Ajjaj... A pár napos elmaradozásaimból egyhetesek lettek, most pedig már kettő heti bejegyzéssel lógok magamnak. Tudtam, hogy előbb-utóbb ez lesz.
Kérdezhetnék tőlem, hogy minek erőltettem magamra egy puccos kihívást – 366, avagy minden napra egy poszt –, ha tisztában voltam azzal, munka mellett majd nem lesz időm írni – nos, hát éppen azért. A mindennapos melózás mellett sem akarok a társadalom gépezetében elmorzsolódni, igenis akarom, hogy legyen percem írásra, rajzolásra, mozizásra és sorozatozásra, meg mindenre, ami kell az általános működésemhez. Azt gondoltam, csak lesz valahogy pillanatom napi egy nyamvadt bejegyzést összehozni, s ezzel legalább elmondhatom, hogy igenis írtam valamit, ha nem is novellát, vagy újabb pár száz szót egy projektemhez.
Erre mi lett? A nap nagy részében nyavalygok ahelyett, hogy hasznosan tölteném az időt... Idő – olyan bűvös-gonosz szó ez. Hatalma van az életünk fölött, megszabja, korlátozza, hogy mit tehetünk, és mit nem, és ezt rohadtul utálom. Mert értem én, hogy nem játszótér az élet díszes cirkusza, de hadd csináljam már azt (is), amit én szeretnék, ne csak mindig űzzek valamit: pénzt, elismerést, jobb munkahelyet, ami talán nem is létezik, hiszen mindenhol ugyanúgy gürizni kell, mindenhol lesznek utálatos munkatársak és mindenhol le fognak cseszni, pláne akkor, ha éppenséggel semmi rosszat nem csináltál, a dicséret aztán meg szépen elfelejtődik mondatni.
Mintha mindig lenne valami a radaromon, amit el kéne érni, de azt se tudom, mi az igazán, viszont a most sose jó, ezt pedig szeretném magam mögött hagyni. A legtöbbet akarom kihozni a jelenből, írni akarok többet, és haladni végre azon az úton, amit mindig el akartam érni, de sose tudom, merre is van.
Tömören ennyit a mai napi merengősdiből, és az összes létező mindenhatónak hálás vagyok a szabad és gondtalan vasárnapokért; a 24 óráért, amibe mindent bele kellene sűrítenem, amire hét közben nem adódik alkalom.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése