Mondják, illetve hallottam magam is a környezetemben, hogy a legtöbben, amikor meghallanak egy korábban kedvelt és/vagy régen hallott melódiát, ugyanazt érzik tőle, mint amit akkor éreztek, amikor azt hallgatták.
Nos, nekem ez sosem volt így. Emlékszem rá, hogyha valami emlékezetes élményhez köthető az adott zene, de arra, hogy mit éreztem pontosan, nem. Csupán halványan derengő tökéletességfoszlányokra, egy-egy elsöprő erejű, emberfeletti pillanatra, de az is olyan ködös, mintha déjà vu, vagy álom lenne.
Azt nem szeretem ezekben a pillanatokban, hogy villanásnyi ideig tartanak, és mikor elmúlnak, te hiába emlékszel, hogy jó volt, hogy megtörtént, a homályba, az ismeretlenbe, a bizonytalanba vész, és már csak kérdés, remény formájában vésődik a lelkedbe, hogy valóban megtörtént, mégpedig veled.
Az igazán boldog, felemelő percek látszólag nehezen jönnek, rövid ideig tartanak, és mély fájdalmat hagynak, egyfajta lelki űrt, mely állandóan fáj, sajog, foszladozik az ürességtől, a csordultság hiányától. Legalábbis addig, amíg a következő ilyen momentum gyönyörbe taszítja a lelket.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése