Én és az írás

Szeretek írni, szeretem a gondolataim kifejezni akár egy lazább, egyéni szösszenet, akár egy novella formájában. Az utóbbi időben rendre elhanyagoltam az írást, úgy mint a blogomat is. Egyéb személyes problémák miatt sokszor energiám se volt ahhoz, hogy – jelképesen – tollat ragadjak, és hiába adódtak ötleteim, inkább hagytam elveszni őket, a napok pedig csak teltek, és ezért csakis magam okolhatom, amiért képtelen vagyok rendesen beosztani az időmet, és a figyelmem is gyakran elkalandozik.

Alkotói mélypont?

Mostanában valahogy nehezemre esik kifejezni magam – általában rengeteg gondolat kering az elmémben, amiket mind-mind ki szeretnék adni magamból úgy, ahogy korábban rendszeresen tettem is a bejegyzéseimben, azonban hiába az ötlet, valahogy mindig egy-egy akadályba ütközöm.

A legnagyobb hibám, hogy sokszor túl lusta vagyok írni. Fejben olyan könnyen átlátható minden, gyakorta komplett regények suhannak át az agyamon elejétől a végéig, tisztán, értelmesen, érthetően. Egyszerűen minden logikus és pöpec, és nincs kedvem leülni és pötyögni, vagy másik esetben éppen nem áll módomban, mert más teendőm akad – például a biciklimen robogok a bolt felé. Ilyenkor többnyire két eset áll fenn:

– mire odajutok, hogy lejegyezhetném vagy nekiálljak írni, elfelejtem, hogy mit is akartam, illetve

– egy idő után annyira túlgondolom és -komplikálom, csűröm-csavarom az egészet, hogy egy kusza, átláthatatlan ötlethalmazzá bogozza magát, én pedig nem hogy megfogalmazni, de átlátni se vagyok már képes.

Rendre el szoktam sírni magam – persze nem szó szerint –, hogy mikor találják fel végre, hogy a gondolatainkkal tudjunk írni, vagy bármi módon kimenteni azokat a tökéletes fogalmazványokat a fejünkből. Mennyivel egyszerűbb lenne egy regényt elkészíteni így, nem? El tudom képzelni magam, ahogy munka közben is a gondolataimmal alkotok, a kezem pedig jár, és a tennivalómat végzem közben. Ez csupa win-win felállás, hiszen a többi dolgomat elvégzem, és még “írok” is. Amennyire jól hangzik ez azonban, annyira silány is, hiszen arról tanúskodik, hogy mostanság mindenki a könnyebb utat keresi, és – mindenféle bírálat és ítéletosztás nélkül – sokan, köztük én is, kevés erőfeszítéssel akarnak hatalmas sikereket elérni. Ez pedig nem járja.

Nem állítom, hogy lehetetlen, de annak ellenére is, hogy sokszor el vagyok ájulva magamtól, és tudom, hogy van az íráshoz készségem, tisztában vagyok vele, hogy ettől még nem fogok egy szempillantás alatt hatvan könyvet írni és egyáltalán kiadva lenni. Általában az ösztöneimre hallgatva csinálok sok mindent, ez alól az írás sem kivétel. Eddig csak írtam, amikor írhatnékom volt, sosem álltam le olyan dolgokkal foglalkozni, mint a karakter jelleme, a hattértörténet vagy a világalkotás. A történet bennevolt a fejemben, én leírtam, amit le kellett írnom, aztán ennyi. Talán ezért is vannak nehézségeim, ha egy komolyabb regényben gondolkodom, mert rengeteg mindent nem tudok az írásról; technikákat, alapvető fogalmakat, és hiába az ötlet, az ambíció, folyton belebonyolódom a regényötleteimbe, sokszor el se kezdem írni, mert már elméletben összekavarodom, és úgy érzem, hogy én erre nem vagyok képes. 

Ahány író, annyiféle módszer, és talán akadnak, akik ugyanúgy szavakkal dobálóznak a vak világba, mint én is szoktam, de nekem ez nem (mindig) működik, és bár próbálok rájönni, hogy mi a bajom, miért is nem eredményes egyetlen regényem megalkotása sem, sokszor inkább csak hagyom a francba, és inkább szentelem az időm másnak, mert eléggé frusztrál is, ahogy azt érzem, szimplán nem vagyok képes egy komolyabb valamit összehozni, és talán csak egy kispályás író vagyok.

Mivel azonban nem akartam negatív írányba elmenni, el kell mondanom, hogy igazság szerint büszke vagyok magamra, amiért a tavalyi évben kipróbáltam nem egy olyan dolgot, amit sohase csináltam előtte, kísérleteztem, és tudom, hogy fejlődtem. 

Elkezdtem megadott feltételek, különböző “prompts” alapján írni, igaz, csupán fanficeket, mégis elégedett vagyok az elkészült kisebb írásaimmal, mert soha nem csináltam azelőtt, és a kihívás mellett öröm is volt kimondottan olyan helyre írni, olyan blogokon közzétenni a műveimet, ahol tudtam, hogy a téma iránt érdeklődők fogják olvasni. Hab a tortán, hogy egy önmagamnak tett kikötés végett csakis angolul írok fanfictiont, s mivel egyik álmom, hogy angolul is írjak, ez kétszeresen többet jelentett számomra, úgy érzem, sokkal többet gyakoroltam.

Mint már mondtam, eddig mindig csak akkor írtam, amikor olyan kedvem volt, amikor késztetést éreztem, mert egyszerűen hajtott az ihlet. Nos, tudom, hogy egy “rendes” író nem csupán ekkor ír, legalábbis a saját magamnak felálított mérce szerint tisztában voltam azzal, hogy a módszereim nem valami tökéletesek, és nem is annyira hatékonyak, hiszen hiába tudok megírni egy novellát pár óra alatt, ha máskor hetekig egy szót nem írok le. 

Ígéretet tettem pár embernek, hogy írok nekik valamit, az ő egyedi ízlésüket figyelem előtt tartva, erre pedig sokszor nem adódott ihletem, sokszor semmi ötletem nem volt. Ekkor mégis leültem és erőltettem, mert be akartam fejezni, hajtott a becsvágy, és persze meglepetést is kívántam szerezni annak, akinek megígértem. Általában pár perceket ülni szoktam a dokumentum fölött, de azután érdekes dolog történt: elkezdtem írni. Nem volt semmiféle tervezetem, sokszor maga a cselekmény is kételyekből állt, és sokszor vezetett törléshez, újrafogalmazáshoz, az egyéb részletek helyre igazításához, mégis többször csak úgy írtam, mert írni akartam, és észrevettem, hogy haladok. 

Vannak, akik azt gondolnák, hogy szörnyű kényszerűen írni, de számomra ez egyáltalán nem így volt! Hihetetlenül kellemes, pozitív élményként éltem meg, hogy néha nem baj, ha kedvem, ihletem nulla, ha a részletek homályba vesznek, csak írtam, és valahogy helyreállt minden, és merem mondani, sokszor jobban elégedett voltam a végeredménnyel, mint amikor órákat terveztem tényleges írás előtt. Ott ugyanis mindig azzal a problémával találkozom, hogy hiába az előzetes elképzelés, gyakran maga az írás közben újabb ötletem jön, más fordulatot vesznek az események, és ilyenkor rendszerint elégedetlen voltam, mert eltértem, és nem az lett, amit akartam, törölni és újraírni pedig sokáig nem szerettem, mert abba a kategóriába esek, hogy csodálom minden szavam, ami igencsak ostobaság.

Végeredményben

Azt hiszem, azt tanultam 2014-ben, hogy az írásra nincs egy megszokott, tökéletes norma, ahogy azt tenni illik, ahogy írni kell. Van, amikor az ihlet vezet a vakvilágba, van, amikor semmi kedved nincs írni, de ha leülsz és erőlteted, talán valami sokkal jobbat hozol létre, mint azt bármikor is gondoltad volna. Van, hogy egyáltalán a hátad közepére nem kívánod az írást – én például számtalanszor fogadkoztam, hogy soha többé nem fogok írni –, ilyenkor pedig egyszerűen ki kell kapcsolódni, leülni egy könyvet elolvasni csakis az olvasás öröméért, nem azért, hogy folyton javíts és átírj, és az sem baj, ha pár nap szabit kiveszel, hogy megnézz pár filmet, sorozatot, vagy éppen játssz.

Eddig kifogásokra hárítottam, hogy nekem nincs kedvem írni, mert a gépemnek baja van, a tablet és okostelefon írásra kényelmetlen, füzetből pedig én ugyan be nem másolom, de most ennek véget vetek. Az utóbbi egy évben túl sok ötletet, időt, energiát pazaroltam el, hagytam a semmibe veszni, és bár az újévi fogaldalmakat sose tartom be, most mégis felállítottam magamban pár célt, amiért tenni akarok, amiket el akarok végezni. És mivel az esetek többségében túl lusta és kényes vagyok, elsőként csatlakozom Olíviához a Parajunkee blogos kihívásában, ezzel ösztökélve magam, hogy igenis vegyem a fáradságot, és próbáljak időt szakítani mindenre, amit szeretek.