2011. december 31. 3 óra 44 perc. Nem tudok elaludni, mert a nyugtalanító gondolatok szüntelenül hemzsegnek a fejemben, nem hagyva esélyt egy kis felszínes megnyugvásra, egy kis elködösített pihenésre.
Szeretek aludni, de nem is. Szeretek olvasni, de nem is. Imádok írni, de nem tudok. Utálok tanulni, de elengedhetetlen. Muszáj.
Most papírra írok, tollal. A kedvenc tollammal – az a Zebra márkájú, fém és bordó színű, jó 700 forintos fajta toll, amire általános iskolás korom óta áhítozok, de csak sok évvel később, a diákhitelnek meg egyéb ösztöndíjaknak köszönhetően tudtam csak megvenni. És nem is kellett volna!
Hónapok óta, mióta bankkártyám lett, és 180 kilométerre járok flancolni egy egyetemre – ahol nem is akarok lenni, mert nem érdekel, és csak azért megyek vissza hétről hétre, mert belezúgtam egy fekete bőrdzsekis, szürke kapucnis srácba –, szórom csak a pénzt. És nem lenne szabad!
Két könyvet vettem két napon belül – bár órákat számolva inkább csak egy nap volt az, vagy még annyi se –, 1990, aztán meg 1490 forintért, magamnak, Karácsonyra, miközben a családom az egyetemes szórakozásom miatt is szűkölködik, hitelez, kunyerál, megalázkodik.
Mások problémái… Mikor megtudom őket, mindig ledöbbenek, hogy ezek az apró dolgok nem is olyan szörnyűek a családoméhoz képest. Aztán elmosolyodom, és átreformálom a gondolataimat, kihagyom a válaszomból az érintett kényes „problémát”, nehogy megbántsam a másikat.
De hiába akarok akarok magamban elszámolni magammal, egyszerűen belülről mérgez, és ezért nem tudok írni, ezért nem tudok aludni. Ezért nem tudok írni a blogra.
Ki kell végre adnom magamból, legalább egy aprócska kis részét, mert szeretem ezt a blogot, eszmei értéke van számomra, és akármennyire is kedvelem az illetőt, illetőket, de senki miatt nem fogom abbahagyni az írást és a blogolást!
Most megint kavarognak a gondolatok a fejemben, mint fénykoromban. Megint, újra, ismét alig bírok lépést tartani velük, elcsípni és papírra vetni őket meg pláne, nehogy elsuhanjanak az elmém egy olyan részére, ahonnan nem tudom újból előcsalogatni őket.
Legszívesebben leírnám minden gondolatomat. Mert számomra értékesek. Jó visszaolvasni őket, mosolyogni rajtuk, amikor évekkel később a kezembe kerülnek.
És akkor most visszatérek az én ismeretlen srácomhoz. Nem tudom a nevét, nem tudom felidézni az arcát, a szeme színét. Egyetlen okból kifolyólag tudom csak felismerni, az pedig az a híres-neves kabát, csákó, na meg a haja.
Szürkület volt, mikor észrevettem őt, és befurakodott az elmémbe. (Kellett neked megkérdezni, hogy szabad-e a mellettem lévő hely!) És szürkületben, mint ahogy hírlik, felenged a lélek, sokkal könnyebben nyílik meg a másik előtt, sokkal egyszerűbb a világ, és sokkal természetesebb megbízni valakiben.
Szürkület volt, rád néztem, az arcod, a tekinteted, a körvonalad a szemembe égett. A lelked megfogta a lelkemet, mégsem tudlak felidézni téged. Nem vagy más, csupán egy jelenés.
Mint a béna fruska, teljesen lefagytam, megbámulni nem mertelek, és ki tudja, az is lehet, hogy az, akiről gondolom, hogy te vagy, valójában nem az a káprázat volt, ami beivódott azon az alkonyati estén egy részembe.
Aztán álltam melletted, a szívem zakatolt, túldübörögte a zenét a fülemben, és már-már húztam össze a szégyentől magam és nem győztem jobbra nézni, hogy majd ki tört a nyakam, mert annyira égett a fejem, hogy nem mostam hajat, nem ugrottam fejest egy parfümgyár egyik illatoshordójába, és hogy a szívem felfokozódott tempóban pumpálta a vért a testem körforgalmába. Meg sem lepődnék, ha két-három méterre is hallottad volna…
Idővel összekeverednek az információk a fejemben, de úgy hiszem, még soha nem voltam ennyire rosszul egy pasitól sem. Talán még ha egy híres face vetődne velem szembe, akkor se reagálnék ilyen módon.
De mi is volt ez? Felismerés, csupán egy ideálomat vetítettem ki, és a saját szemem kápráztatott el a szürkületben?
Ha te így megdolgoztattad a szívemet, miért nem tudom megérezni, megtalálni, hogy hol vagy?
Mert talán nem is kell megtaláljalak.
Hisz mi fog meg egy srácban?
A ruhája – bőrkabát, szövetkabát, colourful skinny jeans, ingek. A szemek nálam nem fontosak annyira, vagy ha igen, nem tudatos.
Haj – ne túl rövid, ne túl hosszú. Egyénenként, karakterenként változik, hogy mi a „jó”. Hajmániás vagyok, és az én drága jelenésemben azt hiszem, a haja fogott meg leginkább. Olyan Jared Letós volt első ránézésre. Na igen. Jared Letós – a közül is melyik…
Nem tudom azt a fazont, hogy van-e neve, meg mi az, olyan állig-áll alattig érő, kicsit oldalfrufrus. Az egyik kedvencem.
De túl sokat beszélek erről az újabb mániáról. Térjünk inkább vissza ahhoz a pár emberhez, akiknek mondanivalóm van. A tudatalattimban hordoztam ezeket a mondanivalókat, de nem akarom megbántani őket, ezért inkább kiírom a blogra.
Hogy is kezdjem? Személyiségi jogok miatt real name-eket nem fogok mondani, akinek, akiről szól, úgyis magára ismerhet. Aztán lehet szemre hányni priviben! :)
(*Note: A fent említett srác vagy a fent említett srác barátnője ne hozzon zavarba, ha kérhetem. Már elfogadtam, hogy nekem nem megy ez a fiú-lány huzavona, és kész. Túl stresszes. Persze attól még szeszélyeim és lángra lobbanásaim lehetnek.)
A – te olyan hirtelen pottyantál bele a világomba, hogy még mindig szédülök egy kicsit. Kedves vagy – vagy legalábbis annak mutatod magad xD –, és bár vannak olyan témák, amiket én szeretek, te meg nem. Azért azt nem mondom, hogy nem kedvellek, de kicsit túl sok vagy nekem. Csak megfojtasz, akadályozol, kiölöd belőlem a kedvet az íráshoz. Gondolom, csak segíteni és bátorítani akarsz, mikor azt mondod: „Kitartás!”, de nálam a dolgok pont másként működnek – csak ártasz vele. Nekem a nyavalygás lételemem, nem kell komolyan venni. Ha kiírom egy-egy kínomat, nem akarom, hogy bátorítsanak, hiszen már azzal, hogy kiírtam magamból, jól vagyok, kiengedhetek kicsit, és utána meg tudok csinálni… Na jó, mindent azért nem, de a nyavalygási rituálé után már remekelni szoktam.
És nem is kell pajzsot tartani felém, hisz ez egy blog, én meg afféle író akarnék lenni, és az is lehet, hogy az egész csak mese habbal. ;)
Olvastam pár munkádat, és jó írónak tartalak, nagyra becsülöm azt is, hogy időt szánsz rám, de ha nem akarsz kikészíteni, kérlek, inkább küldj el a fenébe, mert ez a kitartás-dolog kikészít, minden egyes sejtem sikít és haldoklik tőle. Undorító egy perszóna vagyok, tudom, de becsüllek téged, és nem akarom, hogy egy ilyen apróság mérget eresszen közénk.
Dé – sajnálom, hogy rossz időszakod volt, és az ünnepek nem teltek neked olyan jól, de el kell mondjam, és nem azért, mert zavarba akarlak hozni vagy leszólni, csak éppen el kell mondanom, hogy számomra a bajod csupa-csupa megmosolyogtató gonosz kis kellemetlenség volt. Mások vagyunk, ezért is. Tudnod kell, hogy nem nézlek le, és semmi ilyen negatív izé, csak az a helyzet, hogy az én helyzetem más. Az én karácsonyom más miatt volt problémás, olyan dolgok miatt, amikről nem szívesen tereget ki az ember.
Nálunk… a rokonság ugyan tágas, de minket kihagytak a vérszerződésből, ahol megfogadták, hogy a sírig összetartanak, mert velünk nem foglalkoznak, csupán illendőségből társalognak, amikor az élet egymás útjába sodor bennünket. És képmutatnak.
A rokonságot én nem is értem bele soha, mikor azt mondom, család. Az nekem ez a lepukkanófélben lévő önkormányzati albérlet az omladozó falaival. Az a három ember, akiket nem értékelek és nem becsülök meg eléggé, pedig jó pár éve észben tartom, hogy vigyáznom kell, mit mondok, hogyan viselkedek, mert majd visszaüt, ha a szeretteim meghalnak.
Anyám, aki a család igazi feje, apám, a maga nemtörődöm lazaságával vagy laza nemtörődömségével, és a szívbeteg, fejlődési rendellenességgel született öcsém az összes szerethetőségével és a bosszúsággal, amit olykor okoz.
Nálunk az volt a zűrös ünnepekkor, hogy majdhogynem karácsonyfánk sem lett, hogy szűkösen vagyunk az étellel. Komoly anyagi problémáink vannak, én meg szórom a pénzt, és könyvet veszek – nem egyet, kettőt is. Egy ismeretlen Haj-Kabát-Kapucni miatt járok le egyetemre, holott inkább dolgoznom kellene.
Ess – veled furán vagyok. Először ismerkedtünk, aztán összeakadt a bajszunk, pedig mindketten borotváljuk, most pedig kellemesen csalódom benned. Még nem ismerlek annyira, de őszintén remélem, hogy ez a dolog nem fog csúnya véget érni, és gazdagabb lehetek egy jó baráttal. (Na meg kapcsolatokkal, amik előre visznek. xD)
És a legfontosabb: Zsé – te aztán komoly eset vagy… Ne fogjál majd padlót az esetleges szentimentalizmusságom miatt, oké? :)
Az a megfoghatatlan kötelékféle, ami kialakult az eszmecseréink során, nekem új, szokatlan volt, és sokat jelentett. De az utóbbi időben átalakult, megváltozott. Nem tudom, hogy nem ártunk-e egymásnak, ha folytatjuk.
Én megbántódom a szavaidon, te megsebződsz az enyémek által.
Régen azt hittem, sok közös van bennünk, és valamiért örültem is neki, de be kell lássam, hogy a néhány hasonlóság ellenére mi nagyon is különbözünk. Zenében. Én szeretem ezt, te meg leszólod. És leszólás az én szemszögemből, te csak elmondod a véleményed, ami antija a sajátomnak.
Utálom, amikor valami olyat fikáznak le – enyhébb és durvább fogalmazásmódot beleértve –, amit én szeretek, és a véleményeddel gyakran megbántasz. Nem tilthatom meg senkinek, hogy mit mondjon – bár A-t az előbb burkoltan erre kértem, hupsz –, de Ess-hez hasonlóan én magam is szeretem azért elkerülni, ami fájdalmat okoz.
Szabad véleménynyilvánítás van, de akkor is rohadtul bánt, amikor valaki a kedvencemet szólja le, vagy csak nem szereti. Ez szerintem az én hibám.
Nem tudom, mi erre a megoldás, talán az, hogy nem érintkezem emberekkel, a blogot meg beállítom, hogy csak én lássam.
Minden, amit rögzíteni szerettem volna, elhomályosult, minden, amit leírtam, érdektelenné vált. De posztolni fogom minden egyes betűjét.
Talán még írok hozzá, a srácos részt ki kéne vennem, de nem hiszem, hogy találkozni fogok vele, vagy számon kéri tőlem, amiért utaltam a személyére. Csak nem vagyok, olyan balfasz, hogy betalál ide. xD
Mielőtt ezeket elkezdtem papírra vetni – nyolc kéz írott A4-es oldal eddig, és kész élvezet lesz majd begépelni –, volt szerencsém megpislantani a csillagos hűvös éjjeli eget.
Mikor kiléptem a szabadba, az első csillag, ami foglyul ejtette a szemem kékjét, a Csillagom volt, az a kékes-fehéres gömb alakba sűrített atomkohó, ami egyszer könnyre fakasztott, ami nem hagy nyugodni, ami az én őrangyalom. A legszebb, legfényesebb csillag messze e vidéken.
Fordulok ki az udvarra, délen a Skorpió ragyog, nyugaton az Orion nyugodni készül.
Két hete abban reménykedve utaztam el 1420 forintot, hogy láthatom Hajat, a Srácot, a névtelen Kabát-Kapucnit, akit mostantól hivatalosan elkeresztelek a tegnapelőtti Dinó film után Aladárnak.
Csalódtam, hogy a sejtéseimhez híven nem tűnt fel sehol, ahol én is ott voltam, de az utazás maga tanulságos volt, és egy igazi élmény. Megint kitaláltam valamit, de nem jegyzeteltem le, és most nem jut eszembe, csak az, hogy kitaláltam valamit…
De! Láttam felkelni az Oriont. Ma viszont nyugodott. Ugyanazt láttam, csak a tükörképét, egy dolog másik oldalát. Orion falls. – Olyan érzés ez, mintha egy korszak vége lenne.
Hónapok óta érzem, hogy le kellene zárnom az életem egy elmúlt szakaszát, de nem találom a középutat. A helyes ösvényt. (Ekkor mondja Mr Nobody azt, hogy „Every path is the right path” – vagy valami ilyesmi.)
Ha túl sokat akarok lezárni, végérvényesen, azt nem bírom elviselni, mert fáj. Fájó minden kapcsolatot megszakítani azzal, ami, aki a részeddé vált. De megváltozott a helyzet, nem olyan, mint régen, és ez is szúr, mar, bök, éget, piszkál.
Cselekvésre, döntésre késztet, de itt jön az ellenpólus, a jin jangja és a jang jinje, ha azt hiszem, hogy tudom, mit kell elengedni és lezárni, akkor azt nem bírom, mert ragaszkodom hozzá, és fáj, ha nincs már.
Egy dallam, egy barátság. Egy megszokás, hogyha bejövőm van, ő az. A csalódás, amikor manapság nem ő az. A remény, mikor mégis ő az. Kapaszkodás a múltba, egy helyben toporgás, döntésképtelenség. – Ilyenkor nem tudok lezárni semmit.
És mit kell lezárnom, mi a lezárás mibenléte, folyamata, elve, definíciója és gyakorlati végrehajtása? Konkrétan félre kell tenni dolgokat, és nem elővenni többé, vagy elfogadni a változást, az átalakulást, és alkalmazkodni?
Remélem, 2012-ben megtudom. :)
Köszönöm a rendszeres olvasóknak a feliratkozást, azt, ha valaki megosztotta velem a gondolatát – kivéve, ha a ká betűs szó volt xD – szívesen fogadtam.
Köszönöm az oldalmegjelenítések számának növelését! 1189 van eddig, abból csak 1188 voltam én.
Mit köszönjek még?! Inkább nem hálálkodom most a győztes hímivarsejtnek. xD Egyszer jól bejött poén volt, de ki tudja? Ezek a mai fiatalok…
Ó, és még valami: Bé – neked nem írok semmit, azt hitted, mi? Na ide figyelj, szét borzolom a másik márkájú festékkel festett, de ugyanolyan árnyalatú hajadat, ha az új évben is csak settenkedsz és megfigyelsz, de kommentelni meg tojsz. Hiányzik az, hogy Berrys stílusban megvigasztalsz, akarom mondani leszólsz, belém rúgsz, és mégis megröhögtetsz, ami számomra valami érdekes és érthetetlen módon sokkal jobban segít nekem, mint egy szokványos vigasztalás és szánakozás.
Ó, és megmelengetted szívem fagyos hegyláncait, mikor küldtél nekem egy boldogkaris üzit. Nem gondoltam volna, hogy eszedbe jutok. xD De tényleg! Még mindig meglepődöm, hogy felkeresel vagy mit csinálsz. xD
Te kis Dzsémsz Bond. :P
Kívánok mindenkinek egy fenomenális, nagyszerű, sikerekben gazdag, boldog új évet!
Szeretek aludni, de nem is. Szeretek olvasni, de nem is. Imádok írni, de nem tudok. Utálok tanulni, de elengedhetetlen. Muszáj.
Most papírra írok, tollal. A kedvenc tollammal – az a Zebra márkájú, fém és bordó színű, jó 700 forintos fajta toll, amire általános iskolás korom óta áhítozok, de csak sok évvel később, a diákhitelnek meg egyéb ösztöndíjaknak köszönhetően tudtam csak megvenni. És nem is kellett volna!
Hónapok óta, mióta bankkártyám lett, és 180 kilométerre járok flancolni egy egyetemre – ahol nem is akarok lenni, mert nem érdekel, és csak azért megyek vissza hétről hétre, mert belezúgtam egy fekete bőrdzsekis, szürke kapucnis srácba –, szórom csak a pénzt. És nem lenne szabad!
Két könyvet vettem két napon belül – bár órákat számolva inkább csak egy nap volt az, vagy még annyi se –, 1990, aztán meg 1490 forintért, magamnak, Karácsonyra, miközben a családom az egyetemes szórakozásom miatt is szűkölködik, hitelez, kunyerál, megalázkodik.
Mások problémái… Mikor megtudom őket, mindig ledöbbenek, hogy ezek az apró dolgok nem is olyan szörnyűek a családoméhoz képest. Aztán elmosolyodom, és átreformálom a gondolataimat, kihagyom a válaszomból az érintett kényes „problémát”, nehogy megbántsam a másikat.
De hiába akarok akarok magamban elszámolni magammal, egyszerűen belülről mérgez, és ezért nem tudok írni, ezért nem tudok aludni. Ezért nem tudok írni a blogra.
Ki kell végre adnom magamból, legalább egy aprócska kis részét, mert szeretem ezt a blogot, eszmei értéke van számomra, és akármennyire is kedvelem az illetőt, illetőket, de senki miatt nem fogom abbahagyni az írást és a blogolást!
Most megint kavarognak a gondolatok a fejemben, mint fénykoromban. Megint, újra, ismét alig bírok lépést tartani velük, elcsípni és papírra vetni őket meg pláne, nehogy elsuhanjanak az elmém egy olyan részére, ahonnan nem tudom újból előcsalogatni őket.
Legszívesebben leírnám minden gondolatomat. Mert számomra értékesek. Jó visszaolvasni őket, mosolyogni rajtuk, amikor évekkel később a kezembe kerülnek.
És akkor most visszatérek az én ismeretlen srácomhoz. Nem tudom a nevét, nem tudom felidézni az arcát, a szeme színét. Egyetlen okból kifolyólag tudom csak felismerni, az pedig az a híres-neves kabát, csákó, na meg a haja.
Szürkület volt, mikor észrevettem őt, és befurakodott az elmémbe. (Kellett neked megkérdezni, hogy szabad-e a mellettem lévő hely!) És szürkületben, mint ahogy hírlik, felenged a lélek, sokkal könnyebben nyílik meg a másik előtt, sokkal egyszerűbb a világ, és sokkal természetesebb megbízni valakiben.
Szürkület volt, rád néztem, az arcod, a tekinteted, a körvonalad a szemembe égett. A lelked megfogta a lelkemet, mégsem tudlak felidézni téged. Nem vagy más, csupán egy jelenés.
Mint a béna fruska, teljesen lefagytam, megbámulni nem mertelek, és ki tudja, az is lehet, hogy az, akiről gondolom, hogy te vagy, valójában nem az a káprázat volt, ami beivódott azon az alkonyati estén egy részembe.
Aztán álltam melletted, a szívem zakatolt, túldübörögte a zenét a fülemben, és már-már húztam össze a szégyentől magam és nem győztem jobbra nézni, hogy majd ki tört a nyakam, mert annyira égett a fejem, hogy nem mostam hajat, nem ugrottam fejest egy parfümgyár egyik illatoshordójába, és hogy a szívem felfokozódott tempóban pumpálta a vért a testem körforgalmába. Meg sem lepődnék, ha két-három méterre is hallottad volna…
Idővel összekeverednek az információk a fejemben, de úgy hiszem, még soha nem voltam ennyire rosszul egy pasitól sem. Talán még ha egy híres face vetődne velem szembe, akkor se reagálnék ilyen módon.
De mi is volt ez? Felismerés, csupán egy ideálomat vetítettem ki, és a saját szemem kápráztatott el a szürkületben?
Ha te így megdolgoztattad a szívemet, miért nem tudom megérezni, megtalálni, hogy hol vagy?
Mert talán nem is kell megtaláljalak.
Hisz mi fog meg egy srácban?
A ruhája – bőrkabát, szövetkabát, colourful skinny jeans, ingek. A szemek nálam nem fontosak annyira, vagy ha igen, nem tudatos.
Haj – ne túl rövid, ne túl hosszú. Egyénenként, karakterenként változik, hogy mi a „jó”. Hajmániás vagyok, és az én drága jelenésemben azt hiszem, a haja fogott meg leginkább. Olyan Jared Letós volt első ránézésre. Na igen. Jared Letós – a közül is melyik…
Nem tudom azt a fazont, hogy van-e neve, meg mi az, olyan állig-áll alattig érő, kicsit oldalfrufrus. Az egyik kedvencem.
De túl sokat beszélek erről az újabb mániáról. Térjünk inkább vissza ahhoz a pár emberhez, akiknek mondanivalóm van. A tudatalattimban hordoztam ezeket a mondanivalókat, de nem akarom megbántani őket, ezért inkább kiírom a blogra.
Hogy is kezdjem? Személyiségi jogok miatt real name-eket nem fogok mondani, akinek, akiről szól, úgyis magára ismerhet. Aztán lehet szemre hányni priviben! :)
(*Note: A fent említett srác vagy a fent említett srác barátnője ne hozzon zavarba, ha kérhetem. Már elfogadtam, hogy nekem nem megy ez a fiú-lány huzavona, és kész. Túl stresszes. Persze attól még szeszélyeim és lángra lobbanásaim lehetnek.)
A – te olyan hirtelen pottyantál bele a világomba, hogy még mindig szédülök egy kicsit. Kedves vagy – vagy legalábbis annak mutatod magad xD –, és bár vannak olyan témák, amiket én szeretek, te meg nem. Azért azt nem mondom, hogy nem kedvellek, de kicsit túl sok vagy nekem. Csak megfojtasz, akadályozol, kiölöd belőlem a kedvet az íráshoz. Gondolom, csak segíteni és bátorítani akarsz, mikor azt mondod: „Kitartás!”, de nálam a dolgok pont másként működnek – csak ártasz vele. Nekem a nyavalygás lételemem, nem kell komolyan venni. Ha kiírom egy-egy kínomat, nem akarom, hogy bátorítsanak, hiszen már azzal, hogy kiírtam magamból, jól vagyok, kiengedhetek kicsit, és utána meg tudok csinálni… Na jó, mindent azért nem, de a nyavalygási rituálé után már remekelni szoktam.
És nem is kell pajzsot tartani felém, hisz ez egy blog, én meg afféle író akarnék lenni, és az is lehet, hogy az egész csak mese habbal. ;)
Olvastam pár munkádat, és jó írónak tartalak, nagyra becsülöm azt is, hogy időt szánsz rám, de ha nem akarsz kikészíteni, kérlek, inkább küldj el a fenébe, mert ez a kitartás-dolog kikészít, minden egyes sejtem sikít és haldoklik tőle. Undorító egy perszóna vagyok, tudom, de becsüllek téged, és nem akarom, hogy egy ilyen apróság mérget eresszen közénk.
Dé – sajnálom, hogy rossz időszakod volt, és az ünnepek nem teltek neked olyan jól, de el kell mondjam, és nem azért, mert zavarba akarlak hozni vagy leszólni, csak éppen el kell mondanom, hogy számomra a bajod csupa-csupa megmosolyogtató gonosz kis kellemetlenség volt. Mások vagyunk, ezért is. Tudnod kell, hogy nem nézlek le, és semmi ilyen negatív izé, csak az a helyzet, hogy az én helyzetem más. Az én karácsonyom más miatt volt problémás, olyan dolgok miatt, amikről nem szívesen tereget ki az ember.
Nálunk… a rokonság ugyan tágas, de minket kihagytak a vérszerződésből, ahol megfogadták, hogy a sírig összetartanak, mert velünk nem foglalkoznak, csupán illendőségből társalognak, amikor az élet egymás útjába sodor bennünket. És képmutatnak.
A rokonságot én nem is értem bele soha, mikor azt mondom, család. Az nekem ez a lepukkanófélben lévő önkormányzati albérlet az omladozó falaival. Az a három ember, akiket nem értékelek és nem becsülök meg eléggé, pedig jó pár éve észben tartom, hogy vigyáznom kell, mit mondok, hogyan viselkedek, mert majd visszaüt, ha a szeretteim meghalnak.
Anyám, aki a család igazi feje, apám, a maga nemtörődöm lazaságával vagy laza nemtörődömségével, és a szívbeteg, fejlődési rendellenességgel született öcsém az összes szerethetőségével és a bosszúsággal, amit olykor okoz.
Nálunk az volt a zűrös ünnepekkor, hogy majdhogynem karácsonyfánk sem lett, hogy szűkösen vagyunk az étellel. Komoly anyagi problémáink vannak, én meg szórom a pénzt, és könyvet veszek – nem egyet, kettőt is. Egy ismeretlen Haj-Kabát-Kapucni miatt járok le egyetemre, holott inkább dolgoznom kellene.
Ess – veled furán vagyok. Először ismerkedtünk, aztán összeakadt a bajszunk, pedig mindketten borotváljuk, most pedig kellemesen csalódom benned. Még nem ismerlek annyira, de őszintén remélem, hogy ez a dolog nem fog csúnya véget érni, és gazdagabb lehetek egy jó baráttal. (Na meg kapcsolatokkal, amik előre visznek. xD)
És a legfontosabb: Zsé – te aztán komoly eset vagy… Ne fogjál majd padlót az esetleges szentimentalizmusságom miatt, oké? :)
Az a megfoghatatlan kötelékféle, ami kialakult az eszmecseréink során, nekem új, szokatlan volt, és sokat jelentett. De az utóbbi időben átalakult, megváltozott. Nem tudom, hogy nem ártunk-e egymásnak, ha folytatjuk.
Én megbántódom a szavaidon, te megsebződsz az enyémek által.
Régen azt hittem, sok közös van bennünk, és valamiért örültem is neki, de be kell lássam, hogy a néhány hasonlóság ellenére mi nagyon is különbözünk. Zenében. Én szeretem ezt, te meg leszólod. És leszólás az én szemszögemből, te csak elmondod a véleményed, ami antija a sajátomnak.
Utálom, amikor valami olyat fikáznak le – enyhébb és durvább fogalmazásmódot beleértve –, amit én szeretek, és a véleményeddel gyakran megbántasz. Nem tilthatom meg senkinek, hogy mit mondjon – bár A-t az előbb burkoltan erre kértem, hupsz –, de Ess-hez hasonlóan én magam is szeretem azért elkerülni, ami fájdalmat okoz.
Szabad véleménynyilvánítás van, de akkor is rohadtul bánt, amikor valaki a kedvencemet szólja le, vagy csak nem szereti. Ez szerintem az én hibám.
Nem tudom, mi erre a megoldás, talán az, hogy nem érintkezem emberekkel, a blogot meg beállítom, hogy csak én lássam.
Minden, amit rögzíteni szerettem volna, elhomályosult, minden, amit leírtam, érdektelenné vált. De posztolni fogom minden egyes betűjét.
Talán még írok hozzá, a srácos részt ki kéne vennem, de nem hiszem, hogy találkozni fogok vele, vagy számon kéri tőlem, amiért utaltam a személyére. Csak nem vagyok, olyan balfasz, hogy betalál ide. xD
Mielőtt ezeket elkezdtem papírra vetni – nyolc kéz írott A4-es oldal eddig, és kész élvezet lesz majd begépelni –, volt szerencsém megpislantani a csillagos hűvös éjjeli eget.
Mikor kiléptem a szabadba, az első csillag, ami foglyul ejtette a szemem kékjét, a Csillagom volt, az a kékes-fehéres gömb alakba sűrített atomkohó, ami egyszer könnyre fakasztott, ami nem hagy nyugodni, ami az én őrangyalom. A legszebb, legfényesebb csillag messze e vidéken.
Fordulok ki az udvarra, délen a Skorpió ragyog, nyugaton az Orion nyugodni készül.
Két hete abban reménykedve utaztam el 1420 forintot, hogy láthatom Hajat, a Srácot, a névtelen Kabát-Kapucnit, akit mostantól hivatalosan elkeresztelek a tegnapelőtti Dinó film után Aladárnak.
Csalódtam, hogy a sejtéseimhez híven nem tűnt fel sehol, ahol én is ott voltam, de az utazás maga tanulságos volt, és egy igazi élmény. Megint kitaláltam valamit, de nem jegyzeteltem le, és most nem jut eszembe, csak az, hogy kitaláltam valamit…
De! Láttam felkelni az Oriont. Ma viszont nyugodott. Ugyanazt láttam, csak a tükörképét, egy dolog másik oldalát. Orion falls. – Olyan érzés ez, mintha egy korszak vége lenne.
Hónapok óta érzem, hogy le kellene zárnom az életem egy elmúlt szakaszát, de nem találom a középutat. A helyes ösvényt. (Ekkor mondja Mr Nobody azt, hogy „Every path is the right path” – vagy valami ilyesmi.)
Ha túl sokat akarok lezárni, végérvényesen, azt nem bírom elviselni, mert fáj. Fájó minden kapcsolatot megszakítani azzal, ami, aki a részeddé vált. De megváltozott a helyzet, nem olyan, mint régen, és ez is szúr, mar, bök, éget, piszkál.
Cselekvésre, döntésre késztet, de itt jön az ellenpólus, a jin jangja és a jang jinje, ha azt hiszem, hogy tudom, mit kell elengedni és lezárni, akkor azt nem bírom, mert ragaszkodom hozzá, és fáj, ha nincs már.
Egy dallam, egy barátság. Egy megszokás, hogyha bejövőm van, ő az. A csalódás, amikor manapság nem ő az. A remény, mikor mégis ő az. Kapaszkodás a múltba, egy helyben toporgás, döntésképtelenség. – Ilyenkor nem tudok lezárni semmit.
És mit kell lezárnom, mi a lezárás mibenléte, folyamata, elve, definíciója és gyakorlati végrehajtása? Konkrétan félre kell tenni dolgokat, és nem elővenni többé, vagy elfogadni a változást, az átalakulást, és alkalmazkodni?
Remélem, 2012-ben megtudom. :)
* * *
Köszönöm a rendszeres olvasóknak a feliratkozást, azt, ha valaki megosztotta velem a gondolatát – kivéve, ha a ká betűs szó volt xD – szívesen fogadtam.
Köszönöm az oldalmegjelenítések számának növelését! 1189 van eddig, abból csak 1188 voltam én.
Mit köszönjek még?! Inkább nem hálálkodom most a győztes hímivarsejtnek. xD Egyszer jól bejött poén volt, de ki tudja? Ezek a mai fiatalok…
Ó, és még valami: Bé – neked nem írok semmit, azt hitted, mi? Na ide figyelj, szét borzolom a másik márkájú festékkel festett, de ugyanolyan árnyalatú hajadat, ha az új évben is csak settenkedsz és megfigyelsz, de kommentelni meg tojsz. Hiányzik az, hogy Berrys stílusban megvigasztalsz, akarom mondani leszólsz, belém rúgsz, és mégis megröhögtetsz, ami számomra valami érdekes és érthetetlen módon sokkal jobban segít nekem, mint egy szokványos vigasztalás és szánakozás.
Ó, és megmelengetted szívem fagyos hegyláncait, mikor küldtél nekem egy boldogkaris üzit. Nem gondoltam volna, hogy eszedbe jutok. xD De tényleg! Még mindig meglepődöm, hogy felkeresel vagy mit csinálsz. xD
Te kis Dzsémsz Bond. :P
Kívánok mindenkinek egy fenomenális, nagyszerű, sikerekben gazdag, boldog új évet!
Na, megint jön a nyomorék kommentelni, már szinte látom, hogy mekkorákat sóhajtozol XD
VálaszTörlésVissza kellett olvasnom, mert ez jó hosszú lett, de tanulságos is. Nem tudom, ismered-e ezt a blogot: http://vereb-dudas.blogspot.com/
Ha nem, akkor katt rá, és nézd meg Árnika bejegyzéseit, ő ilyen napló-írásokat posztolgat mostanában, és most, olvasva ezt a hosszú bejegyzést, rájöttem, hogy talán neked is jól menne ez a műfaj. Teljesen átéreztem az érzéseidet, emlékeztettél egy régebbi korszakomra, és megmosolyogtattál. Az nekem meg mindennél többet ér.
No, most így ennyi, megyek, és frissítem a blogomat a bejegyzéseden felbátorodva - talán még plusz választ is kapsz, csak azt nem szeretném ide írni. :)
Neeem, nem vagy te nyomorék! Az én felfogásom a lökött xD
VálaszTörlésAmúgy nem is ismertem a blogot, most majd megnézem, csak miért is ne akkor menne el a netem, amikor szilveszterkor egész éjjel kockulhatnék? XD
Annak meg örülök, ha nevettél. Szeretem megnevettetni az embereket - persze bohócot azért nem csinálok magamból -, de többnyire nem értik a vicceimet. XD
A blogfrissítést meg árgus szemekkel lesem :D