azt hittem, hogy még helyrehozható, nem úgy, mint a másik, bár lehet, hogy tévedek. Az emberi kapcsolatok nem olyan, mint egy elektronikai eszköz vagy bármiféle tárgy, hogy csak úgy meg lehet javítani. Vagyis attól függ, miről van szó – egy törött poharat, egy kristálycsillárt, vagy kerámia vázát, ha össze is sikerül ragasztani az embernek, a repedések megmaradnak, és ilyenek a kapcsolataink embertársainkkal is. A kimondott, leírt szónak, a tetteknek súlya van, elrondítják a viszonyokat, talán még csúnyábban, mint egy foltozás vagy egy karc egy tárgyat.

Mindig okosabbnak hittem magam az átlagnál, hogy én számításba veszek mindent, mégis sorra követem el a meggondolatlanságokat és a butaságokat, egymás után, napról napra halmozom, és úgy érzem, mindegy mennyire akarom, mert tényleg akarok kilábalni belőle, helyrehozni a dolgokat, az életemet, valahogy csak egyre jobban tetéződik az egész, valahogy csak egyre rosszabbá válik minden a kezem alatt, ahogy sorra követem el újra és újra ugyanazokat a hibákat.

Mindig óvatos voltam, mindig vigyáztam a dolgaimra, mert zöldhasú nélkül nem igazán lehet mindig mindent elintézni, megjavítani, mégis sorra történtek balesetek, én pedig értetlenül álltam csak az eset fölött, hogy miért is ver az isten? Talán mert nem hiszek benne, és dacból kisbetűvel írom a nevét folyton?

Nem tudom. Talán nem próbálom eléggé, talán minden porcikám rosszul van beállítva, és gyökeresen meg kéne változnom. De mégis hogyan, és kivé? A személyiség nem olyan, mint egy ház, nem bonthatod le a téglákat, hozhatsz bele újabb elemeket és formázhatod át. Vagy igen? De akkor az még mindig én fogok lenni?

Talán ostoba vagyok, hogy nem vagyok hajlandó orvoshoz menni a depressziómmal, de egyáltalán nincs kedve hülye tablettákat szedni, amik nem is biztos, hogy használnának. Ám így meg saját magamat és a környezetemet pusztítom, és ez elég... fenntarthatatlan.


*Hirtelen ért ez a szeptember, és bár eldöntöttem, hogy ezúttal nem hagyom magam, és nem gyűr le az őszi-téli depi – mondjuk bele se tudok gondolni, milyen lenne egy újabb adag szezonális egyembengyem a meglévő tavalyi mellé, amit már négy évszak óta cipelek –, valahogy magamhoz se tudok térni, hova tűnt el egy évem úgy, hogy semmi érdemlegeset nem csináltam, minden csak rossz, minden negatív, hiába próbálom pozitívan szemlélni az eseményeket, mindig csak az marad: hiába.