2016

Egy új év... Tavaly ilyenkor rettentő optimistán kezdtem neki az esztendőnek, mondván, hogy majd mi mindent fogok én csinálni. Tudni kell rólam, hogy alapvetően nem vagyok az újévi fogadalom, mint senki által komolyan nem vett olcsó blamálás híve. Lehet, hogy csakis mert magamból indulok ki, hogy én speciel soha nem vagyok képes betartani semmit, lehet, mert az eddig tapasztaltak alapján aztán jócskán megbuknak itt emberkék évről évre az istenes nagy fogadkozásaikkal, ahogy próbálnak magukra erőltetni valamit trendből vagy kétségbe esésből, vagy ki tudja, miért.

Az én tavalyi rendhagyó, igenis nem-újévi-fogadalom elhatározásaim a következők voltak:

1. autodidakta módon franciát tanulni,
   
2. megírni egy könyvet (Bizonyám!!),
   
3. aktívabb lenni úgy összességében írásban, és...
   
4. ...pff..., fogalmam nincs, ami azt illeti, egyáltalán nem emlékszem.

Nem is igazán akartam szokásos fogadalmakkal esküdözni, hiszen tudtam, hogy nem fogom betartani őket, ezért inkább afféle útmutatóként lefektettem magamban, hogy nem fogom hagyni, hogy 2015 csak úgy elfolyjon a semmibe, mint a förtelmes és sötét 2014. Igen, mint a történelem úgymond fekete foltja a középkorral, nekem is volt egy meglehetősen sötét évem. Nem beszélünk róla inkább.

Ami azonban a lényeg, az elmúlt év elején lefektetett útmutatók szerint nem igazán sikerült élnem, franciául is csak annyit tudok, hogy Je parle francais un peu, ami voltaképpen egy eget rengető hazugság, valahányszor mondom – Azt jelenti: „Egy kicsit beszélek franciául.” –, no meg aztán a francia helyesírásomra se vennék mérget...

Az az igazság, hogy fogalmam nincs, egyáltalán mi tudna rám ösztönző hatással lenni, úgy igazán, mert akárhogy tervezek, akármennyire komolyan tűzök ki célokat magam elé, hogy most igenis rendesen írni fogok, és teszek érte, hogy jobb legyek, és az a fránya könyvem is el tudjon egyszer készülni, nem igazán tudom, hogy tényleg lehetséges-e valóban felülkerekedni a végtelen lustaságomon és azon, mennyire utálok belemélyedni a dolgokba, nem feladni, hanem valóban véghezvinni. 

Ha megmutatnám a kusza jegyzeteimet, hány meg hányféle ötletet jegyeztem fel mind bejegyzésre, mind novellára, esetleg kész regényre, talán beletelne egy jó órába minimum, mire a végére érnék az összes vázlatolt terveimnek. Az esetek többségében „ihletem” nincs, máskor időm, harmadszor pedig teljesen kiábrándult vagyok – amikor előtör bennem a Mi a francnak is csinálom én ezt tulajdonképpen?, akkor általában nem mondhatom magam valami termékenynek.

A sokadik ok pedig a legvérlázítóbb: egyszerűen nekiállok írni, és belekavarodom, nagyon sokszor teljesen elfelejtem, mit is akartam én az adott dologból egyáltalán kihozni, sokadszorra pedig simán képtelenség kifejezni a gondolataimat, aztán amikor oda lyukadok, hogy egyenesen fogalmazni nem tudok már, akkor szoktam félredobni az egészet, és inkább pocsékolom az időm tumblr-en vagy pinteresten.

Végeredményben listázhatnám itt az okokat és a miérteket ezerrel, azt hiszem, a legfőbb tényező az, hogy egyszerűen egy lusta hangulatíró vagyok, de ha őszinte akarok lenni, alapvetően nem is érzem fairnek, hogy az író fogalmát saját magamra használva sértsem.

Most pedig újabb 365 nappal később, totál fáradtan és zéró újévi lelkesedéssel megint csak kitartok az álláspontom mellett, hogy az újévi fogadalom nem más, csak egy szépen tálalt, de piszkosul rosszízű ünnepi vacsora, amit igényes filterekkel, szépen megszerkesztve kiposztolunk ide-oda, majd pedig a kukában landol azzal a sablonos kifogással, hogy kit érdekel, ha igazából főzni se tudok, csupán az online kirakat a lényeg, aztán majd rendelek valamit, ha jönnek hozzám vendégségbe, és azt mondom, én csináltam.

Az én személyes véleményem pedig, hogy egyszerűen meg kéne tanulni lakatot tenni a szánkra, hiszen az alaptalan ígéretekből úgy gondolom, tényleg mindenkinek valóban elege van, és végtére is, nem a díszes szavak, nem az üres csomagolás a fontos úgy őszintén, hanem a tettek. Ha pedig tenni képtelen/nem vagyok hajlandó érte, akkor az összes többi nem számít, aztán ahogy a szóbeszéd is tartja:

Bármit is tervezel, ne beszélj róla, amíg tényleg véghez nem vitted, mert azáltal, hogy bejelented mindenhol, olyan érzetet kelt benned, mintha már meg is csináltad volna ténylegesen, aztán onnantól kezdve már egyáltalán nem lesz rá igazi motivációd, hogy valóban meg is csináld.

Ebben pedig úgy gondolom, rettentő sok igazság van... Ha pedig mégis csak kellenek azok az újévi fogadalmak nekünk, akkor is botorság mindenhova kiaggatni őket, hiszen a fenti „szabály” ugyanúgy érvényes. És ha pedig valóban létezik olyan lény, aki igazán meg is csinálja, amit mond, azelőtt virtuálisan meghajolok, és kérem, hogy ossza meg a nagyvilággal a titkát, mert igencsak rám férne.