szombat, január 14, 2012

A bölcsesség fáj

Nő a bölcsességfogam - megint. Vagy inkább még mindig? Jelen pillanatban nem fáj, de úgy két órával ezelőtt igencsak megéreztem, hogy valami készülődik ott leghátul megszületni. Az a durva, hogy a jobb alsó jön most éppen, de tökre olyan, mintha a jobb felső fájna.
Mikor fogdokinál voltam még talán anno két éve, mondta nekem a nagy kezű bácsi, hogy ez milyen jelenség, és valami puccos szakszót is használt, de ott helyben nem értettem, nem hogy két évvel később. (Na meg a satnya memóriám, ugyebár...)

És ami lényeg, nőhet itt bölcsességfog akár több száz is, de akkor sem érzem magam bölcsebbnek. Még húsznak sem érzem magam, nemhogy megvilágosodottnak, és egyebek. Távol vagyok én még attól, sőt, az is lehet, hogy soha még csak a közelébe se fogok tudni érni.

Más

Ma volt - az egyik - Nagy Vizsga. Be voltam tojva rendesen, de végül sikerült egy jó kis közepest kimosolyognom. Lehetett volna jobb is, de ez számomra egy hatalmas nagy királysággal ér fel azok után, hogy össz-vissz három órán voltam bent, egyszer olvastam végig az egész anyagot, és nem írtam meg az alapkövetelmény zh-t a fogalmakból. De ami különösen megmelengette a szívem, hogy a tancinéni nemhogy belekötött volna a házi dolgozatomba, nem ám azt mondta, hogy rossz, hiányos, a hangvétele pedig támadó, fennhéjázó, és minden egyéb negatív, hanem azt mondta, hogy: "... szűkszavú,  de tetszett. Jól fogalmazol, jó stílusod van..."

Annyira megörültem ennek a régen hallott, de már jól ismert pár szónak, hogy megszegtem az önmagamnak tett ígéretemet, és elárultam, hogy egyik nagy vágyam, hogy író legyek. Ő pedig... az első tanár az életemben, aki nem röhögött a képembe, hogy abból csak akkor tud megélni az ember, ha J.K. Rawling... - vagy hogy kell írni a nevét. Többek között a gimis némettanárnőmnek ezen beszólása miatt sem tudtam jobban megszeretni azt a nőt - a némettanárnőmet se, meg Rawlingot se. A HP-t szeretem - mint márkát -, de a Harry Pottert nem. (Potternél csak a Gyűrűk Urát utálom jobban.)
Tehát ilyen emberrel is összehozott a sors, aki azt mondta, hogy mások is vannak, könyvtárosok, akik a munkájuk mellett alkotnak. Kicsit most jót tett ez nekem. Reménnyel töltött el, vagy valami olyasmi.


De mint a legtöbb pozitív dolog után, itt is jött egy fekete leves.


"Kíváncsi vagyok a szakdolgozatodra. Biztos jót fogsz írni..." - na ezek azok a következmények, amik miatt nem szeretek előhozakodni az írással. Elvárások, tévképzetek. Big big expectations. Én meg elkezdek berezelni, jön a pánik, hogy nekem ettől kezdve meg kell felelnem ezeknek az elvárásoknak, bizonyítanom kell ezek előtt az emberek előtt, és ezt utálom. Nem is szeretek olyan dolgokat csinálni, amik ezzel járnak. A gimiben szerettem esszéket írni, de az más volt. Akkor még csak azt tudtam magamról, hogy jól tudok fogalmazni, és kész. Az íróskodás gondolata még nagyon mélyen szunnyadt bennem. Rettegett volt ofőm - aki magyartanár is egyben - öt év alatt egyszer mondott olyasmit, azt is elsőben, egy Odüsszeuszról szóló fogalmazásom kapcsán -, hogy "vannak, akiknek kifejezetten kellemes volt olvasni a fogalmazását, pl. ... - és itt felsorolt engem is, ha nem tévedek. Bár öt éve volt, szóval bocs, ha tudtomon kívül hazudok.

Az a kifejezés, hogy jól fogalmazok, igencsak másként hatott rám akkor. Egyre többször hallottam magammal kapcsolatban, és kezdtem elkönyvelni magamnak, hogy ha ennyien mondják, biztos úgy is van. És beleestem az önimádat hatalmas nagy kelepcéjébe. Nem tagadom, szeretem visszaolvasni, amiket írok. Olyan fura, kicsit "elámulok", hogy jé, ezt tényleg én írtam - akkor is, ha jó, akkor is, ha kevésbé. Talán ez baj, de legalább már van egy rajongóm. xD

Visszatérve a megfelelési problémáimra, úgy gondolom, magamat ismerve picit tarthatok is ezektől a dolgoktól. Az író az én szememben egy teljesen más világ, egy nem hétköznapi ember. Választékosan beszél, a szavait is áthatja az intellektualítás, afféle titokzatosság. Hiszen oldalakat ír tele egy-egy mesével, amit senki más nem csinált azelőtt. Átfedések, azonos elemek lehetnek, és szerintem mindig is lesznek a történetek között, de senki nem tudja ugyanúgy megírni ugyanazt. És szerintem ez az, ami egyedivé teszi a történeteket, szóljanak bár azonos témáról.

De a baj itt nem azzal van, hogy ne lennének nekem is - igenis egyedi - történeteim, hanem azzal, hogy nem érzem magam elég okosnak egy íróhoz. Én egy interjúban nem tudnék olyan "írósan" megnyilvánulni, azért is, mert a beszéd nehezemre esik. Nem jutnak eszembe a szavak, a mondataim silányak, mert hiába tervezem meg előre a mondókámat, ha éles helyzetben nem jut eszembe semmi. És ez az a kevésbé erős tulajdonságom, ami miatt félek az "én" és az "író" szavakat egy mondatban használni, mert ők sem egy esetlen gyereket képzelnek el, amikor a bűvös szót meghallják.


0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése