szombat, október 27, 2012

egy rohanó világban

Két hét szünet, két hét királyság, két hét semmittevés, két hét félelem. Jön a vizsgaidőszak, pótvizsgák... minden. Oké, még van azért olyan másfél hónap drágalátos harmadik vizsgaidőszakomig, de kérem szépen, mi az? Durván hat hét, mikor fél évek csak úgy röpülnek...

Szóval, sikeresen eltöltöttem első hetemet a kettőből - a nagy semmivel. Annyira idegesítő, mert annyi mindent szeretnék - és kellene - csinálnom, a fejemben zsibongnak az ötletek, mondatok, de írni valahogy most nem akaródzik még sem. Egyet tehetek, hogy jegyzetelek, illetve van egy kettes számú opció is, de erőltetni nem szeretem, mert az... Asszem csak egyszer sült el jól, az is tavasszal talán...

Ó a tavasz! Virágos, langymeleg, szerelemmel terhes levegő... Tavasszal annyira jobb valahogy minden, vagyis jobbnak látszik a nyíló virágok meg a madarak éneke mellett. De mint minden, a tavasz sem tart örökké, s az élet is hozza a maga bajait, és olyan kilátástalan néha minden fény, meleg, virágos rét, meg madárcsicsergés nélkül. Nekem legalábbis.

De hogy is énekli egy okos ember gyönyörűséges hangján?

Don't let the sun in your heart decay
Szóval nem kéne hagyni elveszni azokat a meleg fénysugarakat, melegítenek azok. Bár vastag felhők állják útjukat, de azért ott vannak, fent, magasan, ragyognak fényesen. Csak egy kis képzelet kell, hogy a felhőfátyol fölé magasodhassunk, és az a leírhatatlan erő ragyog ránk is. Csak ez nehéz. Könnyebb elengedni magad, könnyebb elveszni, pedig nem lenne szabad.

Világszerte talán többen is a havazást várják, valahol már havazik is, itt viszont csak az eső esik, villámlik és mennydörög. Annyira szeretem a vihart, bár ugyanolyan félelmetes is, de most picit nem kívánnám ide... Elővigyázatosságból inkább kihúztam a gépet az áramból, és aksiról használni nem szeretem. Írok nagyban, vagy mit tudom én mit csinálok, és gondol egyet, és puff?

De nem... Hol van a nagy pozitivságom? Nem lesz itt puff, egyáltalán. Nincs puff, az csak egy rém, amivel a kicsiket ijesztgetik. És én bár nem vagyok éppen a legnagyobb, de azért fel kéne nőnöm, a rémeket pedig magam mögött hagyni.

Nobody said it was easy

Hát nem az, de azért próbálkozni nem árt, úgy gondolom, sőt, kötelező is lenne.

De... Itt vagyunk ebben a nagy világban, és ha az értelmét keresem sok dolognak, mindennek, a semminek, akkor igencsak zsákutcába ütközöm. Olyan bizonytalan az egész; sodródunk az eseményekkel, sikert aratunk, kicsúsznak dolgok a kezünk közül. Barátságok, érzelmek... Minden jön és megy, semmi sem biztos... Vagy talán létezik valami bizonyosság? Talán a szerelem lehetne az, de ezzel is van egy kis gond. Egy: nem hiszek benne, kettő: érzelmeken alapul, idióta kémia folyamatokon, ami képlékeny, megfoghatatlan, és csak túlbonyolít mindent. 

Egyik nap még ezek a fontosak, aztán már nem jelentenek semmit sem - ki vagyunk téve az érzelmeknek. És ez szomorú. Megtagadsz olyan dolgokat, amikben azelőtt örömödet lelted, kiirtanád, elpusztítanád az összes emléket egy új örömforrásért, aztán majd azt is el akarod csak pusztítani egyszer. Idővel minden elveszik... Van valami, marad valami, ami mindig ott lesz? Hiszen a tükörből ránk bámuló arc se ugyanaz...

Ezeket a kusza változásokat, az érzelmeket nem tudom megérteni, és olyan szomorú ez nekem... És olyan kínos, fájó is, mikor a két világod összetalálkozik, te pedig nem tudod, melyikben is érzed magad otthon igazán.

De megint csak elbeszélek...



0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése