Mozisarok: A múmia

Nem mondanám magam profi kritika írónak, és inkább hébe-hóba fordul elő, hogyha valamiről ilyen jellegű bejegyzést írok. Tegnap azonban elcsíptem a tévében A múmiát, és annyira elcsordult tőle a szívem, hogy muszáj nekem pár szót ejteni róla.

Dióhéjban

Egyiptomban járunk. Imhotep főpapot a legsúlyosabb átokkal sújtják, amiért ő és szeretője, Anck-Su-Namun megölték Seti fáraót. A nő, hogy szerelmét mentse és feltartóztassa az őrséget, a fáraó megölése után rögtön öngyilkos lesz, tudván, hogy Imhotep majd feltámasztja a Holtak Könyvének segítségével. Később Imhotep majdnem sikerrel is jár, ám a procedúra befejezése előtt azonban a fáraó testőrei elkapják a főpapot és tanítványait, majd bűneik miatt élve mumifikálják őket. Imhotep elátkozott teteme három évezreden át hever Hamunaptrában, mígnem egy csapat leleményes kincsvadász feltámasztja az ókori főpapot, A múmia pedig addig szedi áldozatait és sújtja a 20. század eleji Egyiptomot a hírhedt és rettegett tíz csapással, amíg vissza nem nyeri emberi alakját és teljes erejét, hogy aztán újra nekirugaszkodva visszaszerezhesse szerelmét, és megállíthatatlanul uralkodhassanak együtt ketten az idők végezetéig...

A hardcore fangirl szemszögéből

Teljesen ledöbbentett, mikor tegnap utána számoltam, hogy ezt a filmet vagy 15 éve láttam először... Annak idején emlékszem, rongyosra néztem, mégsem tudtam megunni több mint egy évtized után sem – a cselekmény ugyanúgy lenyűgöz, magába szippant és szinte gyerekként izgulok, a poénok ugyanolyan viccesek, a horror-szerű jeleneteken ugyanúgy megrettenek; teszem hozzá, a mai napig kiráz a hideg azoktól a részektől, amikor a szkarabeuszok bekebeleznek egy-egy szerencsétlent.

Nem vagyok igazán a horror híve, legyen az lightos ijesztgetős vagy művéresen cafrangos, egyszerűen nem az én idegzetemnek találták ki, ezt a filmet azonban bármikor meg tudom nézni. A humor tökéletesen egyensúlyozza a félelmetesebb jeleneteket, mégsem csinál komplett bohócot magából a film ezáltal. Úgy vélem, ehhez a sikeresen eltalált vegyes-vágotthoz nagyban hozzájárulnak a színészek: ahogy édesanyámmal szoktuk megvitatni, Rachel Weisz a lelke a filmnek, és ha nem ő keltette volna életre a karaktert, nem is lehetett volna ennyire magával ragadó személyiség ebben a moziban. (Személyes jegyzet: teljesen fel voltam háborodva, amikor megtudtam, hogy a harmadik részben nem ő fogja eljátszani Evelynt, úgyhogy gyerekes tiltakozással a mai napig nem voltam hajlandó a szemeimet sérteni a 2008-ban mozikba került folytatással, bár így, lassan 8 évvel később, lehet beadom a derekam, mert hiába borzalmas a film – legalábbis az én szememben, és speciel leforgatni se kellett volna –, mégis egyre kíváncsibb vagyok, ahogy feléledt bennem a nosztalgia a filmek iránt, ámbár nem hiszem, hogy tényleg meg kéne néznem, mert csak elrontaná a szájízemet úgyis.)

Igazság szerint miközben a reklámokkal teleszabdalt, a még 2000-ből ismert szinkronnal levetített mesterművet néztem, fejben közben már írtam is ezt a bejegyzést, mindazonáltal mostanra teljesen elillant minden jól csengő mondat, amit lepörgettem magamban, és fogalmam sincs, mivel húzhatnám a szót tovább... 

Vannak azok a filmek, amik az életünk része, együtt nőttünk fel velük, és emiatt különös helyet foglalnak el a szívünkben, megunhatatlanok, és örökké szeretni fogjuk őket, akár a legrégebbi barátunkat az oviból. Ez nem jelenti azt, hogy vakok vagyunk a film esetleges hibáira, és bár ezerszer láttam A múmiát, mégis totálisan úgy hallom, hogy az Oded Fehr által életre keltett Ardeth Bay, az Imhotep sírjáért felelős őrzőcsapat vezetője ugyanazt a sort szajkózza jóformán az egész film alatt, mégis mindig mást jelent. Azt hiszem, ha egy filmet ennyiszer láttunk már, minden egyes nézéssel észreveszünk egy-egy bakit, ugyanakkor újabb és újabb apróságokat szúrhatunk ki, amitől csak jobban értelmét nyeri az egész történet.