csütörtök, június 27, 2013

Haszontalan

Május 31-én múlt ez a blog 2 éves... Emlékszem, milyen örömmel és lelkesedéssel álltam neki azt képzelve, hogy majd rengeteg olvasóm lesz, kommentem, online barátom, és mindenki el lesz ájulva a szavaimtól. Ezek közül egyiket sem értem el, sőt, az egész két évet kibaszott nagy haszontalansággal töltöttem.

Kezdetnek azzal, hogy elmentem egyetemre: mások azért folytatják a tanulmányaikat, mert van valami álmuk, céljuk, el szeretnének valamit érni az életben, egyeseket csak a szülői akarat hajt tovább. De én? Elmentem megérzésből, csak azért mert hallgattam a belső hangra, hogy menjek el Pé citybe, csak úgy, passzióból. Az első félév olyan kecsegtetőnek indult, mondjuk sejthettem volna, hogy túl álomszerű és nem lehet tartós a happiness, bár a szobatársam, meg egyéb magánéletbeli kisebb-nagyobb katasztrófák okoztak kellemetlen perceket, mégis megvolt bennem az akarat, mert valahogy tetszett, oldottabb volt, mint a gimi, több önállóságban fürödhettem; ki ne élvezne egy kis nyugalmat a szülői szigor elől?

Aztán jött a fekete leves, a megcsúszás a lejtőn, amin azóta se sikerült megkapaszkodni. Második félévben nem kaptam szoctámot, fogalmam sincs, miért, de inkább osztották annak, akinek semmi szüksége rá, innentől kezdve csomó idiótaságot csináltam. Kiábrándultam az egész szakból, ahogy kezdtek bejönni a semmire se jó tölteléktárgyak, amik csak arra valók, hogy meghúzhassák az embert, én mégis ott maradtam. Alvászavaraim is kialakultak, amik azóta is tartanak, minden éjjel valóságos szenvedéssel alszom el, az álmaim pedig nyomasztóak. De ezek csak álmok, a valóság sokkal szörnyűbb, minek is foglalkozni velük? Csak egy pillanatig bántanak, a valóság maradandóbb.

A valóság pedig az, hogy valahol lefordultam, ahol nem kellett volna, túlságosan elvakított a Nap, és nem vettem észre a jelzést, hogy maradjak a saját ösvényemen, ez a balút pedig csomó idiótaságot hozott ki belőlem.

Kezdetnek azt, hogy többnek ítéltem egy ingatag ismertség - ami idővel amúgy is semmivé foszlik, mert semmi nem tart örökké, minden csak ideiglenes - miatt a városban maradni, mint a magával a tanulmányaimmal való foglalatoskodás végett. Heti többezret elszórni csak azért, hogy legyen éppen kinek elszavalni a bánatom meg a személyes dolgaimat igazán botor dolog, elvégre ha még csak nem is pasi az illető... Ha a jövendőbeli egyetlenem miatt csinálom mindezeket, arra talán ott lett volna a szerelem ostobaságának mentsége, de nem, én fizettem egy barátságért, egy nem létező ábrándért, amiről ma már megtanultam, hogy soha nem is létezett, csak a vágyaim vetítették elém az egészet, csak akartam, hogy legyen, csak felturbóztam a semmit. Egyszerűen csak szeretném, ha lenne egy testvérem, egy valós, aki közel áll hozzám, aki megért, aki mindig itt van, de ő nincs, nem létezik, valamiért elvették tőlem, elhagyott, vagy kiutáltam. És ez az űr fáj, elmondhatatlanul sajog egész életemben, nem értheti meg senki, még te sem, vagy Ő, ez a hiány pedig betölthetetlen.

Amit megtanultam ezalatt a két év alatt, hogy - hangozzon bármennyire is szappanoperaszerűnek - soha semmit nem való mások orrára kötni. Ha a hatalmas kötelékek elporladnak, csak a kellemetlenség marad rád, hogy beavattál másokat a személyes dolgaidba, a másik pedig, hogy folyamatosan ellopják tőled az ötleteidet, aztán ha szembesíted őket, még nekik áll följebb, aztán be sem ismerik, mondjuk nem is tudom elképzelni, hogy van pofájuk mindehhez, mikor te amúgy is látod, hogy mi a helyzet, erre még teszik az eszüket, és lebeszélik a Holdat a helyéről.

Egy szó mint száz, egyedül vagyok, egyedül vagy te, a szomszéd néni, a Pista bácsi, még Imolka is, Piri néni kishörcsöge. Azt nem fogadom meg, hogy többet nem hallgatok a megérzéseimre, mert többnyire mellőzöm őket, amikor segítenének, és csak akkor fogadom a tanácsaikat, amikor elbaszok mindent, és ha az esetek többségében elcseszem a dolgokat, akkor is vannak; ők velem vannak mindhalálig, és ha félre is értem, amit mondanak, mégsem sértődnek meg, hanem kitartanak mellettem és tovább csilingelnek az én javamra, ezeket a dallamokat pedig egy nap talán képes leszek helyesen kihallani.


0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése