torn apart

Ma vagy három körül másztam ki az ágyból. Sikeresen a semmittevésnek áldoztam ezt a napot is. Mostanában egyre jobban adom át magam a pesszimizmusnak, a kétségbeesésnek meg minden negatív nyavalyának, amiknek nem kellene itt lennie bennem, lévén, hogy elvileg már tavasz van.

Kiábrándulok mindenből: a szakmámból, a suliból, önmagamból. Többféle személyiséget alkotok magamnak, bár inkább csak neveket, a saját nevemet utálom, a kitaláltakat mindig megunom, már az itteni blogos nevemet is rühellem, és manapság egy másikat használok, de ha megkérdeznék a nevem, hogy hogy hívnak, ki vagyok, nem igazán tudom, mint mondanék.

Két éve eldöntöttem az írós nevemet, de már nem érzem magaménak azt a nevet. Fogalmam sincs, miért nem vagyok elégedett a sajátommal, de választani se tudok egyet, ami megfelelő, amire azt mondom, hogy én vagyok, és ezt használnám a hátra lévő életemben. 

Ma megint csináltam egy új twittert az álfacebookom mellé. Jó érzés, mintha másvalaki lennék, de mégsem, mert ha eszembe jut valami, amit kirakhatnék ezekre az oldalakra, nem tudom, hogy melyik alteregómként tegyem. Szerintem ez is csak egy pótcselekvés, mert annyira unatkozom - holott hétfőre még mindig meg kell írnom a nyolc oldalas beadandót; nagyon ,,örülök'' neki, főleg, hogy szart se tudok írni mostanában -, mert annyira nem tudok mit kezdeni magammal meg az életemmel úgy általában. Csak vagyok, sóhajtozom, álmodozom, zenét hallgatok, és kész.

Tegnap eszembe jutott, mit csináltam, amikor komolyabban el kezdtem foglalkozni egy bizonyos együttessel: egész nap feküdtem az ágyban, nem ettem, nem ittam, csak a számaikat hallgattam. És ez most elgondolkodtatott, hogy jó volt-e ez így? ez az egész két év... Mert tulajdonképpen akkor lehet, hogy azért is fogytam le annyit, mert inkább zenét hallgattam, minthogy felkeljek és csináljak magamnak ennivalót. És ez nem jó! Hogy mindig minden alkalmat megragadok, hogy bedughassam a fülesemet, kizárom magam a közösségből, nem eszek, nem csinálok semmit, csak zenét hallgatok... És ez szerintem nem jó. Vagy velem van a baj, vagy azzal a zene-dologgal. Kicsit már olyan önpusztító-jellegűnek tűnik az egész, ahogy így visszagondolok, és hiába szépítem, mert nem akarom arra fogni a bajomat, amit szeretek, de ha egy hobbi - ja, nevezzük hobbinak - az egészséged , önmagad rovására, károsítására megy, az már szerintem régen nem jó. Csak olyan ez is, mint a drog, a cigaretta, az alkohol, és egyéb függőségek: ha rákaptál, még ha tudod mélyen magadban, hogy ez csak árt neked, nem tudsz leszokni róla. Fáj már a gondolata is, hogy abbahagyd. 

Pedig valamit muszáj lesz csinálnom, mert már az egy mérettel kisebb farmerem is csak lóg rajtam, nadrágot venni értelme sincs, mert egyszerűen nincs rám való, olyan vagyok, mint egy piszkafa, és már utálok létezni. Hiába érzem, hogy ég a gyomrom, meg hallom, hogy korog, egyszerűen nem érzem, hogy éhes vagyok, ha kajára gondolok, rosszul vagyok, és egy falat nem megy le a torkomon. És basszus, már az összes melltartóm nagy rám, azok is csak lötyögnek rajtam, ami azért eléggé felbasz, mert nem vettem sose nagyobb méretet, hogy aztán kitömhessem zoknival.

A fenébe is, nem jó már rám szinte semmi! Ha meg ezek után mindig csak egyre kisebb méretet veszek, azt azért nem akarom, mert ha meg elkezdenék csodamódra valahogy visszahízni, akkor meg azokat nem tudnám már használni, és ha veszek egy jólkinéző ruhát, nem szívesen adnám oda másnak vagy dobnám ki, csakmert nem tudom már hordani. 

Ez az egész egy nagy szar. Egyre inkább sötétebben látok már mindent, pedig a fene egye meg, tavasz van!