31 nap a jobb blogolásért: Beszélj magadról

Forrás és tippek a kihíváshoz

A Parajunkee kér bennünket, hogy a kihívás mai témájaként osszunk meg valami személyesebbet magunkról, ami azonban korántsem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik, hiszen rengeteg buktatója van annak, ha valami privát sztorit tárunk a nagyközönség elé.

Mennyire személyes a személyes blog?

Világéletemben szabadszájú voltam, lobbanékony, olykor kicsit meggondolatlan. Sosem viseltem az alakoskodást, nem is tudom megjátszani magam, ha valakit nem bírok, még egy szimpla sziát is nehezemre esik hozzávágni, ami végtére is engem ír le, hiszen messze van a kedvességtől. A heves természetem inkább nehézségeket okoz, mint bármi haszna lenne, például amikor felháborodtam azon, hogy az én beteg kisöcsém elé vágnak sorban álláskor, nem pedig előre engedik, hogy ülni tudjon szegény a buszon, nem éppen velem értettek egyet, sőt nem is azon háborodtak fel, hogy mennyire álszentek és figyelmetlenek egymással az emberek, hanem rajtam ütköztek meg az öregasszonyok, amiért olyan csúnya szám van és mennyit káromkodok.

Nem vagyok az a fajta ember, aki bort iszik, de vizet prédikál, ha mérges vagyok, tombolok, és könnyen a számra jönnek a szitokszavak, mert egyszerűen elborul az agyam, és nem bírok ésszerűen gondolkodni, és bár elég bosszantó meg közhelyes, de valamennyire le is fagyok, ilyenkor csak a "támadó mód" létezik számomra, mert valahogy az tűnik biztonságosnak. Inkább mondjanak bunkónak, mint lássanak bőgni – így működök, mellesleg aztán tojok rá, ki mit beszél rólam, az igazság amúgy is relatív.

Mindazonáltal a megnyilvánulásaimon mindenképpen dolgozni akarok még, mert nem szeretem ezt magamban, lévén, hogy sokkalta intelligensebbnek tartom magam annál, hogy alpári módon viselkedjek, ámbár nem tudom, mit tehetnék, ha egyszer elszakad az a bizonyos cérna, én meg bősz bikává gerjedek az indulat hevében. Emellett roppant nyers tudok lenni, különösen olyanokkal, akiken látom, mennyire hamisak és kétszínűek. Nem félek kimondani, amit gondolok, akkor is, ha nem szép, akkor is, ha a másik elevenébe vág – mondják, hogy az igazság fáj, de ha tőlem hallani, az már egyenesen gyilkol.

Ha jellemeznem kéne magam, az eddigi életem alapján a fentieket mondhatnám el, viszont az utóbbi egy évben rengeteg változás megy bennem végbe, érzem, hogy alakul a személyiségem, és a régi énem nem szimpatikus, mert rengeteg hibát látok magamnak, de ha egyszer ilyen voltam, és más nem vagyok még, hazugság lenne mást állítanom, hiszen még mindig keresem azt a bizonyos ént és a saját utam. Bár még mindig haragra tudok gerjedni a sok igazságtalanság láttán, és afféle meg nem értett magas erkölcsű harcosnak érzékelem a tükörképem, mostanság sokkal jobban ellenőrzöm magam és figyelek arra, milyen szavakat ejtek ki, ütök le, ez gyakorta ahhoz vezet, hogy inkább nem mondok semmit – megint az örökös hibám, a végletesség. Talán túl együgyű volnék, hogy vagy mindent, vagy semmit, egyszerűen nem tudom, mi az arany középút, ezért inkább hallgatok, mert hiába van igazam, ha nem bírom észérvekkel alátámasztani és szépen előadni magam, egy ország bohóca nem leszek, ezért inkább elszámolok tízig és megyek tovább, azonban ezzel sem vagyok elégedett, illetve a szenvedélyességem miatt gyakorta nem is sikerül higgadtnak maradnom. Szeretnék pozitív, inspiráló ember lenni, aki segít jobbá tenni a világot, de mivel fogalmam nincs, hogy is lehetnék úttörő, ez inkább egy olyan utópikus álom, amiért tenni nem tudok, de elképzelni olyan szép.

Az ok, amiért 2012-2014 között annyira elhanyagoltam a blogom az, hogy úgy éreztem, túl sokat tettem közzé magamból, elporladt egy bizonyos gát, az igényességé, és inkább volt ez egy hisztis tini naplója, mint az a blog, amit elkezdtem, az a minőség, amit mindig magam előtt tartottam. Nagyon nehéz megítélnem, hogy mikor mit mondjak és hogyan mondjam, mert sokszor pontatlanul fogalmazom, és nem az sül ki belőle, amit eredetileg szerettem volna, ez pedig oltárira zavar, mert írásban miért nem tudom kifejezni magam?! Kérem szépen, én mindig írok, az a lételemem, az írás az én világom, a mentsváram, mégsem szuperál, ahogy kellene, és egyszerűen mi a szösz, hogy nem?! Egyáltalán ne is csúfoljam magam írónak, ha képtelen vagyok normálisan kifejteni a mondanivalóm...

Emellett komolyan zavar, hogy bárki csak úgy megtalálhat, és ettől tartok is kicsit, ezért mostanság szinte soha nem közlök semmi személyesebbet a posztjaimban, olyasmit, ami botrányos lenne, mert bár elég sok "szennyest" láttam már a szerény 23 évem alatt, ezekről jobb helyeken tabu beszélni, én pedig nem vagyok mégsem forradalmár, nem érnék el vele semmi pozitív változást, csupán lenéznének, én lennék a rosszfiú, lenne miről diskurálni, ezt pedig nem akarom, és inkább tettetem magam hülyének és maradok csendben, mert ha megoldást nem tudok a mai világ problémáira, egy hamis guruként prédikálni se szeretnék, mellesleg a véleményem idegesítően képlékeny, a hangulatomnak és a külső hatásoknak megfelelően alakul, ezért nem akarok a végeláthatatlan vilagba üvölteni valamit, amiről öt perccel később már akár teljesen máshogy vélekedem.

Ahogy végiggondolom, a személyes publikus blog nem lehet teljes mértékben személyes, hiszen nem írhatunk mindent vaktában, mert ha egy idő után úgy döntök, hogy bánom és törlöm, akkor is lehet, hogy valaki látta. Hiába fejlődök és változik a véleményem, ha Piri látta a rosszabbik oldalam, mindig az leszek a szemében, se több, se kevesebb, pláne, ha valaki fel is emlegeti a régvoltat, mint ahogy a szüleim is rendre a fejemhez vágják az ezeréves hibáim, és nem látják meg, mennyire nem az vagyok, akit ők "ismernek". 

Ezt a sor nyavalyát csak úgy lehetne kiküszöbölni, ha nem mondanék soha semmit senkinek, nem látnának át rajtam egyáltalán, nem ismernének félre,  csak betűk maradnék, ó, de akkor egy lakatlan szigeten kéne inkább laknom, és soha nem érintkezni közvetlen senkivel, bocs.

De ezért szeretem az írott szót, mert itt van időm felülvizsgálni magam, elmerengeni, hogy a lehető legfinomabban közöljem, ami a szívemen, mert közben én magam is tanulok magamról, míg élő szóban nehézkesen kommunikálok, nem is bírok elfogulatlan maradni, vagy tiszta fejjel gondolkodni, ezért ha valaki látna egy ilyen pillanatomban, meggyőződhetne arról, mennyire más a kettő mivoltom. Írásban jobban önmagamnak érzem a személyem, mint előszóban: ott mindig bénázok, nem tudok szerepelni, és a két kép merőben eltér, én pedig szeretnék úgy kinézni élőben is, mint ahogyan a szavaim alapján. Szeretnék megfontoltabb lenni, de jelenleg inkább a homokba dugom a fejem, és még a bokrok között kajtatok, hogy megtaláljam a saját ösvényem.

A kulcsszó a személyesben rejlik

Ha mérges vagyok Mancira, mert elszerette tőlem Pétert, azt egy privát naplóba megírhatom, hogy Manci mekkora tapló, de nyilvános helyeken nem éppen való közlésre. Parajunkee is taglalja, hogyha valami személyesről számolunk be, ez pedig másokat is érint, akkor azzal óvantosan kell bánnunk, hiszen hiába van Mancinak jellemhibája, hiába mondunk igazat, attól még spiclik vagyunk, a másikat befeketítjük, pletykálunk. A pletyka pedig pletyka, mindegy, hogy négyszemközt marad, vagy egy világ elé kerül; hogy öribarik suttognak egy közösen utált személyről, vagy egy bulvárlap cikkez ismertebb egyénekről tömegeknek. 

Hiába undok a Manci, elmondhatom a fél világnak, hogy lerántsam róla a leplet, lesz valaki, aki akkor is jobban fogja kedvelni minden hibájával együtt, mint engem, aki ugyan makulátlan is lehetek akár, ezért szimplán felesleges szót ejtenem az egészről, mert mondhatom, hogy én ugyan csak le akarom rántani róla a leplet, akkor is be akarom feketíteni, valamilyen szinten ártani akarok neki, revansot venni, ezzel pedig semmivel se vagyok jobb nála.

Ezért maradok inkább csendben, nem is mondok inkább semmit, inkább észre se veszem. Viszont ha saját magam is cenzúrázom, felülvizsgálom, bírálgatom, az mondható-e még személyesnek, őszintének? Egy képet mutatok csak, egy illúziót, voltaképpen manipulálok. Ha pedig vannak dolgok, amiről nem lehet, nem kellene, nem illik beszélni, egyáltalán van-e értelme beszélni bármiről is? Hiszen mindenre ráhúzható minden, mindenbe bele lehet kötni, minden ez, és minden az, ugyanakkor semmi sem ugyanaz. 

Talán csak túlbonyolítom, hiszen sokakban nincs gátlás, és a magánéletüket a világ előtt beszélik meg Facebookon, de azokat az embereket is lenézik valamilyen szinten, én pedig túl büszkének tartom magam, hogy akárki is lenézzen, de itt ellentmondok önmagamnak, hiszen hiába mondom, hogy tojok rá, mégis érdekel, mit gondolnak rólam mások, és meg akarom őrizni a jó hírem – ami egyébként nem is létezik –, viszont ez így mégis álságos, mert egy képet akarok láttatni magamról, ami lehet, nem is éppen valódi? 

E között a rengeteg sok filozofálás között pedig már el is veszítem a fonalat. Mondjam, ne mondjam, helyes, helytelen, illik, nem illik, igaz, nem igaz. Túl sok lehetőség közt egyszerűen megkavarodom.