Általában az a problémám az időbeosztásommal, hogy délelőtt-délután még „túl koránnak” érzem, hogy bekapcsoljam a gépem, és csináljak valamit, pláne, hogyha édesanyám is elvárja, hogy segítsek a ház körül, amíg itthon lebzselek. Késő délután és kora este pedig már „túl későnek” érzem elkezdeni bármit is, ezért a napjaim nagy része azzal telik mostanában, hogy a telefonomon vesztegelek egyik jópofa közösségi oldalról a másikra, lefekvés előtt idebiggyesztek egy posztot, aztán olvasok egy picikét vagy tovább időzök a telefonon, végül megint takarodó van, lefekvés, és másnap kezdődik elölről az egész...
Figyelem, Caps Lock dühkitörés következik:
ÉS EZT ANNYIRA, DE ANNYIRA UTÁLOM!!
Caps Lock dühkitörés vége.
Már úgy éreztem, egész jól haladt a személyes fejlődésem; beosztottam az időmet, írtam is kicsit, olvastam is kicsit, szocializálódtam is kicsit virtuálisan, közben görcsbe rángó gyomorral sasoltam a telefonom, hogy mikor kapok végre valahonnan állásajánlatot. Ma például túl ideges voltam, hogy csak úgy nekiálljak írni, pedig múlt szombat óta nem haladtam a fanfictionnel, amit már egyébként 2 éve rég be kellett volna fejeznem.
Úgy érzem, egyszerűen megőrülök itthon, nem vagyok képes kikapcsolni, és csakis a munka körül kattog az agyam, meg hogy miből fogok megélni, ha nem vesznek fel sehova rövid időn belül. Nem akarok egy, a szüleim nyakán élősködő örökös kolonc lenni, szeretnék haladni is valahová, most azonban megint csak egy helyben dagonyázom, mert tényleg, minden nap nyomatom az állásbörzét, de tényleg nem tudom, mit tehetnék még, hogy végre alkalmazzanak is.
És ez rossz, ámbár azáltal se érzem jobban magam, hogy mindenféle pocsék állásra jelentkezem, ami totál nem illik a személyiségemhez, de csupán muszájból kapálózom, hogy végre legyen munkám, és stabilan tudjak evickélni a felnőtt létben, amiből egyébként 18 éves korom óta totál elegem van, és a hátam közepére nem kívánom, és őszintén, nem is akarom csinálni. Inkább lennék óvodás megint, még a kötelező szundit is bevállalnám, csak ne kelljen olyanokkal foglalkoznom, hogy való világ – és nem, nem a tévébeli bohózatról beszélek, sajnos.
Próbáltam elterelni a figyelmem, illetve – hogy hasznosan is töltsem a napot – mentálisan felkészülni az állásinterjúkra. Egészen pontosan vagy egy hete minden nap a 3-3 jó és rossz tulajdonságomat mondom fel magamnak a lehető legízlésesebben tálalva, noha úgyis mindegy, mert éles helyzetben meg fogok kukulni.
Minden erőmmel igyekeztem energikus és kreatív maradni, hogy az írással vagy a többi hobbimmal kicsit megtisztítsam magam lelkileg a stressztől, de most maguk alá temetnek a hullámok megint, és már nem tudom, hova imitáljam a hamis mosolyomat. Legszívesebben ki tudnék futni a világból, közben mégis reménykedek itt az angyali segítségekben és a csodákban, ámbár nem is mondhatom magam igazán hívőnek.
Egy szó, mint száz, kicsit most magamba zuhantam, bár nem akartam melankóliázni a blogon, viszont a hangulatom kihat az írási képességeimre is, ezért most totálisan nem éreztem magamban az Erőt és a megfelelő Csí áramlatot, hogy valami pöpec. többet érő bejegyzést idetermeljek...
Úgyhogy mára maradt egy adag probléma-áradat, bocsánat, csak ki kellett adnom magamból, viszont attól még ugyanúgy pirul a fejem, amiért egy ilyen silány poszt került most ki a kezem közül.
* ** *
Tudom, ezt a dalt már kitettem korábban egy bejegyzésbe, mégis muszáj megint megosztanom, mert ez most a személyes himnuszom – a dalszöveg tökéletesen kifejezi a mostani lelkiállapotom, és bár néha túlságosan emónak érzem magam a Twenty One Pilots nagyon is találó szövegeitől és a depis hangulatától, azért szeretem őket, mert bármilyen ideges és elkeseredett is legyek, a zene legalább kikapcsol, ha más nem is.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése