Ezúttal nem szándékozom ezernyi kifogást felsorolni és mélyebben filozofálni arról, hogy megint miért van olyan végtelen szélcsend a blogon. Őszintén szólva felesleges azzal nyugtatnom a lelkiismeretem, hogy én igenis nem érek rá, nekem igenis blokkom van, és képtelen vagyok írni, sőt, teljességgel elfelejtettem... Hiábavaló szócséplés lenne.
Az utóbbi napokban megint ráleltem az olvasás örömére, hogy mit is jelent annak a jól ismert, kedvenc szerzőnek a szemembe falni minden sorát, beleszeretni karakterekbe, belemerülni mesés világokba és elveszni a cselekményben. Rég volt ilyenben részem, még a legkedvencebbik íróm se hozott igazán lázba, most viszont újra rajongok, az olvasás éltet megint, és egyszerűen jól érzem magam. Hiányzott, akár a dacból elhagyott otthon.
Két mondat között pedig rátaláltam egy idézetre, ami igencsak fenéken billentett, és amit igencsak ki kéne tűzdelnem a falamra vagy párezerszer, mondjuk a homlokomra is tetováltathatnám, hogy tényleg ne felejtsem el egy percre sem.
Nem arra vársz, mikor lesz majd időd írni; te magad csinálsz időt rá.
Igen, az ember lehet egyszerűen túl elfoglalt, és igen, az embernek lehet írói válsága. De ha mindig csak arra várunk, mikor lesz zöld utunk valamihez, és mikor pottyan az ölünkbe csak úgy, akkor sosem fogunk menni semmire, s bár ha csigaléptekkel haladtunk is így valamicskét, az összképet nézve mindig ugyanott fogunk toporogni, mindig úgy maradunk megrekedve.
Írni nehéz. Nem elég az ihlet, az idő, az elszántság. Minél többet tudok meg az írásról, annál inkább képtelennek érzem magam rá, hogy valaha is írni tudjak, és hogy valaha is meg tudom állni a helyem ebben a fájdalmas hivatásban. Az írás nem egy szakma, úgy vélem, tanulni lehet a képleteit, megismerni az összetevőit, ha nincs meg bennem a kellő elhivatottság, sosem leszek író. Az írás egy életstílus, egy jellem, nem csupán szavakat kell egymás után dobálni, íróként kell megélnünk a pillanatokat, akkor is, amikor takarékra állva csupán befogadunk, hiszen így később átalakíthatjuk az élményt, visszaformálhatjuk szavakká, mondatokká, bekezdésekké, amelyekből talán egy nap egy szépen összekötött betűbokréta lesz; egy emlék, egy dicsőség, egy fájdalmasan magára hagyott része a lelkednek: a könyv.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése