Nem móka és kacagás

Szeretek írni, de a kitalált történeteimtől, az ötleteimtől picit félek. Nem szeretek "rosszat" írni,  gondolok itt most arra, hogy egy-egy karakteremnek ártsak. Pedig néha muszáj, néha kell, néha pont úgy a jó. 

Ma kitaláltam egy ötletet egy fanficre, és bár úgy érzem, kurvajó lenne, ha szépen meg sikerülne írnom, de olyan szereplőt, egyúttal valós személyt "ölnék meg" a ficemben, aki, ami miatt elbizonytalanodtam. 

Az első fejezetet már megírtam, néhol még át kell majd írnom, és nem tökéletes, de nagyon tetszik eddig. (És ugye a jó történet az, amit maga az író is szívesen olvas.) Megvan továbbá pár párbeszéd, illetve a prológus vége fejben, meg a fő cselekmény és a végkifejlet. 12 fejezetre tervezem prológussal együtt, bár még nem tudom, talán alakul közben. Egy biztos, hogy nagyon hosszúra nem szeretném, de elkapkodottra sem. 

Az is lehet, hogy meg se írom, mert mint mondtam, egy általam nagyon is kedvelt személyt ölök meg benne, és tudjátok, van az a film, a Felforgatókönyv. Egy írónőről szól, arról, hogy elkezd írni egy könyvet, de amit kitalál karaktert, az a való életben is létezik, és amit az írónő legépel, hogy mi történik a férfival a történetben, az a valóságban is megtörténik a pasassal. Tök vicces, mert miközben az írónő gépel, a fickó hallja annak leíró, jellemző szavait.

És tudom, hogy ez egy film, tudom, hogy a valóság más, realisztikusabb, de megérzés is van, véletlenek is vannak, és nagyon félek, hogy a szeretett személynek is ártok valahogy. Hülye helyzet, ugye?