Elönt egy érzés, megihlet egy jelenet, vagy egy szóra bekattan az inspiráció, és szavak tömkelege árassza el az ember tollforgató és billentyűzetgyilkoló lányát és fiát. Hogy ilyenkor mi súgja azokat a mondatokat, és mi is az a csoda, ami folytán kész világok születnek meg a semmiből, arra válaszolni nem igazán tudok, elvégre én magam mindig is egyfajta mágiának éltem meg, valahányszor írtam. Sokszor könnyen jött, sokszor pár órába telt, míg máskor...
Az írás problematikája, avagy gyakran előforduló kellemetlenségek, amik kész rémálommá teszik az alkotást
Minek nevezzelek
Írás közben az egyik legnehezebb feladat számomra a címválasztás. Gyakran megesik velem, hogy egy hangzatos cím szökik a fejembe, ami aztán olyan pöpec, hogy muszáj felhasználnom – sok esetben azonban hiába a jól csengő cím, ha nem tudok mit kitalálni hozzá.
Amikor elkezdek írni, legyen az egy novella, fanfiction, avagy egy bejegyzés a blogra, általában kétféle szituáció áll fenn: vagy a cím jut először eszembe, és aköré igyekszem felépíteni az irományt, vagy maga az inspiráció van meg egy témára, a címadás pedig sokszor elhúzódik – ekkor általában súlyos perceket töltök azzal, amíg nagy nehezen megszülöm azt a fránya címet, de az is előfordult már, hogy simán anélkül hagytam – igaz, inkább novellákat és fanficeket –, bár ez mindig piszkálni szokott..
Másik eset, hogy megvan a cím, el is kezdek írni, azonban egy-egy gondolatsor után elkanyarodom, sokszor teljesen más irányba visznek a gondolataim, aminek következtében a poszt végére akár teljesen másról van szó, mint amit a cím sugall, és kicsit el is térek a tárgytól. Bevallom, számomra ez a leginkább bosszantó, hiszen falsnak érzem a bejegyzés elnevezését, ám bármennyire is irritál, általában úgy hagyom, amilyenre sikeredett, mert egyrészt nem is tudom, hogy javíthatnám, másrészt nincs is kedvem átnyálazni – bár tudom, hogy ez nem szép...
Villámgyors agy, lassú ujjak
A másik leginkább halálom, amikor túl gyorsan pörögnek a jelenetek a lelki szemeim előtt, a kezem viszont nem bírja az iramot – amilyen nevetségesen hangzik, annál többször történt meg velem, hogy a kezeim bemondták az unalmast, elkezdtek fájni, vagy csak simán képtelen voltam gépelni, mert minden betűt félrecsaptam, és az ujjaim nem azt csinálták, amit szerettem volna. Ilyenkor olyan kínkeservesen lassan haladok, hogy nem bírom az iramot, és szabályosan elfelejtem, miről is akartam írni.
Bármilyen hihetetlennek is hangzik, ez gyakorta megesik velem, és ami a legfelfoghatatlanabb, hogy mindez puszta másodpercek alatt zajlik le. Talán túlműködik az agyam, talán csak kósza és zabolátlan, mindenesetre ilyenkor szoktam azt kívánni, bárcsak tudnék gondolattal is írni, vagy csak teremtődnének le a gondolataim írásban valahogyan. Ez azonban a legkönnyebb út lenne zéró kihívással, én pedig szeretem az írás folyamatát, szeretem, amikor elárasztják a szavak az elmémet, és csak írok, írok, írok, és írok. Szeretek létrehozni valamit, ami azelőtt nem létezett, szeretem visszaolvasni, és szeretem addig alakítani, csiszolni azt a semmiből kreált szöveget, amíg "tökéletes" nem lesz.
Viszont ha képesek lennénk egyszerűen írott szöveggé alakítani a gondolatainkat, és így "írni", az, úgy gondolom, rettentő unalmas lenne, és már egyáltalán nem nevezhetnénk írásnak.
Az írás nem adja könnyen magát
Írni egyszer könnyű, máskor nehéz. Néha könnyen jön, néha hiába van ötlet, és hiába akarsz írni, egyszerűen nem megy, míg megint máskor szabályosan aludni se tudsz, annyira túlcsordulsz az ihlettől, de pár pillanattal később megzavar valaki, vagy te magad kalandozol el és kizökkensz, az ihlet pedig csendben elalszik.
Az emberek általában azt mondják nekem, hogy jól írok és jól fogalmazok, viszont én ezt gyakrabban nem érzem, sőt, nem is értem, miért mondják. Vannak napjaim, amikor mintha agyam se lenne, akárhogy akarok megszülni magamból pár sort, nem megy, máskor pedig füstölnek az ujjaim és az agytekervényeim, annyira túlműködök és egyik sort vetem a másik után.
Az is gyakorta megesik velem, hogy hiába van meg bennem a gondolat, egyszerűen nem tudok mit kihozni belőle, és órákat ülök a villogó kurzort szuggerálva, hátha csak hajlandó lesz visszatérni a múzsa, és megint homlokon csókol.
Kis túlzással ezernyi problémát fel tudnék sorolni, amiért az írás egy undok dolog, mégsem tudnám normálisan összefoglalni, hiszen van, hogy csak úgy cikázik egyik gondolatfoszlány a másik után; eltűnnek, elhalványodnak, összegabalyodnak, én pedig teljesen elveszítem a fonalat, és azt se tudom, miről is akartam zagyválni.
Ha le akarnám listázni az összes problémámat, ami írás közben csak előfordul velem, nem igazán menne, mert általában túlbonyolítom a dolgokat, és akkor olyan mélységben közelítem meg, hogy teljesen átláthatatlan és megfogalmazni se tudom. Ilyenkor aztán egyáltalán nem érzem azt, hogy jól tudnék írni, hiszen saját magamat se tudom kifejezni, aki pedig jól tud fogalmazni, annak hogy lehetne valamiféle átláthatatlan hullámvölgye, hogy egyszer csak képtelen normális mondatokat összehozni, máskor pedig brillírozik. Nonszensz.
Az írás azonban mégis ilyen – legalábbis nekem. Szeszélyes vagyok és meglehetősen hangulatember, mindemellett nem mondanám magam igazi írónak, hiszen nem vagyok profi, sok dolgot nem tudok, és csak a saját fejem után megyek, magyarán úgy csinálom, ahogy éppen gondolom, ezt pedig nem feltétlen gondolom jónak. Bár egyrészt szentségtörés, de tavaly például megesküdtem volna, hogy soha többé nem fogok írni, annyira nem éreztem magamban a csít, most pedig itt vagyok mégis, megint szövegelek, és nem tudom, lesz-e olyan pont az életemben, amikor komolyan felhagyok vele.
Hisz az írás nemcsak elhivatottság és művészet, hanem egyféle életstílus is, vagy karakterünk sajátossága – egy éltető elem, mint a víz vagy a levegő. Ideig-óráig ellehetünk nélküle, ám hosszútávon nem bírjuk ki a hiányt, s nekünk igenis írnunk kell, hiszen a lételemünk, akármilyen nehéz is, akárhány kudarc is ér, akkor is írni fogunk, sokszor álmunkban sem szűnünk meg írónak lenni, nem adjuk fel, fejlődünk. Mert az írás életünk.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése