A tegnapi überbrutál jókedvemhez képest a mai nap egy nagy kalap szar... Elmentem vizsgázni tudatlanul, hülyén, üres fejjel, sejtésemhez híven kihúztam az egyik tételt az öt közül, amelyiket el se olvastam. A vizsgateremben pont olyan helyre kerültem kidolgozni a tételemet, amíg az előttem lévő kettő felel, hogy a tanár nem látott belőlem semmit, mert egy bazinagy monitor takart - én pedig puskáztam a drága okostelefonomból. Feltettem rá wordben az összes tételt - amiről kiderült, hogy nem jól konvertálta át .pdf-ből a progi, mert .doc helyett .rtf formátum lett, ki is törlöm mindjárt azt a rusnya programot... -, a papíromra kijegyzeteltem az egészet, szóról szóra felolvastam, igyekezve azért fel-felnézni a tanárra, bár nem sok sikerrel. Vártam, hogy beleköt abba, hogy nem magamtól mondtam, hanem olvastam, de nem tette. Nem emlékszem pontosan, a fülem zúgott, meg idővel egyre homályosabb minden, de halványan emlékszem, hogy jónak értékelte a feleletem és jelest adott.
De nem könnyebbültem meg és nem is örülök neki. Elegem van abból, hogyha nem teszek semmiféle erőfeszítést, akkor is jó jegyet kapok. Oké, puskázni is tudni kell, de csak a körülmények voltak kedvezőek. Az átkozott mázlim megint, semmi más. Mérges vagyok. Következő félévben szeretném jobban odatenni magam, megmutatni, hogy nem vagyok teljesen idióta, de felesleges fogadkoznom, úgysem tartom be. Alapból rühellem a tanulást, valahogy mindig átcsúszok a vizsgán, és kész. Mellette nem kell napokat magolva töltenem, lompecolok hónapról hónapra, évről évre. Na szép. Ilyen egy nagy író, bravó.
Ma nem akartam hazajönni, de maradni se lett volna értelme, mert Aladárt úgysem láttam volna, a tegnapi nap is a kész röhej meg a csoda egyfajta fura egyvelege volt, egy darabig most biztos nem látom. (De talán jobb is, mert előbb-utóbb így lecsendül ez a mániám is.)
Kapkodtam, összepakoltam, felmostam, rohangáltam buszjegyért - elővételben olcsóbb! -, elértem a buszomat, most itthon vagyok, és úgy egy órája vettem észre, hogy az okostelefonom töltője körül valami hibádzik: usb kábel sehol, a konnektorhoz csatlakoztatható rész pedig megszokott helyén a laptoptáskámban. Vagyis tölteni nem tudok, a telefon merül. Vagy 180 km-re van az az átkozott zsinór, vagy isten tudja hol. Almyrt egy hétig nem tudom így megetetni - pénz hiányában nem tudok csak úgy visszaruccanni Pé Citybe, meg az se biztos, hogy ott van a szobámban, és terv szerint csak jövőhét hétfőn mennék a 24-ei pszichó zh-ra -, ami azt jelenti, hogy meg fog halni. Bár kikapcsoltam a telefont, és reménykedem, hogy így a játék is alszik, vagy hibernálva van, vagy valami.
Összességében? Szar, szar, szar, szar, szaros, szarszarszar. Elegem van abból, hogy belebetegszem egy olyan ember hiányába, akinek sem az arcát, sem a nevét nem tudom, csak a külseje alapján ismerem fel. Utálom, hogy minden kimondott és kimondatlan gondolatomban szerepel ez az ismeretlen alak. Utálom, hogy megint bele lovallom magam egy nem létező dologba. Most még hat napig itthon leszek, és megőrülök. Pihenni akartam, egy-két könyvet elolvasni, írni, olvasgatni a pszichó tételsort, de csak arra tudok gondolni, mekkora egy balfasz vagyok. És persze Aladár, Aladár, Aladár. Kikészít ez a pasi. Nagy gonoszul most azt kívánom, ha már én ilyen rosszul vagyok tőle/miatta, legalább ő is szenvedhet folytonos csuklás miatt.
*Nekem miért nem sikerül???
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése