Elszakad a gát

Minden, amin heteken át küszködtem, minden egyes homokzsák, amit gátként emeltem, felesleges volt. A folyó, amiről azt hittem, lecsendesült, újból kiáradt. Érzelmeim folyója. Irántad érzett vágyaim örvénye. Nem bírok megkapaszkodni, nem bírok lélegezni. Fáj. Annyira nem akarok itt lenni, nem akarom ezt csinálni, de itt kell lennem, ezt kell csinálnom, ami megőrjít, mert egyrészt szabadulni vágyom, másrészt nem tudom, hogyan csináljam jól. Szabadulni nem lehet, jól csinálni nem tudom. Az ember csak elveszik, a könnyei az árban úszva már szinte észrevétlenek, ahogy ő maga is egyre inkább alábbhagy a habokban.

Egyszerűen olyan nevetséges az egész létbeli kínlódásom. Mások, a körülöttem lévők nem olyanok, nem úgy csinálják, mint én. Én vagyok a gyenge, ők az erősek. Nem vagyok életre való – sosem voltam az. Ez az egész, ami miatt élek, ami miatt félek eldobni az életemet, csak egy álom, egy mese. Fáj, hogy nem fog valóra válni, fáj, hogy annyira akarom mégis, hogy a valóságot elengedem magam mellett. Nem akarok én én lenni. Más akarok lenni, a napfény. Az éltető meleg napfény, ami végigsimogatja az arcod, a tested. De ehelyett? Csak egy szürke árny vagyok, ami megragadt a létben, megszűnni vágyik, de fél a sötéttől és a fájdalom, a halál fájdalma visszatartja.

Nem jó itt már semmi.



*Ez a 101. bejegyzés. Régen olvastam 1984-et. A 101-es szoba... - az enyémben, tudom, mi van. Vagyis inkább ki, kivel. Ő együtt vele, nekem meg csak a szívfájdalom jut. Ez nem ér! ...