Egy korszak vége

Az utóbbi, durván hét hónapban egy tanfolyamon vettem részt, ami – ha lehetek őszinte – igencsak megterhelő volt számomra, sokszor inkább szellemileg, mint fizikailag. Kezdjük ott, hogy egész nyáron bejártam, durván napi 5-6 órában, igaz legkésőbb délután egyre végeztem, enyém volt a nap második fele, és csak minden második napon kellett igazán korán kelnem, azonkívül kellemes volt. Kibírható.

Sok tekintetben leszívta az energiáimat és olykor teljesen lefárasztott – részben nagyon is örülök, hogy a végéhez ér a kurzus, mert már nem tudnám tovább csinálni, és kicsit nagyon elegem van már belőle. Másrészt picikét aggaszt, hogy lezárul egy újabb fejezet az életemben, mert megszoktam az utóbbi hónapok rutinját, kiismertem magam, jólesett, hogy volt mit csinálnom, hasznosan töltöttem az időm, és rengeteg dologgal gyarapodtam. Ha belegondolok, hogy most megint a bizonytalanság vár és a sokszor végeláthatatlan menetelés és vadászat, hogy találhassak végre egy hosszútávú munkát, akkor igencsak görcsbe rándul a gyomrom...

Próbálom éretten és higgadtan kezelni a helyzetet, lévén hogy már alig fél évtized választ el a harmadik X-emtől, én mégis egy totyogós, ügyetlen, félresikerült egysejtűnek érzem magam, aki mindig a rosszabbik döntést hozza, aki nem tanul a hibáiból. – Bevallom, alkalomadtán elmerengek rajta, hogy valaha is „normális” felnőttnek fogom-e érezni magam, vagy legalábbis úgy viselkedni, netán mindig ilyen butuska maradok?

Elméletben valahogy mindig könnyebbnek és egyszerűbbnek tűnik minden. Próbálok helytállni, talpraesett lenni, és ha azt az egy-két hülyeséget, amibe forrófejűen és meggondolatlanul belementem, helyrehozni nem is tudom, igyekszem találékonyan kezelni. Megeszem, amit főztem, aztán legközelebb majd – nagyon remélem – jobban odafigyelek.
Tavaly rengeteg leckével áldott meg az univerzum, és úgy érzem, végre sikerült észrevennem a hibáimat, tanultam belőlük, ámde korántsem hiszem, hogy ezentúl nem fogok valami mást elcseszni. Igazság szerint eléggé semmilyennek képlékenynek érzem magam, hiszen több mint húsz éve vagyok ezen a világon, mégsem sikerült igazán rájönnöm, hogy ki vagyok, és mit akarok. 

Persze jó pár ismerősöm biztatott, hogy a húszas éveink már csak erről szólnak – önmagunk keresése, elszakadás az otthontól, hogy a saját lábunkra álljunk –, és bár kevésbé vagyok önfejű most már, és meghallom, amit a nálam tapasztaltabbak mondanak, igyekszem is okulni belőlük, mégsem érzem a helyzet magaslatán magam, inkább olyan ingoványos az egész, mintha egy végtelen szakadék fölött himbálóznék egy kötélen, ahol a szél megállíthatatlanul belém kapaszkodik, én pedig nehezen találok egyensúlyt – mire egyenesbe jönnék, addigra másik irányból támad rám, és a biztonság feldől, mint egy kártyavár.

Az írás azonban még mindig itt van nekem, ahogy az olvasás is, vagy akár a filmek, sorozatok és a zene. Nem is tudnám eldönteni, hogy szavakat létrehozni vagy befogadni szeretek jobban, bár mindkettőnek másik funkciója van, így azt hiszem, össze se hasonlítható a kettő. Íráskor kiadom a felgyülemlett problémákat magamból, ami megnyugtat, teljesen megtisztít, és feltölt. Azonban amikor mások történeteit falom magamba, legyen az írott vagy mozgókép, ha nem puszta szenvedélyből, akkor azért teszem, hogy elmenekülhessek kicsit a gondok elől, hiszen a képzelet olyan határtalan, és felszabadító.

Még nem tudom, mit hozhat ez az év, de mindenképpen szeretném a legtöbbet kihozni belőle, az írással is többet foglalkozni, mint tavaly. Kicsit idegesít, mikor folyvást plusz idő kell mindenhez, és rendre utólag világosodok csak meg, hogy mit kellett volna; állandó fáziskésésben csoszogok, mint egy reumás teknős... 

Ám ha lassan is, de úgy érzem, mindenképpen alakulok valahova, valamerre, csak egy pár idegesítő kellemetlen tulajdonságomat lenne jó legyűrni, amik nélkül iagzán könnyebb lehetne evickélni ezen a vadvízi túrán, ami az élet.