Káprázat

– Szeretlek! – kiáltásával próbálta túlüvölteni a tomboló vihart. Azt hittem, erre a szóra vártam egész életemben. Azt hittem, sosem hallhatom, ahogy saját száján kiejti e szavakat. Ráadásul nekem mondta – mindig erről álmodoztam! Folyton úgy képzeltem, hogy valami megfoghatatlan és leírhatatlan boldogságot éreznék, miközben hallom ezeket a nekem intézett, mesés szavakat. A valóság, mint ahogy azt többször is volt alkalmam megtapasztalni, sosem olyan tökéletes, mint ahogy azt eltervezzük. Leginkább az volt a megdöbbentő, hogy ebbe az idilli és álomszerű jelenetbe csak az én reakcióim nem illettek bele. Álltam a szikla peremén, lefelé bámultam a mélységbe, és csodáltam az alattam dühöngő tengert. A hullámok vad tánca lenyűgözött, majdhogynem megbabonázott, és szinte csalogatott, hogy álljak közéjük, s vegyek részt ölelkező szerelmeseket idéző játékukban. Nem úgy, mint a mögöttem álló férfi. Nehéz volt elhinnem, hogy valóban így van, de többé már nem volt rám hatással. Sem a jelenléte, sem pedig a vallomása nem váltott ki belőlem semmit. Tudtam, hogy nem őszintén beszél, de még emiatt sem voltam szomorú. Ellenkezőleg, inkább rettentő mulatságosnak találtam, hogy mégis képes volt rávenni magát ekkora hazug kijelentésre, csak azért, hogy megmentsen egy őrültet az öngyilkosságtól. Mert elmeháborodott voltam, az kétségtelen. Sosem titkoltam magam és a szeretteim előtt, mert azt akartam, hogy tisztában legyenek a hibáimmal. Akartam, hogy lássák azt a csonka emberutánzatot, ami megszületett erre a világra. A kívülállóknak ebből persze nem engedtem semmit megtudni. Nem a szégyen miatt, az nem érdekelt. Sokkal inkább az ő védelmükben hagytam őket abban a tévhitben, hogy amilyennek látnak, az igaz. Nem akartam a világot terhelni az én hibáimmal. A hozzám közel állóknak is csupán azért mondtam el, hogy ne legyenek hamis illúzióik rólam. Nem szerettem, ha olyannak tituláltak, ami nyilvánvalóan nem vagyok: épelméjű, normális ember.

Elmosolyodtam, és lassan megfordultam – a megérzésem nem hagyott cserben. Ő állt ott nem messze tőlem, de biztos távolságban maradva. Talán attól félt, hogy magammal rántom azzal az idióta gondolattal, hogy „ha az enyém nem lehetsz, másé se legyél”. Vicces volt, ahogy elképzeltem, hogy valóban ez járhat a fejében. Azt viszont semmi pénzért nem árultam volna el neki, hogy alaptalan a félelme. Ahhoz túlságosan is jól szórakoztam rajta, és jó kedvvel akartam eltűnni a világból. A saját életemet nyugodt szívvel oltom ki, mert azért csak engem vonnának felelősségre – ha egyáltalán felelősségre is vonna valaki –, de hogy a másik életét akarata nélkül, önhatalmúan elvegyem, azt egyenesen gusztustalannak találtam. A félelem mellett mást is kivettem a vonásaiból. Éreztem, ahogy figyelte minden apró rezdülésemet. Nyilvánvalóan azt próbálta felmérni, hogy bevált-e a taktikája, és elegendő volt-e egyetlen jól irányzott szó, hogy eltérítsen a szándékomtól. Kissé fel is dühített, amiért ennyire alábecsült. Ennyitől még nem fogok remegve összeesni, nem adom meg magam! Ennél fogva helyén valónak éreztem egy icike-picike kis játékot, hogy elégtételt vegyek kicsit a sértésért. Egy őrültnek ennyi még jár.

– Valóban? – Azzal a hanghordozással vontam kérdőre, ahogy egy hatalommal rendelkező egyén beszél a hierarchiában alatta lévő „senki”-hez. Minden furfangommal azon voltam, hogy ellene fordítsam a saját csapdáját, és lebuktassam. Lehet, hogy esze-vesztett vagyok, de idióta nem.

– És mondd csak, mégis mikor szerettél belém? Csak nem az elmúlt két percben? Nézd el nekem, de kicsit furcsának találom, hiszen nem vagyok épp a legjobb formámban.

Láttam rajta, hogy ez talált. Zavarba jött, és talán még el is pirult. Akár a süteménylopás alkalmával tetten ért kisfiú. Kíváncsian vártam, hogy mit fog felelni, de csendben maradt. Kissé csalódtam, hogy ilyen könnyűszerrel győzedelmeskedtem. Emellett azonban felismertem még egy halvány érzést is iránta, amiről azt hittem, hogy eltűnt a megszállottsággal együtt: a törődést. A viharban átázott ruhája egyre nedvesebben tapadt rá, a haja is kócosan meredt az égbe. Megengedtem magamnak egy utolsó, őszinte pillantást, engedtem, hogy utoljára úgy lássam, mint szerelmes nő a szerelmét, és a következőket mondtam neki megenyhülten, de nem a céltól eltérítetten:

– Hideg van, teljesen átáztál. Menj vissza, mielőtt még tüdőgyulladást kapsz – egy pillanatra lehunytam a szemem, s erőt gyűjtöttem az következő mondathoz. – Menj, ahová tartozol, menj haza a családodhoz!

Nem vártam meg a reakcióját, elfordultam, s visszatértem a továbbra is engem hívogató mélységhez. A vihar teljes erejével csapott le a tájra, egyszerűen imádtam! Gyönyörködve néztem fel az égre, amit egy több ágban szerteágazó villám világított be. Mosolyogva csodáltam a természet erejét, ami gyerekkorom óta mindig is elvarázsolt.

Behunytam a szemem és átadtam magam az érzékeimnek. Elmerültem abban a leírhatatlan érzésben, ahogy az eső érintette az arcomat, és a szél belekapott lenge, fehér ruhámba. A hajam egy része vizes csomóként a hátamra tapadt, más tincsek pedig az arcom körül röpködtek a szélben. Sosem éreztem még ekkora teljességet, békét, elégedettséget és nyugalmat. Érdemes volt 22 évet várnom, hogy megtapasztaljam a tökéletes boldogságot, még akkor is, ha csupán pár pillanatig tartott. Akkor ennek még nem voltam tudatában, mert hirtelen szakítottak ki ebből a nirvánából, és a földet érés meglehetősen fájdalmas és kellemetlen volt. Onnan vettem észre, hogy a külvilág nem tűnt el számomra, s csak én nem vettem róla tudomást, mert éreztem, ahogy valaki a hátam mögött áll, és átölel, pofátlanul és bebocsátást nem kérve befurakodik az intim szférámba. Valóságosan ölni tudtam volna, hogy eltaszítsam magamtól a betolakodót, s visszakerüljek az iménti megnyugtató állapotba. A feszültség pár másodperccel azután mutatkozott ki rajtam, hogy az illető szorosan hozzám simult. Én hirtelen leráztam magamról, mint aki megégette magát, és támadóan szembe fordultam vele, hogy felelősségre vonhassam, amiért szétrombolta A Pillanatot. Hiába mégis minden düh, és keserűség, a torkomra fagyott a szó, ahogy megpillantottam és felismertem támadómat. Ő nem vette észre sem az előbbi felháborodásomat, sem a megrökönyödésemet, mert zavartalanul folytatta tovább, amit elkezdett. Lágyan végigsimított az arcomon, a hajamon, másik kezével pedig a derekamat fogta át. Alig kaptam levegőt, és nem találtam szavakat. Ő elégedetten mosolygott, aztán amikor ujjával végigsimította az ajkamat, megszólalt.

– Pontosan ott vagyok, ahová tartozom. – Mintha a gondolataimban olvasott volna, megválaszolta a ki nem mondott kérdést, ami visszhangot vert a fejemben, majd pedig megcsókolt hosszan, gyengéden. Talán évezredeket vártunk erre a csókra, ő pedig mégis ráérősen, egyetlen mozdulatot sem elkapkodva élvezte ki a pillanatot. Én teljesen elvesztem. Az előzőleg átélt tökéletességből semmi sem maradt már az emlékezetemben, a csók kitörölt mindent. Betöltötte az egész lelkemet. Kiszorított minden mást, amit addig éreztem, és feltöltötte az érzékeimet valami újjal, amit semmi sem pótolhat. Egy megfoghatatlan valamivel, amit csak az érezhet, aki szeret és viszont szeretik.

Szinte fuldokoltam a tudattól, hogy ez mégis igaz, hiszen ha elvonatkoztattam, továbbra is éreztem az esőt, a szelet, a hideget, éreztem, ahogy szorosan átölelt. Ezt a fajta közelséget nem hallucinálhatja az ember. Vagy mégis? A kétely és a szívszorító félelem nem párolgott el belőlem, pedig kedvesem igazán megtette a magáét, és esze ágába se jutott elengedni engem. Mégis féltem, hogy ez az egész csak egy intenzív vágykép, és én nemsokára felébredek, és a diliházban találom magam – mint annyiszor. Annyira el voltam kábulva a boldogság és a félelem hatására, hogy észre se vettem, hogy egyre közelebb kerülünk a sziklaszegély pereméhez. Már csak egyetlen végső lépés választott el minket a haláltól, amikor abbahagyta a csókot, és enyhített a szorításán. Mélyen a szemembe nézett, szuggesztíven, majd ismét megcsókolt, ezúttal hevesebben, felcsigázón, incselkedve. Ebből már észrevehettem volna, hogy valami nem stimmel, de szerelmemnek újra sikerült elkábítania. Lerombolta az ellenállásomat, a figyelmemet pedig teljesen eltérítette, így megfeledkeztem arról, hogy fenntartsam a védőpajzsomat. A csók után megint a szemembe nézett, de az arcán most kárörvendő mosoly ült, szeméből sütött a gúny.

– Nem hiszem el, hogy megint bedőltél nekem, Allie! Hányadszorra is…? – Kérdezte hetykén.

Nekem ezúttal nem volt erőm elviselni a szégyent, és inkább az ideiglenes menekülést választottam.

Most nem tártam ki a karom, és nem gyönyörködtem a zuhanás okozta eufóriában, hanem nemes egyszerűséggel léptem egyet hátrafelé. Nem hisztériáztam, nem is sikoltottam, csupán behunytam a szemem, mint annyiszor.

Mikor legközelebb kinyitottam, egy fehér szobában találtam magam, az ablakon besütött a telihold. Most már tudtam rémálmom okát. Az én hibám, hogy megfeledkeztem fejben tartani a holdfázist. Megtörten fordítottam a fejem a bezárt ajtóra, kezdtem érezni, ahogy a szíj szorítja a csuklómat. Felemeltem a kezem, ameddig engedett, és megnyomtam a nővérhívó-gombot az esedékes nyugtatómért – mint annyiszor.

 Kedves Olvasó! Ezt a történetet 2011.03.08-án írtam, és megtalálható egy másik, alkotók műveit közzétevő oldalon is. Úgy gondoltam, jobb, ha ez napvilágra kerül. :)