Igaz, hogy nehéz a felfogásom, de hogy több mint két évtizede nem vagyok képes megtanulni, hogyha minden nap egy kicsit is tennék valamit (valamiért), nem pedig az utolsó pillanatra várnék, amikor ezerszeresére dagad a tennivaló, és szét kell szakítanom magam, hogy el tudjam végezni, azt én tényleg nem értem meg.
Mert most egyetlen mondatot, egy fél oldalt, vagy egyetlen bejegyzést összehozni egy nap tényleg nem eget rengető feladat, de amikor napokig, majd hetekig, hónapokig, évekig csücsülsz egy-egy ötleten, az már nem csak azt jelenti, hogy magad alatt vágod a fát, hanem rettentő tiszteletlen magára az írásra nézve is – ha magamból kiindulva akarok példát hozni.
Hiszen mire várok? Általános iskola végén kezdtem el írogatni, ha nem akarok felfelé kerekítve túlozni kicsit, az is 10 év, és ezalatt mit értem el? Aha, nagy büdös semmit...
Álmodozom, arról, hogy majd egyszer a polcokon látom a saját könyvem, és igen, becsvágyó vagyok, mégis mit csinálok? Mindig csak álom marad, és sose teszek egy milliméternyi lépést se előre az ügy érdekében.
Persze még mindig fiatal vagyok, voltaképpen éretlen is ahhoz, hogy író legyek, de ha csak egyetlen picike bekezdést is összehoznék bármelyik írásomnak, már elmondhatnám, hogy igen, ma tettem valamit, nem csak siránkoztam és kifogásokat kerestem, hogy ezért vagy azért nem tudok írni.
Néha kicsit seggbe kell rúgni magunk, hogy elrugaszkodjunk előre, s ne csak egy helyben dagonyázzunk, vagy ha ez nem is sikerül, a Bosszúállók még mindig megadhatják számunkra a kezdő löketet.
 |
| Neked most írnod kellene |
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése