Talán az a legnagyobb bajunk, hogy mindig várunk. Várunk valamire, valakire, az egész energiánkat és figyelmünket az köti le, amire éppenséggel áhítozunk, legyen az egy válasz egy baráttól, egy filmpremier a moziban, fizetés, a műszak vége, vagy hogy mikor jön már végre szembe velünk életünk párja.
Ha tömören kéne megfogalmaznom a problémát, így hangzana: nem vagyunk jelen. A jelen pillanat nem jó, csak teher, csak kényszer, így viszont nem lehet élni, hogy az egész életünk várakozással teljen, s a jobb után ácsingózzunk, hiszen az talán sose jön el, vagy ha ide is ér a péntek, a hosszú hétvége, a fizetés, vagy a műszak vége, hamarabb el is múlik, mint szeretnénk, onnantól kezdve megint csak óhajtozunk a jövőbe, és sose leszünk jelen.
Jelen lenni pedig nehéz, hiszen az agyunk is folyamatosan elkalandozik – el a múltba vagy a jövőbe, nem figyelünk a madarak tavaszi trillájára, vagy arra a helyes kis felhőre az égen, és a fenséges szép naplementére. Nem vesszük észre szüleink szerető mosolyát, a helyes fagyi árust, aki csillogó szemmel tekint ránk, azt remélve, mikor mosolygunk végre rá. Nem vesszük észre, s a tükörképünk változik, megnyúlik az arcunk, belefásulunk a várakozásba testestül-lelkestül, mindenestül.
Nincs olyan, hogy jobb. Nem lehet mindig elvágyakozni valamerre. A mában kell lennünk, hiszen ott vagyunk, élveznünk kell az adott pillanatot, hiszen ha nem tesszük, egyszer majd egy sajgó emlék lesz, egy hasonló vágyakozás, egy megbánás a jövőben.
Maradj jelen!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése