péntek, július 25, 2014

Filozófiailag merengős

Az őszinteség kapcsán mindig elmerengek, hogy talán túl őszinte vagyok. Az emberek egymásra mosolyognak, aztán hátat fordítva már egészen máshogy viszonyulnak egymáshoz, és ezt sose szerettem. Én mindig megmondtam, ha bajom volt, legalábbis, amikor tehettem – még mindig nem tudom, a kegyes hazugságok mennyire jók vagy rosszak, na meg mi vehető annak tulajdonképpen –, de ez sokszor vezetett vitához, és néha már inkább hallgatok. Akkor is, ha megpukkadok. Csak ez... olyan alakoskodó és hamis, és néha eléggé emberundorom van, mert most honnan tudjuk, ki mit gondol őszintén, és a puszta tény, valójában hány "barátja" van az embernek, lehet megsiratna mindenkit. 

Nem szeretek elhallgatni alapesetben dolgokat, mert hamisnak érzem magam, vagyis vannak emberek, akik egyszerűen hidegen hagynak, mások meg túl közel vannak, ez is olyan röhej.... Aki le se szar, azután fut az ember, az jó, az kell, aki meg valóban törődne veled, az csak nem kell. Milyen beteg dolog ez, mennyire nem fair!

Ám ha jövök az őszintével, az magyarázat közben bonyolulttá válik, majd eljutok az "inkább kitörlöm" szakaszba, és kitalálok egy sokkal elfogadhatóbb, "publikus" változatot, ami az igazság töredéke, de karakter tekintetében inkább 1 százaléka nevezetesen. Talán ez is a depresszióm egy megnyilvánulása; mindent túlbonyolít és problémákat gyárt az ember lánya, mert a folyamat legvége, hogy oda jutok, nincs is értelme csinálni semmit, de úgy egyáltalán, általánosságban. És ebben az esetben jön az, hogy kitörölném inkább az összes szót, amit addig a pontig leírtam, mert bár akarok válaszolni azoknak az embereknek, de... Egyáltalán minek? Minek a barátok, minek foglalkozzak ezzel, hiszen minek vagyok egyáltalán én?? Meg ez az egész szemétkupac bolygó.

Tömören az a bajom, hogy úgy érzem, nem mondhatok el mindent, nem lehetek teljesen őszinte, hiába mondják, nem mondhatok el "akármit", mert egyrészt vannak intimebb dolgok, amiket a világba kiáltva olyan... bután hangzik, vagy úgy megsemmisíti az egészet. Olyan... nem tudom, de olyan. És az ember lánya bánja, hogy ilyet elmondott, legszívesebben megsemmisülne, elbújna, nem létezne, és hiába van az a fránya közlésvágy, nem éri meg. Mások nem értik, nem érthetik, közük sincs hozzá, emellett pedig nem is érdekli őket. Csak kipletykálják. 

Mint most is: egyvalaki rámszállt twitteren, állandóan beszélgetni akar, meg minden – megkérdezi, hogy vagyok, aztán ha éppen egy gyenge pillanatom van, kidumálom az egészet őszintén, naívan, és akkor mit kapok vissza? "Talán csak alvásra van szükséged." 

Nem is mondom, mert egyszerre ment el a kedvem az illetőtől, de közben totálisan teszek is rá, de énmagam is átkozom rendesen, hogy tanulnám már meg végre befogni, és ne locsogjak. Az emberek nem akarják hallani, hogy vagy valójában. Ez csak egy udvariassági elem, egy kis szar, ami fenntartja a kapcsolatot köztetek. Az emberek azt akarják hallani, hogy "Köszönöm, jól, és te?", hogy visszadörmöghessenek valamit, de közben már haladtak két métert arrébb.

Ettől az "őszintétlenségtől" viszont olyan felszínesnek érződik egy beszélgetés számomra, mellesleg így olyan, hogy az emberek nem is tudják az igazi énem, amit persze még én is csak éppen felfedezek, hiszen bárki lehetek, aki akarok, na meg az egyáltalán ki vagyok én kérdése is sokszor visszatér. Még fejlődöm, még keresi magát a lelkem, ha egyáltalán van az a 21 gramm, meg tényleg annyi az annyi.

Rengeteg ember van az életünkben, akikkel ilyen-olyan kapcsolatunk van, hol mélyebb, hol nem, és mindig mindenhová talál az ember másikat. Ettől olyan jelentéktelen az egész, mert most mit számít, van másik. Apám főnöke is ezt mondta: mindenki pótolható. 

Minek őszintének lenni, minek kössem más orrára, úgyis hülyeség, úgysem érdekli, pláne, ha nem tud válaszolni semmit, csak úgy van, el van mondva, mindkettő félnek kényelmetlen, mert az egyik el merte mondani, a másik meg értesült róla, de hiszen mit is kezdjen vele, no meg amúgy is csak kibeszél mindenki mindenkit – ha egyetlen igazság van, ez aztán igaz, nincs olyan, hogy kivétel. Nincsenek erős kapcsolatok, nincsenek valós kötelékek, elköteleződés. Hogy kiállni a másik mellett úgy igazán, mindenestül. Nincs olyan, hogy vértestvéreknek lenni. Egy léleknek, összefonódva. Sehogy semmi. Ez valahogy olyan elszomorító.

Nem tudom, hogy lyukadtam ide egy aktuálisan válasz fogalmazása közben; ezek egyszerre komoly és jelentéktelen dolgok, most olyan súlyos és súlytalan minden, túltengenek az érzelmek, de nem is érzek semmit, vagy olyan megfoghatatlan, felfoghatatlan. Olyan nem tudom.


De talán csak azért zagyválok hülyeségeket, mert meghalt az idősebb kutyánk. Ez szerintem mindenkit megrendít, a halál. Vagyunk, aztán nem. Minek akadjak fenn azon, hogy elromlanak az ember által kreált dolgok, ha maga az ember is egyszerűen lebomlik, megszűnik. Mintha nem is lett volna, csupán egy név meg pár szám, pár blabla vagyunk kőbe vésve, egy kupac por a polcon, a mindenségbe terjesztve.

Mondjam, ne mondjam. Minden változik: az érzelem, a vélemény, embertársainkhoz való hozzáállásunk. Mi igaz??

Még mindig keresem az értelmét az egésznek.



0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése