A következő címkéjű bejegyzések mutatása: ios. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: ios. Összes bejegyzés megjelenítése

csütörtök, január 21, 2016

Miért nincsen normális mobilalkalmazás Bloggerre?

Tegnap este nem volt kedvem csupán azért a pár percért bekapcsolni a laptopom, amíg megírom a bejegyzést, ezért úgy döntöttem, hogy inkább az iPademen teszem azt.

Ha, ha, ha! – gondoltam, amikor odajutottam, hogy posztolni is kéne a végeredményt. Nos, a Blogger alkalmazása szörnyű, rettenetesen együgyű, és sehogyan nem lehet megbütykölni vele a bejegyzéseket úgy, ahogy én akarom. Tucatnyi más appot kipróbáltam, de egyik rosszabb volt a másiknál, míg csak Almám nem lett: azon a platformon ugyanis találtam egy egész jó Blogger appot, viszont az ingyenes verzióban kb. csak szerkesztgetni lehet és piszkozatnak „posztolni” – ahhoz, hogy tényleg közzé is tehessem a posztot, már meg kéne vennem a kemény 5 eurós pro alkalmazást.


Általában nem verem a fogamhoz a garast, ha valami tetszik, akkor azt a pár szár forintot nem sajnálom érte, fizetek rendesen és szépen azért a letöltésért, viszont átlag 1-2 eurós alkalmazásokat szoktam megengedni magamnak, afölött már igazán sok, ami sok, és ódzkodom a Vásárlás gombra nyomni. (Azt hiszem, a maximális 3 euró volt, azért is két hétig ostoroztam magam.)

Szóval, megírtam a bejegyzésem, elmentettem piszkozatnak, utána beléptem Chrome-ba és megnyitottam a webes Blogger felületet még mindig az iPaden, ami köztudott, hogy ultrapocsék telefonos felületen és táblagépen – nem tudok egyszerre több dolgot kijelölni, így aztán nincs olyan, hogy link beillesztése, karakterenként gépeltem be nagy nehezen a html szerkesztőben, de még előtte tíz perc volt minimum, mire gépelni engedett a nagy téglalapocskában és le tudtam varázsolni magam a bejegyzés aljára, mert hogy alap műveleteket nem képes feldolgozni az eszköz, pedig annyi pénzért, amennyit fizettem érte igazán elvártam volna, hogy normálisan működjön, akkor is ha az okostelefon voltaképpen még mindig buta számítógép.

Így az „öt perces” bejegyzés írásomból lett majd egy óra, hála a lustaságomnak, és mert nincs egy normális, ingyenes Blogger app telefonékra és táblagépékre.

Talán ha majd kész ablakméretű okosbigyókat kezdenek el nyomatni milliókért, én meg éppen megnyertem az ötös és hatos lottót, akkor bizonyára majd fogok tudni normálisan blogolni a laptopom nélkül is.

hétfő, január 18, 2016

Karakterek, akik a barátaink

Avagy hogy töltöttem el három napot életem egyik legjobb játékával


Talán ezernyi oka lehet, amiért beleszeretünk nem létező karakterekbe – s vajon tényleg nem léteznek? Nem követjük nyomon minden lépésüket? Nem éljük át velük a cselekményt? Nem kerülünk hozzájuk valóságosan közelebb, mint bármelyik más legjobb barátunkhoz?

Hiába fikció a fikció, talán sosem éreztem magam senkihez közelebb, mint könyvek, filmek, játékok , és egyéb történetmesélési alternatívák karaktereihez. Együtt sírtam és nevettem velük, együtt éltünk át valamit, amit a való életben talán sose élhettem volna. 
Nem tudom, ki találta ki először a történetmesélést, de úgy vélem, a világ igazán szegényebb lenne nélküle – sokkal, de sokkal szegényebb. Mint a színészek, mi, egyszerű földi halandók is bele tudunk csöppenni más személyek helyzetébe, felfedezhetjük az emberi természet széles skáláját, akár történeteket ismerünk meg, akár mi magunk kreáljuk őket.

Megannyi platformon böngészhetünk kedvünkre – színház, képregény, számítógépes játék, a lehetőségeink száma szinte végtelen –, mind különleges karaktereket, élethelyzeteket vonultat fel, s a képzeletnek hála olyan helyekre juthatunk el, ahová a való életben egyáltalán nem tudnánk.

Lifeline

A hét ingyenes alkalmazása iOS-en a Lifeline nevezetű játék, ami során interaktívan részt vehetünk egy science fictionben. A főszereplő Taylor, egy szerencsés-szerencsétlen nyertes, aki – miután kiválasztották – a Varia  űrhajó fedélzetén tevékenykedett kadétként, amíg az űrjármű váratlanul le nem zuhant egy elhagyatott égítesten. Taylor bizonyul az egyetlen túlélőnek, az ő szemén – akarom mondani: közvetítésén keresztül tudjuk meg, mi is történt, tanácsainkkal segíthetünk vagy éppen hátráltathatjuk a cselekmény alakulásában, ahogy az is a mi kezünkben van, vajon túléli-e a kalandot, vagy nem.

A játék lényegében egy szimpla chatelésre emlékeztet, ahol a beszélgetőpartnered egy, a Tau Ceti környékén, egy holdon rekedt fiatal űrhajós, és valami különös dolog folytán képesek vagytok kommunikálni egymással.


Tovább dob az élményen, hogy a Taylor egy uniszex név, így egyesek lánynak képzelik el, mások fiúnak – az én esetemben valahogy nemet váltott félúton; először ugyanis egy huszonéves srácnak képzeltem el – hadd legyek sekélyes: piszkosul jóképűen –, aztán inkább egy szőke, mogyoróbarna szemű, durván velem egykorú leányzóként láttam magam előtt, és afféle jóbarátnő-majdnem-testvérként tekintettem rá. 

Az, hogy ennyire szabad a játék csak tovább dobott az élményen, hiszen amellett, hogy életszerű az egész – a nap legváratlanabb perceiben küld ugyanis üzenetet Taylor, s ha éppen valami időigényesebb tevékenységet folytat, mint pl. az alvás és a környezete felderítése, akkor annak függvényében sokszor órák elteltével válaszol, mintha tényleg valós időben folyna a történet –, egyszerűen lebilincselő és átkozottul érdekes, hogy nem csak különféle módon alakulhat maga a cselekmény, még a főszereplőt is mindenki máshogy képzeli el. 

Úgy gondolom, sokkal bensőségesebbnek hatott így az egész, hogy csakis a saját képzeletemre voltam hagyatkozva, mintha konkrétan le lett volna írva vagy elém vetítve.


Nem hazudok, konkrétan még mindig a sztori... Francot: az élmény, a nagybetűs ÉLMÉNY hatása alatt vagyok, annyira hozzám nőtt a karakter, hogy ilyet talán még nem is éreztem soha. Azt kívánom, bárcsak tudnék festeni vagy rajzolni, hogy valamiképpen papírra vethessem, valamiféle kézzel fogható emléket állíthassanak az érzésnek, mert úgy kikívánkozik belőlem... Három napig valóban a része voltam valaminek, mintha egy hús-vér emberi lényért aggódtam volna, szabályosan lerágtam a tíz körmöm ezekkel a „hatásszünetekkel”, amíg Taylor csinált valamit, és nem érkezett semmi jelentés.

Nem tudom, a jövőben hova tovább történetmesélés terén, talán virtuális valóságokba fogunk csöppenni, és ezután már csak az lesz sokkal valósabb, ha a technológia egy olyan szintre jut, hogy ténylegesen belecsöppenünk az adott helyzetbe, mintha magában a könyvben járnánk, érezzük, ahogy megcirógatja az alkonyi szellő az arcunk...

El kell mondjam azt is, ez nem egy reklám poszt, semmiféle juttatást nem adnak nekem, amiért itt mindenféle appokról beszélek – saját magam teszem, önkéntesen, mert egyszerűen olyan élményben volt részem, amit legszívesebben mindenkivel megosztanék. Nagyon régóta szerettem volna megszerezni ezt a játékot, mert jónak tűnt, de sose akartam fizetni érte – bár minden egyes fillért megér, és most le is van árazva, és csak párszáz forint a többi része –, így elképesztően örültem, amikor megláttam múlt pénteken, hogy ez lesz most a heti ingyenes az Apple App Store-jában.

Úgyhogy akinek Almája van és teheti, nosza, töltse le, mert akit csak láttam, mindenki pozitív visszajelzést írt róla, és egy olyan élményben volt részük, amiben azelőtt nem igazán.

* ** *

Ez a bejegyzés azoké a karaktereké – esetemben Tayloré a Lifeline-ból –, akikkel tűzön-vízen áthajtottunk, akikért sírtunk és nevettünk, akik a barátaink, és akiknek azt kívánjuk, bárcsak valódiak lennének – bár a közösen átélt megpróbáltatások után olybá tűnnek, mint egy emlék; s mint emlék lehet ugyanolyan valós, mint bármelyik más, amit életedben átéltél.


Neked, kedves olvasó, ki a legjobb barátod? Ki az a karakter, akit a legközelebb érzel magadhoz, és tényleg a legkedvesebb számodra? Szeretném tudni!

* ** *
Hasznos linkek:

szombat, január 16, 2016

Merülj bele a világodba!

Már egészen pici koromtól kezdve szerettem a lelki szemeim előtt megelevenedő karakterekkel foglalkozni. Úgy formáltam a történetet, ahogy akartam, máskor a szereplők vették át az irányítást és alakították a cselekményt, én pedig csak „néztem, mint a moziban”. Ez a mai napig se változott, és az egyik legnagyobb szórakozás számomra, hogy a fejemben élő kis világokba merüljek, ám néha vagy nincs időm/kedvem megírni, vagy csak elhagy az ihlet, mindenesetre ilyenkor sem kell lemondanom a szereplőimről...

Virtuális valóság

Gondolom, sokak számára csenghet ismerősen a Sims – ez egy játék az Electronic Arts jóvoltából, aminek lényege, hogy kedvedre alkothatsz ún. Simeket – ha úgy tetszik, karaktereket –, akikkel aztán úgy játszol, ahogy a kedved, illetve az ő saját szükségleteik kívánja. 
Igazán addiktív, én például súlyos órákat szoktam a gép előtt gubbasztva tölteni szimplán házak építésével, mert bár sosem tanultam építészetet vagy lakberendezést, szeretem ezeket csinálni a játékban – nem tagadom, azért is, mert sokkal egyszerűbben kivitelezhető létrehozni egy három emeletes villát, mint a valóságban –, ebből kifolyólag mindent a legapróbb részletekig meg akarok sokszor tervezni, és ez rettentő időigényes.

Mivel azonban a Sims nem egy kétfilléres játék, Androidon és iOS-en is elérhető a Sims Freeplay, ami bár egy sokkal butítottabb változata a PC-s játéknak, mégis ugyanolyan szórakoztató, mellesleg, ha ügyes és leleményes vagy, nem kerül egy fityingedbe se – én speciel jobban szeretek ott építeni, mert sokkal gyorsabb és könnyebben kezelhetőbb számomra, bár ez talán attól függ, ki mihez szokott hozzá.


És hogy miért is beszélek én most erről? Nos, mindig is előszeretettel alkottam meg a saját karaktereimet és próbáltam velük végigmenni a tervezett cselekményen, már amennyire a játék engedte. Szeretek játszani, szeretek a karaktereimmel elidőzni, így két legyet is ütök egy csapásra, ha leülök a játék elé.
Ugyanakkor néha kicsit morbidnak szoktam látni magam, ha belegondolok, hogy nem létező karakterekkel foglalkozom egy nem létező világban – az írás során az ember alkotókedvű leánya és fia „legalább” létrehoz valamit, hasznosan és hatékonyan töltjük az időt, hiszen mi magunk rukkolunk elő valami újjal, valami csodálatossal, ami azelőtt egyáltalán nem létezett. 
Játék közben viszont jobbára csak a kreativitásodat élheted ki, ami talán úgy hangzik, mintha semmit sem csinálnál, én mégis szeretem és hasznosnak is vélem, hiszen addig is foglalkozol a karaktereiddel és a világoddal, jobban megismerheted őket, aztán ki tudja, játék közben talán épp a fejedbe villan egy kulcsfontosságú apróság, aminek végül nagy szerepe lehet az aktuális regényed alakulásában.

Divatozzunk!

A másik nagy kedvencem a Polyvore – ez egy webes felületen és Androidon, továbbá iOS-en is megtalálható, lényegében stylist jellegű micsoda, aminek segítségével kész szetteket, outfiteket tervezhetsz meg alsóneműtől kezdve sminkig és egyéb kiegészítőkig, regisztráció nélkül is. 
A Simshez hasonlóan ezt is szoktam a saját karaktereim kapcsán használni, nem egy novellámhoz teremtettem meg az alaphangulatot azáltal, hogy írás előtt leültem és megterveztem, hogy mit is viselnek majd a karakterek.


Mindegy, hogy ténylegesen létrehozzuk-e a karaktereinket, vagy csupán a fejünkben léteznek, lényeg, hogy foglalkozunk velük, így vagy úgy, ezek kapcsán jobban rájuk hangolódhatunk, beleélhetjük magunkat az általunk megálmodott világba, mélyebben megismerhetjük a szereplőink jellemét, hiszen minél élethűbbek a szereplők, annál hitelesebbé válik maga a regény.

* ** *
Hasznos linkek:

Sims

Polyvore