Az emberi agy különös – szemünk vagy fennakad minden apró részleten, vagy totálisan észrevétlen maradnak, még ha sokszor szúrja, böködi is a látásunkat. Mintha önkényes, önkénytelen pajzs lenne, hályog az elmére, vagy tényleg ilyen pontatlanul érzékelünk?
Van az életemben egy nagy csoda, egy rejtély, ami meghökkentő, ami hihetetlen. Banális. Nem igazán tudom, mit kezdjek vele, mert ha felveszem a kis sisakom, hogy ne lássak semmit, csak zárjon ki minden mást és védje rezgő kis lelkemet, akkor valóban annyi az egész: semmi, ám ha feleresztem a rostélyt, ha a gondolatok kicsit is mozgásba kerülnek, egyszerűen elszédülök, a furcsaságok kitöltik a horizontot, olyan sok van, sűrű vékony fonál, annyira valós, mégis ez okozza önnön kiírtását, mert annyira felfoghatatlan, annyira szürreális, hogy egyszerűen ilyen nincs, nem lehet igaz.
Ez teljesen más, mint amikor olyan túlcsöppent, szappanoperaszerű drámai történések esnek meg velünk, bár az is ugyanúgy felfoghatatlanul nevetséges, hogy lám, ilyen van, megengedi az isten, mégis sokkal általánosabb, mint egy megfoghatatlan mizéria, egy kusza halmaz, egy piszkos, mégis aranyosan csillogó bog az éterben.
A sisakom kényelmetlen, szorító, megrepedt az alatta felgyülemlő meghatározhatatlan adattól, álmoktól, talányoktól. Nehéz a levegővétel...
De ha oly mértékben elviselhetetlen mindez, levehetjük-e azt a sisakot, hogy védtelenek maradjunk teljesen?
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése