Íróeszköz

Közeleg a NaNoWriMo. Augusztusban még nagy reményekkel lelkesedtem, elkezdtem ráállni, vajon melyik kis ötletem vegyem elő és álljak neki kidolgozni, mentálisan felkészülni az egészre, hogy novemberben majd csak írni kelljen, mígnem közbejött a technika ördöge: a laptoptöltőm nem szuperál valami jól – egészen pontosan egyszer tölt, többször nem –, s mivel elég régi már a gépem, eldöntöttem, hogy ahelyett, hogy a javításra költök, inkább spórolni fogok egy újra, ami a legjobb indulatommal és a legolcsóbbat véve is négy hónapba fog telni.

A NaNo-val pedig vegyes érzéseim vannak; akartam is részt venni, meg nem is, de most hozzá kapcsolódóan még jobban foglalkoztatni kezdett a modernkori író problematikája: 

Most akkor mivel is írjak?

Klasszikus papír és ceruza/toll – mióta kikerültem a suliból, mondhatni igencsak rozsdásodni kezdett a kézírásom, mert manapság alig használom valamire a billentyűk, gombok és érintőképernyők rengetegében vesztegelve. Szeretek kézzel írni, megvan a maga hangulata, viszont hozzá fűződően egy dolog van, amit mindennél jobban rühellek: begépelni. 

Valahányszor füzetbe kezdtem el felvázolni egy rendesebb ötletet, ritkán jutottam el oda, hogy ténylegesen gépre vittem, majd komolyabban haladtam is vele valamire, egészen pontosan talán egy kezemen meg tudom számolni, mennyi bejegyzést osztottam meg a blogon, amit végső soron füzetbe jegyeztem le először. A csuklófájásról nem is beszélve, ami még mindig sokkal szörnyűbb, mint amit sokat gépelve érez az ember történetalkotó lánya. Arról nem is beszélve, hogy csak úgy nem tudunk kényelmesen javítgatni, törölni szavakat, esetenként mondatokat, aztán amilyen perfekcionista én vagyok, egyenesen érgörcsöt tudok kapni a sok kriksz-kraksztól és satírozástól, aztán jártam már úgy, hogy egy töltőtollam tintája fél éven belül eléggé olvashatatlanná halványodott. Összegezve nem éppen valami csini és előnyös.

Természetesen hallottam olyan fiatal íróról, aki füzetben dolgozott, és lett belőle kézirata, a könyvét pedig kezembe is fogtam nem egyszer, de ha már a NaNo-nál tartunk, ahol a karakterszám a lényeg, hogy meglegyen az 50 000, szerintem semmivel nem tudnának rávenni arra, hogy még én számoljam le nap mint nap, mennyit is írtam, sőt ki merem jelenteni, hogy nem is nagyon tudnék olyan sokat termelni napi szinten, mert klasszikus naplóírásra ha fordítok mondjuk alkalmanként fél órát, már akkor tropára van menve a kezem – őszintén szólva már nem is értem, hogy tudtam napi hat-nyolc órákat jegyzetelni suliban.

Laptop – ami jelenleg nekem nincs. Amikor először kaptam meg a notebookom, valami földöntúli, mesés érzés járt át, ahogy három éjszakán át letermeltem vagy harminc oldalt Wordben egy azóta eléggé elhanyagolt sztorimból. Bár meglehetősen messze jutottunk kényelem és hasznosság tekintetében is a gyertyalángtól és a lúdtolltól, egy számítógépnek is megvan a maga hátránya, legyen az egy kék képernyő, valamiféle önhiba – én például sikeresen töröltem egy javított teljes második fejezetet a Google Drive-omból, mert azt hittem, le van mentve a gépemre is, csúnya baleset –, illetve akár egyéb hardware-es dolog támadjon meg minket orvul. Amennyire megkönnyíti az életünk a technika, annál több gondot eredményez, arról nem is beszélve, hogy amíg a gyártók csakis a profitért szorgoskodnak, nem igazán lesznek nyugodt napjaink, ahol valami ne romlana el, és egy olyan világban, ahol a pénz beszél, a kutya ugat, nem igazán érvényesülhetsz egykönnyen – persze ez egy teljesen másik történet.

De legyünk őszinték: talán még a régi korok nagy irodalmi alakjai is le lennének nyűgözve attól, hogy lenyomnak pár gombot, aztán azonnal milliókhoz tudnak szólni, hiszen legtöbbüket haláluk után érte a nagy ováció és fedezték fel a zsenialitásukat, értékelték műveiket. Manapság valahogy egy icipicit könnyebben megy azért. Legyen bármilyen művész, napjainkban sokkal gyorsabban juthat el a közönséghez, aki akar, legyen mondanivalója értelmes, hallani, látni érdemes, avagy kevésbé, ez pedig akkor is bámulatos, ha egy-egy ilyen kommunikációs csecsebecse éppenséggel sokba kerül, vagy százféle módon mehet tönkre, ezáltal szabotálva a mi rendíthetetlen hódító hadjáratunkat az internet kusza tengerén.

Egyéb táblagépek – édesanyám folyton tablettának nevezi az iPadem. Lassan egy éve kaptam, és abban a reményben választottam új telefon vagy laptop helyett, mert azt gondoltam, hogy az Apple az csakis valami csodálatos lehet, mert Apple, ergó sokkal kisebb és szebb formában lesz egy hordozható számítógépem, amivel ugyanazt tudom majd csinálni, mégis közben sokkal stílusosabb leszek. Na hát ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. 

Ezeknek a soroknak a közzétételéhez két alkalmazást használok, mivel a blogger online felülelete Chrome-ot használva is egyszerűen kezelhetetlen – telefonról nem is beszélve, ott egyszerűen semmit nem lehet csinálni bosszankodáson kívül –, már görgetni se tudok a bejegyzés végére, mert valahogy nem képes erre az Alma, s mivel az iPademen még csak flash player sincs, ennél nagyobbat nem is csalódhattam volna az Apple-ben, ahol még a gifek se mozognak a saját gallériádba mentetten, és képeken kívül mást nem igen lehet letölteni. Visszatérve eredeti gondolatmenetemhez, zseniálisan találtam egy ingyenes, egészen jónak mondható appot, amivel meg szoktam írni és szerkeszteni a posztot, mivel azonban a free version csak ennyit enged, piszkozatnak tudom elmenteni, amit pedig a Chrome appjából teszek közzé véglegesen. Vagyis ezért vagyok voltaképpen teljesen hallgatag, ha socialkodásról van szó, mert hiába van temérdek ötletem, egyszerűen annyi apró kis gikszer van, amik egyszerűen egy normális laptop nélkül lehetetlenné teszik egy blogger szószátyárkodását.

A másik rettenetes nagy kínom a gépelés. Anyunak nem győzöm fejtegetni, mennyire utálok iPaden gépelni, mert kényelmetlen, és egyszerűen jobban fájnak az ujjaim, mint egy normális billentyűzeten – ezt persze ő nem igen hiszi el, mivel "olyan nagy a kijelző", de aki mindezek ellenére tűrhetően tud ügyködni valamiféle táblagépen vagy telefonon, azelőtt megemelem a nem létező kalapom, mert nekem csak nem megy, pedig minden egyéb nagyképűség nélkül ki merem jelenteni, hogy nem vagyok éppen hülye a technikai cuccokhoz.

Jelenleg az egyéb iPad billentyűzetekkel szemezgetek, de a jó tízezres áraikkal hiába olcsóbbak, mint egy új laptop, az Apple-féle kezelhetőséggel nem igazán lehet sokmindenre jutni, mert a normálisabb appok is mind fizetősek az App Store-ban... Az eredeti Blogger app pedig minden platformon egyszerűen szörnyű, nem is lehet sorkizártra tenni a szöveget, ami nekem halálom, ha nincs, plusz a képeket se tudom annyira szerkeszteni, hogy most hol is legyen elhelyezve, aztán arról már inkább nem is beszélek, a múltkor hány órát bíbelődtem, míg iPadet + egy Androidos Samsung okostelefont használva, a poszt html-jét Drive-ban szerkesztve sikerült az elképzeléseimnek megfelelően végeznem egy bejegyzéssel.

Mondhatjátok nyugodtan kifogásnak, azt hiszem az idei NaNo-t (is) kihagyom. Bármennyire érek rá, bármennyire van időm, annyira sok erőfeszítésbe kerül egyetlen pici posztot megalkotnom és az elképzeléseim szerint kicsinosítanom, és még ha azt mondom, iPaden megpróbálom, nem minden weboldalt lehet ezen normálisan kezelni, plusz a nehézkes gépelés miatt eleve ki van lőve az egész, aztán hiába lehet már diktálni iOS 8 alatt, úgy nem igazán akarnék írni, mert oké, hogy sose próbáltam, és azért is, szóban fogalmazni nekem csak hátrányosabb, plusz nem is akarom, hogy hallják körülöttem, amit mondok. Szóval, amíg nem találják ki, hogyan tudok a gondolataimmal írni, egy lusta mozdulattal hibernáltam most a múzsámat, talán egy párszár évre is akár...

És ha már évek, lehet, nem is előre repülnék az időben, hanem vissza: ahol gyér esti fényben, a kandalló mellett forró teát szürcsölgetve kattognék az én kis írógépemen – szorgosan vetném a fejemben képződött szavakat a koszos papírra, hogy aztán nyugodt-fáradt lélekkel zuhanjak a leszakadt rugójú ágyamba: ma is alkottam valamit, ma is előbbre jutottam a cselekményben, szélsebesen tintázgatva a végkifejlet felé.