A haverok és a rendszeres olvasás

Ahogy az egyik kedvenc sorozatomat, az Így jártam anyátokkalt néztem, felfigyeltem az egyik szereplő és egyben blogger, Barney Stinson vissza-visszatérő mondatára, amit a barátainak ejtett el többször:

„Te nem olvasod a blogom!”

Először természetesen mindig jót derültem a komikus szituáción, utána azonban rögvest magamra ismertem, e kapcsán pedig elgondolkodtam azon, mennyire várhatjuk el a ismerőseinktől, családtagjainktól, hogy foglalkozzanak az alkotásainkkal, illetve ennek előnyei vannak jobban, netalán több a hátrány?

Úgy gondolom, talán mindannyiunkat értek ilyen-olyan vicces-siralmas helyzetek közösségi oldalakon, amikor egyik barátunk, hozzátartozónk tett szemrehányást arról, hogy nem lájkoltuk a fényképét, illetve fordított helyzetben mi is elvártuk volna azt a plusz támogatást a mi posztunkra, de nem mindig kaptuk meg. 

A családom előtt nem titok, hogy írni szoktam, ezzel kapcsolatban kaptam már hideget-meleget, bátorítottak és megdicsértek, máskor leoltottak, hogy az írás értelmetlen, hiszen úgysem viszem semmire, nem fognak kiadni, emiatt pedig felesleges időpocsékolás. Édesanyám egyetlen novellámat olvasta, amiről nem volt különösebb véleménnyel, csak annyit mondott, hogy „látta maga előtt”, ami számomra speciel egyenlő a nulla visszajelzéssel, hiszen én alapvetően mindig látom magam előtt, amit olvasok.
Nem tudtam eldönteni, hogy ez most jó vagy rossz, és ha rossz is olyan tekintetben, hogy tiszta átlagos, hétköznapi dologról van szó, ergó semmi extra nincs a kreálmányomban, azaz tényleg annak van igaza, aki szerint az írás értelmetlen energiapazarlás, és nem fogom vinni semmire vele.

És hogy bántam-e, hogy beszéltem az egyik szenvedélyemről, illetve meg is mutattam egyet egy családtagnak? Válaszolni nem tudok konkrétan erre, mert őszintén szólva nem is tudom, miért tettem. A család, végtére is, egy afféle kritikus tabu az én szememben, hiszen a szüleinknek oké, hogy alapjáraton tetszik, amit az édes gyerek csinál. Ha őszinte akarok lenni, örülök, hogy anyukám legalább egyszer olvasott tőlem valamit, akkor is ha éppenséggel nem tudott érdemben hozzászólni az én kis művemhez.

Haverok kapcsán már picit más a helyzet, mert én szégyentelenül kicsit mindig afféle alanyi jogon járó támogatásra asszociálok rájuk gondolva, hiszen ők mellettünk állnak, szeretnek minket, támogathatnak bennünket így vagy úgy, ami megadhatja a kezdőlökést a szép kis karrierünknek. Ugyanakkor ezt néha önzőnek és alakoskodónak érzem, másrészt ha elvárom, hogy olvassanak és véleményezzenek, az olyan zsarnok. 

A kérdés tehát így szól: elvárhatjuk-e az ismerőseinktől, hogy olvassanak minket? Helyes-e megorrolni, ha az öribarik esetleg pocsék szponzorok és éppen nem tudnak úgy körülrajongani, ahogy cseppecskét elvárnánk, viszont fordított esetben ők kiverik a hisztit, ha mi nem teszünk eleget a véleményezésnek? 

Úgy vélem, a blogolás nem csupán arról szól, hogy kiteszem magam a virtuális világba, ugyanúgy meg kell tanulni hirdetni magam, több olvasót szerezni, mindemellett én se felejtsek el olvasóvá válni, új blogokat felfedezni, hiszen internetes barangolásaink során születhetnek a legjobb barátságok, és az internet legnagyszerűbb mivolta is az, hogy többszáz kilométerekre lévő emberekkel tudunk kommunikálni.

Végeredményben talán mondhatom, hogy az alkotó, legyen az író, rajz- vagy éppen festőművész, netalán dalos pacsirta, ha túljut a kezdeti félénkségen, és meri megmutatni magát és azt, amit létrehozott, egy visszajelzésre áhítozó, begörcsölt idegronccsá válik részben. Ki vagyunk éhezve lájkokra, kommentekre, megosztásokra, rossz esetben számok alapján értékeljük a munkánkat s egyben mi magunkat, hiszen minél több, annál jobb. 

Ugyanakkor én rendkívül sebezhetőnek érzem magam, mintha gonosz kívülállók az eléjük tárt lecsupaszított lelkemet vizsgálnák nagyítóval, mikor valaki egy  novellám olvassa, és szabályosan ki tudnék futni a Naprendszerből, amíg arra várok, hogy úristen, vajon mi lesz ítélet, mit fognak mondani, hogy fog tetszeni, és egyebek. Van egy pont, amikor már egyenesen bánom, hogy közzétettem és megmutattam, amikor pedig jön a dicséret és a sziporka, akkor egyben érzek hálát, boldogságos örömöt, na meg picit be is rezelek, mert sokszor úgy érzem, hogy nem tudom hozni a szintet, lehetetlenség újat mutatni, és ilyenkor a figyelem inkább rosszul esik. (A negatív visszajelzésekről nem is beszélve...)

Mindezeket elmondva viszont ha arra gondolok, hogy már pelenkás blogger koromban el kéne valahogy kezdenem marketinggel foglalkozni és terjeszti azt a bizonyos igét, akkor mindig oda lyukadok ki, hogy bánja a fene, hangozzon bármilyen felszínesnek, én nem a számokért csinálom, hanem mert örömömet lelem benne, ez a túlzott caplatás a figyelemért pedig valahogy mindig megölte az alkotási kedvet bennem. 

Ezért ha a haverom is vagy, de éppenséggel nem olvasod eme sorokat, az nem olyan típusú világvége, mintha teljesen kifordulnék magamból és veszetten csorogva nyomulnék mindenhova.