A francia kockás füzet

Igazán változatosan telnek az utóbbi napjaim. Változatos állandóságban unatkozom.

Mióta túlestem az utolsó vizsgámon, és itthon vagyok az én kis menedéket nyújtó falumban, nem tudok mit kezdeni magammal. Volt két nap, amikor az insomniám átalakult egy szabályos fordított életmóddá, és olyan voltam, mint valami vámpír: éjjel éltem, nappal aludtam. Már azt hittem, hogy ezentúl mindig így lesz, és kicsit bepánikoltam.

Mikor tegnap megnyitottam a Writert, hogy bemásoljam egy újabb füzetes szösszenetkémet a gépbe (füzetről majd később), egy új fajta érzés rohamozott meg, egy olyan, amit az írás kapcsán eddig még nem éreztem – nem is akartam volna soha –, és ez megijesztett.
Fásultság, az pedig nem jó. Emellett épphogy felkelek, de fáradt vagyok. Annyi minden van a fejemben, amit csinálnék, de egyszerűen nincs hozzá erőm. Kivéve a fotózáshoz.

Legszívesebben letelepednék egy kényelmes fotelbe közel a kandallóhoz, nézném a lángokat, és megpróbálnék kiolvasni belőlük mindent, amit csak tudok. Amit csak suttognak. Történeteket, múltat, jövőt. Írnék fejben egy szép mesét az aranyban ölelkező lángnyelvekről, vagy egy rosszat az elpusztuló faanyagról.

De e helyett… csak belegondoltam, hogy napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra (évről évre?) azt csinálom, amit abban a két napban; nem látom sose a napfényt, nem ízlelek friss levegőt, mindig be kell másolnom, amit a füzetbe tudok csak leírni, és elkapott a pánik. Nem akarok így érezni az írással kapcsolatban, mint abban a pár másodpercben tettem, úgyhogy a lazításról kezdtem elmélkedni. Tartani akartam egy kis szünetet a szünetben, de amint eltervezek valamit, erős késztetés kezd lázongani bennem, hogy csak azért se tartsam be még a magamnak tett ígéreteket sem. Így hát a nap nagy részében nem csinálok most már semmit. Vagyis tettben nem, de elmében, képzeletben igen.

Az utóbbi két napban volt egy szerelmem, egy francia kockás iskolai füzet. Mióta pár napja vele osztom meg minden gondolatom, egyszeriben csodálatosan érzem magam. Legszívesebben mindent bele írnék, és bár utálok gépbe bemásolni, mégis sokkal élvezetesebb, ahogy az ujjaimmal formálom a betűket, ahogy a toll hegye nyomot hagy a papíron. Imádom a laptopomat – még ha kicsit zizzent is –, imádom a modern technológiát – még ha nem értem, akkor is –, de a papír és a toll akkor is varázslatosabb.
Meghittebb, vagy hogy is mondjam. Szeretem elképzelni régi korok írásban alkotóit, amint tintába mártják a tollukat, ülnek a sötét fa asztal mellett, és halvány gyertyafényben, holdvilágnál ébren álmodnak.

Szívesen megnézném a történelmet a saját szemeimmel, kipróbálnám az akkori helyzet nyújtotta lehetőségeket, de csak egy pillanatra, utána szeretnék visszatérni a kényelmes 21. századba, és leírni, amit láttam. Merengeni, hogy nekik volt-e jobb akkor, vagy sajnálhatják, hogy nincs se okostelefonjuk, se fészbúkjuk. Tényleg megijednének a beszélő doboztól, vagy leülnének a kanapéra egy doboz sörrel a kezükben, kényelmesen elnyújtóznának, magukhoz vennék a távkapcsolót, és azt mondanák „Fuck yeah, erre vártamI” ?

Volt egy férfi – mindig van egy –, aki megihletett, akitől szárnyaltam. Ő okozta azt az eufóriát, azt az ihlet-túltengést, ami az előző két napban – vagyis éjjel – volt tapasztalható. Homlokon csókolt álmaimban, engem, de ő is másé lett, ahogy az összes többi. Mindig van egy férfi, aki megérint, megragadja a lelked, aztán meg másé lesz.

Mikor távozik, kiszakít egy részt a lelkemből, a mellkasomból. Nem szeretem ezt az érzést, utálom, hogy annyiszor átélem. Annyira értelmetlen, annyira fáj, pedig csak illúzió az egész.

Kifogyott a tollam is, de loptam másikat. Kellene vennem egy új francia kockás füzetet, mert már régen vettem, nem is azért, mert ez a mostani betelik. Össze-vissza írok a füzeteimbe, amelyik oldal éppen megérint, hogy oda írjak, de amikor később fellapozom, és egy idő után szétszórtan egyre több minden van benne, az már nem jó, egy új, egy hangulatos, egy üres kell. Majd én megtöltöm. Lehet, befogom azt, amit végső soron ajándékba vettem, de az meg nem jó, mert az meg vonalas. Nem francia kockás.