Avagy mit is tegyünk azzal az ősrégi – meglehetősen pocsék – irománnyal?
A napokban böngésztem az írásaim között, és megtaláltam egy régebbit a sok közül, amit nosztalgiából – és mert már fogalmam se volt, miről is írtam vagy mikor – elolvastam. Hát... inkább ne tettem volna?
Minden tollforgató és billentyűzetkoptató repertoárjában megvannak azok a bizonyos címkés rémalkotások, amiket látva szépen behúzzuk a nyakunkat, és átlépünk egy másik mappába, hacsak nem töröljük ki az említett szörnyűséget teljesen. Bevallom, többször, mint elégszer elkapott már a törölgetési-láz, amikor visszaolvastam valami ősrégi kreálmányom, és nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek, annyira pocsék is volt az egész. Egyik kedves barátom azonban azt mondta, semmi esetre se töröljek, mert megbánom később – bár kinek hiányozna az az üres, kiforratlan és cselekménytelen, lelketlen vacak? –, megfogadtam a tanácsát, és inkább eltettem egy „TRASH” – vagyis szemét – nevezetű mappába, hogy akkor kerüljön a szemem elé, amikor kínozni akarom magam egy korábbi förmedvényemmel...
Mert olykor ugyanis elkap az érzelem, hogy valamit mégis kezdjek azokkal az írásaimmal. Egyrészt ihlet, mert kidolgoznám, átírnám, de közben nem tudom, megéri-e, vagy ha őszinte lehetek: utálok átírni, és bármilyen szar is, sajnálom szétvagdosni az eredetit. Másrészt a nosztalgia, és anyákra jellemző langy szeretet jár át, amit a gyerekeik iránt érezhetnek, mikor évente egyszer elönt az olvashatnék, és akkor konstatálom, hogy igen, ez az enyém, ilyet is írtam, valamikor ez voltam én, valamikor ezt alkottam és tetszett. Büszke vagyok rá.
Talán becsaptalak téged, kedves Idetévedő, ha azt remélted, most valami fix tippet fogok közölni, hogy mit is csináljunk azokkal a rossz írásainkkal, mert bizony én azt megmondani nem tudom. Töröltem is már, és jól esett – egy pillanatig, aztán mélyen megbántam. Elővettem és dolgozgattam rajta, átírtam itt-ott, sőt, komolyabb terveim is támadtak egy-egy réges-régi szösszenetem kapcsán – aztán újra a mappa mélyére süllyedt, mert megint elakadtam, és a kedvem is elment tőle, hogy foglalkozzak vele. Visszaolvastam is simán, mintha egy azelőtt sosem látott dolgot fogadnék magamba életemben először, és különös érzelmek jártak át a saját munkám kapcsán. Kicsit mintha magamat találtam volna meg benne, kicsit mintha totál idegen lett volna azzal a „Jé, ezt tényleg én írtam?”-érzéssel.
Rajtunk áll, mit kezdünk az írásainkkal, hiszen a mieink. Azt hiszem, igaza van annak, aki azt mondja, akkor se dobjam ki az ablakon, mert az enyém, és sajnálnám, hiszen sosem tudhatjuk, mikor csap meg az ihlet szele egy-egy előző alkotásunk kapcsán, s mikor gyullad fel a lámpa a fejünkben, hogy hogy írjuk át, használjuk fel.
Mindazonáltal mégis csak a mi művünk, a mi agyszüleményünk, akkor is, ha azóta már minden sejtünk más lett, vagy mi magunk is változtunk: ha végleg a kukába vágnánk, nem olyan lenne, mintha saját magunk egy részét akarnánk likvidálni?
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése