Szeretni

Szeretlek éjjel, szeretlek nappal. Mikor a csillagok a lágyan andalgó óceánba csúsznak, mikor a nap parázslik a horizont alatt, én szeretlek.

Szeretlek, amikor mosolyogsz és vidám vagy, szeretlek sikereidben, szeretlek akkor is, ha letérsz az útról és eltévedsz, szeretlek bukásodban.

Szeretlek, mikor felemelsz, szeretlek, ha a mélybe rántasz és magad alá temetsz, ha életet töltesz belém, de még ha ki is szívod  azt belőlem, én akkor is szeretlek.

Abszurd módon, távolról szeretlek – mert közelről nem is tudlak –, akkor is ha megríkatsz, ha mással jársz, én haragudni Rád nem vagyok képes, sőt: örülök Neked. Támogatlak lélekben, drukkolok, hogy ő legyen a “Nagy Ő” Néked, bár a szívem kicsit fáj még, én akkor is szeretlek, neki pedig hálás vagyok, hiszen boldoggá tesz – én nem tudnálak, nem vagyok rá képes.

Szeretlek, s jól van ez így; egy hibám van csak, a legnagyobb gyengeségem: hogy én ennyire de nagyon szeretlek, hogy én Téged mindig szeretlek.

Olvass tovább

Apró dolgok

Gyakran szegezem a tekintetem a földre – részben azért, mert azt gondolom, így nem látnak, és el tudok bújni az emberek elől, részben azért, mert éppen lógatom orrom. Néha azonban felnézek, fel a magasba, fel a végtelen égbe, és akkor mindig elámulok, milyen szép is a világ. Egy érdekes felhő, az ezerféle szín és pompa a fejünk felett, a napfelkelte új ígérete, egy kedves idős házaspár – ötven év után is ugyanolyan szerelemmel egymásba karolva, egy csintalan kisgyermek, naplemente milliónyi narancsa, pinkje és barackja, csillagok varázsa az éjbe forduló fellegek felett. Ezeket mind elmulasztjuk, valahányszor nem szakadunk el a talajtól, számtalan csoda mellett megyünk el, valahányszor a lábfejünket fixírozzuk.

Néha csak fel kell szegezni a fejed, fel a magasba emelni az arcod, és a körülötted zizegő mágia egyből eszedbe jutattja, hogy ezért érdemes élni, ezt érdemes átélni és látni, nem számít, ki szólt be legutóbb, vagy mennyire stresszes a meló – nem a fizetésért élsz, nem is azért, hogy hónapról hónapra gürcölve gazdagabbá tedd a gazdagabbat, hanem az apró pillanatokért, amiket tapasztalva mindig eszedbe jut, hogy te magad is egy varázslat része vagy, nem csupán egy névtelen, lassan kopó fogaskerék a gépezetben.

Olvass tovább

A fiatal lány utópiája

Egy világ, ahol nincsenek ellentétek, különbségek, se társadalmi, se nemi, se faji. Nincs gazdag, nincs szegény, egyenlőség van. Korlátok nélkül él ember és állat, a tolerancia kimagasló. Nincs szükség rendfenntartásra, az ember maga a rend, nincs ok bűnözésre, hisz nincsen rá indíték. Annyit termelünk, amennyit fogyasztunk, nincs környezetszennyezés, mindent újrahasznosítunk. A valuta közös, mindnyájan egyazon rétegbe tartozunk, annyit veszünk, amire szükségünk van, se többet, se kevesebbet. A világ fajai közt béke és megértés honol, mindenki tiszteli a másikat. Nincs kontroll, hatalmunkban a kellő szabadság – nem igénylek többet, nem bolygatom a másét. Csak élek, a gyönyörűszép ég alatt, testvéreimre mosolygok, nincs adósság, se igazságtalanság vagy bánat, egy vagyok; egy magammal, embertársaimmal, a világgal, egy önmagammal, és ha felnézek, ha a lelkem mélyére, az élet tiszta, jó a szándék, s valóban mondhatom: ez a nap szép!

Olvass tovább

A csúnya Ihlet

Ihlet egy undok banya. Egyszer csak szó nélkül elillan, ha úgy tartja kedve, s neki aztán édes mindegy, mennyire vered a fejed a klaviatúrába, vagy akarod halálra döfni magad a tollal, illetve éppen mennyire görcsölsz szabályosan, hogy végre valahára kicsikarhass magadból egy degenerált mondatot, ami aztán úgyis törlésre kerül, és a nap végére a kurzor is csak magányosan villog az üres dokumentumban.
Ihlet magasról tesz rá, hogy neked mikor fér bele az időbeosztásodba az írás, nem érdekli, ha másnap szuperfontos és ultranehéz nap vár rád, akkor is csak úgy előtör a semmiből, váratlanabbul, mint ahogy annak előtte eltűnt. Elemi erővel robban a fejedbe szinte, és aludni sem hagy. Az eszed csak úgy jár, kattog, fáradt mivoltod alvásért kiált, a szemed ég, látni se bírsz, de nem, Ihlet igenis burjánzik benned vadul, megfékezhetetlenül, neki igenis partytime van, mindegy, hánnyal múlt már el éjfél, akkor is százával áraszt az újabbnál újabb ötlettel, lelkesedése pedig feléleszti benned az előtte sokáig vakációzó Kreativitást... Ő is túlpörög, feszít az alkotási vágy, viszont te mégsem írhatsz, még csak jegyzeteket se készíthetsz, mert egyszerűen hulla vagy, és mást nem akarsz, mint hogy magával ragadjon az a pihentető álom végre valahára.

Ekkor viszont már Agy sem tud nyugodtan működni és kikapcsolni, hogy végre alhass és felkészülhess a következő napra, és bár állítólag csak a 10 százalékát használjuk, ilyenkor kifejezetten 200-on brillírozik, fénysebességgel hasítanak a fejedben a neuronok, jobbnál jobb ötletekkel megtöltve végtelenül zavart és eldugult elmédet. 

Becsvágy is felbátorodik időközben, kész regényt akar létrehozni egy éjszaka leforgása alatt, hozzáadva három mozifilmet, egy minimum húsz évados sorozatot és egy sikeres színházi adaptációt. Akaratlanul is engedsz a csábításnak, elképzeled magad dedikálás közben, filmpremiereken, interjút adsz jópofa szövegekkel, melyeket generációkon át dédelgetnek majd, Más írók példaképe leszel, végre rád csillan az elismerés fénysugara, te pedig boldog vagy.

Mindez csupán másodpercek alatt fut végig benned, a gyilkos hullám végére csak három opció van – elkezdesz írni, és nem alszol egy szemhunyásnyit sem, aminek következtében fejfájással, jajveszékelve ébredsz, ugyanakkor szerencséd van, ha nem késel el sehonnan. Második esetben netalán sikerül leküzdened azt a túladagolt inspiráció-masszát, de azért készítesz pár jegyzetet, ami akár órákba is torkollhat, míg a végén leírtál majdnem egy konkrét fejezetet... Netalán vállad vonogatva melegebb éghajlatra küldöd ezt a túlbuzgó művészi őrületet, és te csakazértis aludni fogsz – ennek következtében másnap, ha írni lesz majd időd, vagy emlékszel arra a számtalan zseniális ideára, vagy nem, Ihlet közben megint lelécel, visszatér az írói blokk, Kreativitás kipurcant napközben, Agy valahogy, valamikor kikapcsolt, Becsvágy pedig elvonul a sarokba.

Mindez pedig kizárólag annak a csúnya Ihletnek a hibája.

Olvass tovább

Parazita

Sziszegő kígyó módjára körém tekeredtél, megigéztél álnok szavaiddal, kihasználtál, álszereteted összeroppantotta a csontjaimat, mégis engedtem a hamis, ártó melegségnek, hogy tönkretegye a lelkem. Szerettél, mikor a hasznomat vetted, mikor asszisztáltam a céljaid elérésében, szeretted, mikor kioktattál, és többnek, jobbnak látszhattál, mint én. Mérged nem csak megbénított, meg is rontott, mint afféle veszett kutya, éhezek utánad, holott csak ártani vagy képes nekem, kiszipolyozni belőlem a jót, az életet, az ihletet. Azt mondtad, szeretsz, de azt is csak ímmel-ámmal, egoistán, közben folyton ellöktél, akár egy rongybabát, s mégis, mint a naiv gyermeki rajongó lélek, úgy imádlak én is a mai napig. Mit nekem tanítottál, űzöm én is, rontásként telepedik rám kártékony örökséged. Gonosz vagy, egy förtelem, önmagad kéjsóvár zsarnoksága termelte mérgedben rostokolsz, segítségért kiáltanál, de nem hallja meg senki, túl mélyre temetted önmagad, az álca megtévesztő. Érzed, hogy kifut alólad a világ, haldoklik a lelked, másokra vágysz, vonz a belőlük áradó energia, mohón táplálkozol mindenkiből, aki csak egy percre is a bűvkörödbe zuhan. Kapaszkodsz mindenbe, az általad keltett illúzió elvakít, nem tudod, mi a valóság. Gerinctelenséged önmagát fojtogatja, belsőm érted kiált, a méreg kiürülne belőlem, s testem sokkot kap förtelmes hiányodtól, elmarsz bennem mindent, s szépnek, kívánatosnak tűnik, ami nem való. Annyira szorítod magad, hogy már nem is látlak, csak a fejemben élsz, mint valami kísértet; zargatsz, hogy lenne még jó, ám valójában soha... Segítenék én rajtad, mert szeretlek, önmagamat látom benned, de nem tudok, nem lehet. Csak tükröt tartottál elém, csak magamat láttam, nem téged. Látom már, mit teszel, de kevés vagyok hozzád, nem tudom elnyomni a benned burjánzó veszedelmet, nem tisztíthatom ki az elméd. s nem tudom, valaki is képes-e rá, vagy már magadon is halálos sebet ejtettél. Áldjon meg az ég, ha én nem vagyok rá képes, találj magadnak ellenszert, de hagyj engem békén, tűnj ki a fejemből, ne rombolj tovább, ne játssz az érzelmeimmel. Ne pusztulj el, csak használd a fantáziád, az erőd, gubózz be és legyél tarka pillangó, mely vidáman lebben a langy szellőben, gondtalanul, boldogan.

Olvass tovább

Bizsergés

Vele álmodott. A karjaiban volt. Érezte a leheletét a bőrén. Felforrósította. Sóhajtott, ébredezni kezdett. Valami azonban visszatartotta, valami más volt. Meleg. A háta viszont didergett, s mintha a falhoz lett volna szorítva. De jó volt. Istenem, méghozzá milyen jó! – gondolta. A levegőt lassan szedte, alig hallhatóan, aprókat kortyolva belőle. Nem akarta elrontani a pillanat varázsát. Nem merte kinyitni a szemét, pedig kíváncsi volt. Kíváncsi, hogy mi az, amitől ennyire jól érzi magát. Mégis visszatartotta valami, ami nem engedte, hogy szemhéját felemelve befogadja az eléje táruló látványt, mert ha megbizonyosodik róla, hogy csak a szokásos reggelre ébredt, s ez az öröm csupán az édes novemberi álom utóhatása, mely még élénken élt az emlékezetében, nos, azt nem akarta volna megtudni. Nem akarta elfogadni. Elrontotta volna a napját, az egész hetét. Ha kinyitja szemét, és nem az a kép fogadja, amit utolsóként látott, beégett a memóriájába mielőtt álomba szenderült, akkor mogorva lenne mindenkivel. És az is lesz, fogadkozott. Annyira belelovalta magát, hogy megint csak a képzelete játszik vele, hogy teljesen dühbe gurult, érezte, ahogy a vér egyre gyorsabban áramlik az ereiben, rózsásra festve krém fehér bőrét. De várjunk csak! A bőre! Miért borzong ennyire, miért érzi úgy, mintha…? A paplan szövetét egészen közel érezte a húsához, szabályosan súrolta azt. Összezavarodott. Felizgult. A testén egy hűs fuvallat futott végig, a nyakától egészen a lábujja hegyéig. Ugyanakkor továbbra is egyfajta jóleső melegségbe volt burkolva. Talán lázas lenne? – merengett. Nem bírta tovább, tudnia kellett, hogy mi folyik körülötte. Benne. Nagyot nyelt. Beharapta az alsó ajkát, majd óvatosan kinyitotta a szemét. A fény zavarta. Először azért pislogott, mert nem látott semmit, aztán meg azért, mert nem hitt a szemének. Behunyta őket, újra kinyitotta, és ezt ismételgette pár percig. A jelenés azonban nem bizonyult jelenésnek. Nem akaródzott elillanni egy éles villanással, sem pedig lassan felszállni, mint a köd. Elmosolyodott, a szemében elégedettség és öröm csillant, a győzelem édes mámora. De nem volt elég. Közelebb húzódott a langy melegséghez, hozzápréselte magát, az orrával dörzsölte és nagyokat szagolt belőle, hogy örökre az emlékezetébe véshesse a bőr aromáját. Kedvese illatát, aki itt feküdt mellette a piciny kis ágyon. Azt hitte, már nem lehet ennél boldogabb. Ám ekkor szerelme felé fordult. Mezítelen testük minden négyzetcentimétere összeért, de nekik ez nem volt elég. Mindketten tudták, hogy nem alszik a másik, mégsem szólaltak meg, nem akarták megtörni a pillanat varázsát. Arcuk egy vonalban feküdt egy leheletnyi rést hagyva kettejük között, lehunyt szemhéjukon át is farkasszemet néztek egymással, szájuk az elégedettség mosolyára görbült. Az idegeik pattanásig feszültek, de nem szólaltak meg. Élvezték a percet, a pillanat hevességét, hogy a bőrük összeér, a tenyerük pedig bizsereg az érintés hiányától, a megízlelés vágyától. Csak még sodróbban hatott rájuk az a tény, hogy a másik test nem idegen számukra. Szomjúságnál is erősebben vágytak arra, hogy ismét a húsba, az élvezetbe markolhassanak. Hogy kézzel foghatóvá váljon a szívsajdító emlék. Egy ideig még hagyták, hogy a lelkeik, az elméjük kóstolja egymást, hogy a varázslat kiteljesedjen, aztán mikor már szikrák pattogtak, és nem bírták tovább a tapintással megízlelés hiányát, egyszerre mozdultak meg. Mohó kis kezeik önálló életre keltek, látatlanban is tudták, merre találják jussukat. Légzésük szapora lett, vérük száguldásától a fülük zúgott, a levegő zihálva járt be-ki résnyire nyitott szájnyílásukon. Az őrület szélére sodorták egymást, mindezt vakon, csukott szemmel, mely az ébredés mámorát hivatott megőrizni, még édesebbé téve testük egymásba olvadását. Pihegve, egymásba gabalyodva szuszogtak, a lányt jólesően a matracba préselte a férfitest súlya, de nem bánta. Hogy is bánhatta volna, hiszen végre élőnek, igazán élőnek érezte magát. Tökéletes kezdése volt a téli napnak, mely bár megszokott szürkeségével fogadta, a szívébe már sosem tért vissza a leküzdhetetlen magány, a lelket marcangoló legyőzhetetlen és fájdalmas üresség, mely hosszú évekig kísérte útján, egészen addig, míg a fiúval egyazon ösvényre nem tévedtek.

Olvass tovább

Jövőkép

A jövőben minden más lesz. Átalakult világ, melyből kiveszni látszik minden emberség, minden személyes kapcsolat. A jövőben az ember irányít mindent. Embert, gépet, állatot. Isten helyett cselekszik, teremt, pusztít. Játszik olyan dolgokkal, amikről a mai ember még csak álmodik. Szabályozza az életet, a halált. Meghalnak, csak azért, hogy tudják milyen, aztán újraélednek, mert hatalmukban áll. Lesznek lázadók, emlékezni tudók, akik visszasírják a régi időket. Ők erőszakkal próbálnak visszatérni abba a korba, amikor még voltak valós, viharos, szenvedélyes érzelmek. A jövőben mindent az ember szabályoz. Felnőtt testbe bújtatott gyerekek játszanak nem gyerekeknek való játékokkal. A jövőben nem lesz vallás, az ember maga a vallás. A csodalény, akihez anno még imádkoztak. Betölti isten, istenek helyét. És boldog. Illúziókban él, de boldog. Kedvét csupán a maréknyi lázadó szegi. Nem tud velük mit kezdeni. Ha eltűri akciójukat, a rend bontódik fel, ha közbe avatkozik, gyilkossá válik. Olyan fajjá, amelyet veszni hagytak a béke és jólét érdekében. A jövő embere naív. Nem látja a fától az erdőt. A jövő embere vak és önelégült. Azt hiszi, mindenek felett áll. A jövő emberét az fogja elpusztítani, amit sosem fog tudni irányítani: természet. Az, amitől a villám oda csap le, ahova akar, nem ahova az ember mondja. Végnapjain a jövő embere meglátja a valóságot, a tényt, hogy önmaga nem mindenható. Meglátja a csodalényt, akihez imádkozott. Fénye elvakítja, de boldog. Valóban boldog. Mosollyal az arcán adja át magát a természetnek, hogy más helyen és időben újrakezdje az egészet. 

Olvass tovább

A dalszövegek hazudnak

Az énekes érces hangján üvöltve próbálja a tudtomra adni, hogy továbbléphetünk. Tulajdonképpen olyan optimista felfogás az egész, még ha maga a dallam kicsit szomorkás is. El is hinném neki, ha nem tudnám, hogy ez rohadtul nem igaz. Legyen szó bármiről, ami fájdalmat okozott nekünk, nem tudunk továbblépni, nem tudjuk túlélni anélkül, hogy mi magunk meg ne változnánk, akár gyökeresen is. Egy részünk végleg elhal, a többi túléli és erősebb lesz. Keményebb, kicsit könyörtelenebb, hogy el tudjuk bírni a következő napot.

"We can go on"

Én megpróbáltam. Lezártam egy rövid, de igencsak tartalmas korszakot az életemben. Most itt állok, tükörbe nézek, és igencsak nem tudom, hogy aki visszanéz rám, én vagyok-e még. Ez vagyok én igazából vagy egy olyan személy, akit én kreáltam, de fogalmam sincs, hogyan tovább?

A nevem ugyanaz. Legalábbis még mindig azon szólítanak, amin másfél hónap híján már két évtizede. Reggelente belenézek a tükörbe, és ugyanaz a kócos fej pislant vissza rám. A változás kívülről csak annyiban látszik, hogy sovány vagyok. A szív ügyei megterhelik a szervezetet.

Ha bele tudnának látni a fejembe, akkor ott lennének az igazán összekuszált dolgok. Siralmak, szánakozások, eldugott félelmek, vágyakozások, álmok. Gyengébb és erősebb elhatározások. Ha belelátnának a fejembe, mit mondanának róla? Normális, reménytelen idióta vagy még menthető? Mi van egy normális elmében, és mi a normális?

"Tell me what the fuck is wrong with me"

Ez már kicsit jobban tetszik. Miért mindig magamban keresem a hibát? Nem mondom, hogy tökéletes vagyok, de nem lehetek én a selejt. Fura a gondolkodásom, de semmiképpen sem lehetek mindig én az elcseszett. Kell, hogy legyen más is.

"Was it a dream?"

Álom volt? Néha azt hiszem. Nem tudom elhinni, hogy egy jó dolog véget ért. Miért? Persze semmi sem állandó, de miért ilyen csúnyán kellett vége lennie? Hiszen olyan jó volt. Vagy nem? Kezdettől fogva hibás ösvény fölött lebegtem? Ez most a helyes ösvény? Most már két lábbal állok a földön?

"No I'm not saying I'm sorry one day maybe we'll meet again"

Talán találkozunk még. Akkor már én is más leszek, felnőtt. Sokkal jobban tudom kezelni a helyzetet. Most még homokba kell dugnom a fejem, most még menekülnöm kell tőled. Mert ez segít tovább a sorozatos levegővételen.

"I will never forget. I will never regret. I will live my life"

Ez vagyok én, ez az életem. Döntéseket hozok, legyenek azok helyesek vagy rosszak, de nem bánom meg őket. Nem bánom, hogy élek, nem bánom, hogy így élek. Ez én vagyok. Író akarok lenni, és elérem a célomat. Veled vagy nélküled. Egyedül, mert az a legfárasztóbb és legdicséretreméltóbb. A legnagyobb dolog, amiért elismerhetnek.

"This is war"

Vetélytársak, barátok és ellenségek. Kiben bízhatsz, kiben nem? Talán még magadban sem? Ha meg akarod állni a helyed, ha élni akarod az álmod, először is hinned kell magadban. Ez a legfontosabb, és senki nem tud megállítani.

I do believe in myself. Igenis hiszek magamban.

** * *** * **

Ihletadó muzsika:
Creed - Walk away in silence
Linkin Park - Given up
30 Seconds to Mars - Was it a dream?
30 Seconds to Mars - Closer to the edge
30 Seconds to Mars - This is war

Olvass tovább

Kölcsönös determináció

Meg akarlak érinteni. Úgy, ahogy te tetted velem. Testben és lélekben, szívben és elmében. Akarom, hogy csodálj, akarom, hogy tisztelj. Azt akarom, hogy érezd, amit én érzek mióta megláttalak. Hatni akarok rád, ahogy te is tetted énvelem.

Mondanék neked valamit, de torkomra fagy a gondolat, valahányszor csak meglátlak. Megérintenélek, de sosem foglak - nem érlek el. Olyan vagy nekem, mint az álom: megfoghatatlan, elérhetetlen. Itt laksz bennem, de nem vagy enyém, nem vagy egy velem. Másé vagy, önmagadé, és nem tudom, hogy jutna-e még nekem hely.

Megbabonázol, pedig nem hallottam a hangod, a nevetésed. Nem tudom, milyen ember vagy. De mégis, feltör bennem egy különös érzés, te indítod el. Mintha nevetne a lelkem, mintha kifogyna belőlem a levegő. Érezni akarlak, tudni, hogy ott vagy, ahol én. Eggyé akarok válni veled. Úgy, mint senki más.

Olvass tovább