Az egyik legnehezebb dió számomra blogolás közben, hogyha kiszólok az olvasókhoz, akkor mégis hogyan csináljam? Általában lazán meg szoktalak téged szólítani, és pofátlanul letegezlek, máskor általánosságban beszélve hozom fel az olvasót, megint máskor formálisan, illedelmesen nagybetűvel emelem ki, hogy igen, ez Neked szól, és most Hozzád beszélek.
A kiszólással, na meg hogy konkrétan kérdéseket illessek az olvasóimhoz az szokott az ügyeletes problémám lenni, hogy elkezdek vele egy beszélgetést, felvetek egy témát, amire választ várok, részben próbálok interaktívabb lenni, hogy valaki szóljon végre hozzám mert szeretek különböző emberekkel eszmecseréket folytatni, ám ha én kérdezek valamit, amire aztán nem ír senki semmit, akkor azt – nem nyavalygás, de – mindig olyan cikinek szoktam megélni, és inkább gondolom, hogy akkor hanyagolni kéne.
Most tudom, hogyha az ember figyeleméhes lánya nem kezdeményez és nem dobja fel a tollaslabdát, akkor sosem kezdődik el a játék, de emiatt mindig meggondolom kétszer, hogy benn maradjon-e az az esetenként megejtett kiszólás vagy inkább szedjem ki, és ne égessem magam.
A másik problematikám, hogy nem is tudom, „illik-e” egyáltalán a bloghoz, hogyha ilyen eszközöket alkalmazok. Mármint egy időben nem csináltam, mert afféle online naplóként írtam ki a gondolataimat, és annyira nem akartam azzal foglalkozni, hogy mi lesz, ha lesznek olvasóim, és mi lesz, ha nem lesznek. – Másrészt úgy gondolom, és más is ellátott ezzel a tanáccsal, hogyha az ember nagyon teper, akkor az látszik, és annál inkább erőltetettnek és akarnoknak fog tűnni, ergo annál kevésbé lesz értékelhető, na meg szimpatikus. – Aztán láttam más bloggereknél, hogy tök jól kommunikáltak a blogjukra tévedő lelkekkel, és bár nem akartam majmolni, de megtetszett a stílus, úgyhogy az utóbbi időben tudatosabban agytornáztam azon, mégis milyen formában kéne ezt így bevezetni és fenntartani a blogon.
Az a helyzet, hogy mivel hébe-hóba alkalmazom, ezért olyan rendezetlennek érzem, és néha mesterkéltnek, ezért ha megpróbálok elvonatkoztatni, nem is tudom, hogy én nekem kedvem lenne-e hozzászólni ilyen jellegű poszthoz, vagy nem.
Lényegében a blogolás egy nehéz dió. Először talán csak mókából kezdi el az ember, leginkább a saját öröme miatt, aztán idővel előtérbe kerülnek a kellemetlenebb dolgok is, mint pl. hogy mennyi az annyi – azaz olvasók, oldallátogatások, kommentek száma –, és bár nem akarok általánosítani, de szerintem aki azt mondja, hogy őt egy fikarcnyit se érdeklik a számok, az hazudik nem csak másnak, de talán saját magának is.
És ha már számokról beszéltünk, én mindig próbáltam barátságosan állni hozzájuk, nem hagyni, hogy bekattanjak tőlük és hatással legyenek az önértékelésemre, lévén, hogy csak számok, viszont most sebtében igyekszem puncsolni egy sort, és egy nap alatt jól összehaverkodni velük, ugyanis most csütörtökön tesztírásra megyek egy céghez, és egyáltalán nem akar az agyam emlékezni alap matematikai műveletekre...
Mielőtt azonban eltérnék a tárgytól, inkább lezárom itt egy utolsó mondattal a bejegyzést, és visszatérek kiegészítőket menteni a Simshez. *gamer mode on*
* ** *
Viszont az gyakran szokott foglalkoztatni, hogy mennyire jön át a szörnyű humorom, vagy egyszerűen full sznobnak tűnik? A humorizálással ugyanis az a baj, vagyis inkább velem az a baj, hogy egy idő után túlzásba esem, és már sértőbe megyek át... Magyarán megint ott a bibi, hogy Piperke nem tud mértéket tartani, ej-ej...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése