Minden tiszteletem egyik kedves barátomnak, Sarah-nak, aki amellett, hogy zseniális tanító néni, egy feltörekvő író is, aki a küszöbén áll annak, hogy megjelenjen a második könyve. Mindig is meg akartam tőle kérdezni, hogyan is csinálja, hogy munka után még tud írni, mert szégyen, nem szégyen, ez a második hetem a társadalom dolgozó, hasznos felnőtt tagjaként, de arra nincs időm, hogy rendesen betanuljak és megjegyezzek mindent ÉS kipihenjem magam, nemhogy írjak...
Egy nap 24 óra – de miért ilyen kevés?
A tömegközlekedésre fogom, hogy az vesz el tőlem több időt, mint amit kéne. Azt is mondhatom, hogy az én hibám, amiért nem jól osztom be az időm, ugyanakkor hiába végeztem ma éppenséggel korán, ha szellemileg nem érzem magamban az erőt, hogy nekiálljak verni a billentyűzetet. A napi blogolás is nehézkesen megy, pedig azt nem fogom akkor se feladni, és ha csalok is, és később kerül fel a napi poszt, akkor is meg akarom csinálni a 366-ost. Másrészt a csuklómat nagyon megviseli a munka, és a gépeléssel csak jobban erőltetem, amitől nagyon tartok, hogy probléma lesz belőle, hiszen egy írónak a keze a mindene, diktálni én nem akarok és nem is fogok, hiába van már rá lehetőség.
Az utóbbi két hétben nem igazán volt időm írni, ez pedig rettentően bánt. Akartam én, ihletem is volt, sőt, már szabályosan hiányzott, hogy írhassak, de tudom, hogy időigényes, ha pedig van némi szabadidőm, azt se tudom, mit csináljak, aztán jobbára csak enni meg pihenni van kapacitásom. És ez elszomorít. A minap arra is hajlandó voltam, hogy egye fene, aki látja, nekiállok írni a buszon, de féltem, hogy elfelejtettem volna leszállni, és fenn maradok a járaton, ha belemerülök, aztán a szemem is eléggé fáradt volt.
Egy szó mint száz, most eléggé kínlódok, és bár szeretem a munkám, nem tetszik, hogy az egész napom felemészti, ha pedig hosszú távon nem fogok tudni majd írni, nos, akkor bizony bajok lesznek – bár úgy gondolom, majd idővel jobban belejövök abba, hogy mindenre legyen is időm, amire szeretném, és nem csak abból fog állni az életem, hogy felmorzsol a társadalom, miközben élettelen zombiként töltöm mindennapjaim.
Az utóbbi két hétben nem igazán volt időm írni, ez pedig rettentően bánt. Akartam én, ihletem is volt, sőt, már szabályosan hiányzott, hogy írhassak, de tudom, hogy időigényes, ha pedig van némi szabadidőm, azt se tudom, mit csináljak, aztán jobbára csak enni meg pihenni van kapacitásom. És ez elszomorít. A minap arra is hajlandó voltam, hogy egye fene, aki látja, nekiállok írni a buszon, de féltem, hogy elfelejtettem volna leszállni, és fenn maradok a járaton, ha belemerülök, aztán a szemem is eléggé fáradt volt.
Egy szó mint száz, most eléggé kínlódok, és bár szeretem a munkám, nem tetszik, hogy az egész napom felemészti, ha pedig hosszú távon nem fogok tudni majd írni, nos, akkor bizony bajok lesznek – bár úgy gondolom, majd idővel jobban belejövök abba, hogy mindenre legyen is időm, amire szeretném, és nem csak abból fog állni az életem, hogy felmorzsol a társadalom, miközben élettelen zombiként töltöm mindennapjaim.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése