Parazita

Sziszegő kígyó módjára körém tekeredtél, megigéztél álnok szavaiddal, kihasználtál, álszereteted összeroppantotta a csontjaimat, mégis engedtem a hamis, ártó melegségnek, hogy tönkretegye a lelkem. Szerettél, mikor a hasznomat vetted, mikor asszisztáltam a céljaid elérésében, szeretted, mikor kioktattál, és többnek, jobbnak látszhattál, mint én. Mérged nem csak megbénított, meg is rontott, mint afféle veszett kutya, éhezek utánad, holott csak ártani vagy képes nekem, kiszipolyozni belőlem a jót, az életet, az ihletet. Azt mondtad, szeretsz, de azt is csak ímmel-ámmal, egoistán, közben folyton ellöktél, akár egy rongybabát, s mégis, mint a naiv gyermeki rajongó lélek, úgy imádlak én is a mai napig. Mit nekem tanítottál, űzöm én is, rontásként telepedik rám kártékony örökséged. Gonosz vagy, egy förtelem, önmagad kéjsóvár zsarnoksága termelte mérgedben rostokolsz, segítségért kiáltanál, de nem hallja meg senki, túl mélyre temetted önmagad, az álca megtévesztő. Érzed, hogy kifut alólad a világ, haldoklik a lelked, másokra vágysz, vonz a belőlük áradó energia, mohón táplálkozol mindenkiből, aki csak egy percre is a bűvkörödbe zuhan. Kapaszkodsz mindenbe, az általad keltett illúzió elvakít, nem tudod, mi a valóság. Gerinctelenséged önmagát fojtogatja, belsőm érted kiált, a méreg kiürülne belőlem, s testem sokkot kap förtelmes hiányodtól, elmarsz bennem mindent, s szépnek, kívánatosnak tűnik, ami nem való. Annyira szorítod magad, hogy már nem is látlak, csak a fejemben élsz, mint valami kísértet; zargatsz, hogy lenne még jó, ám valójában soha... Segítenék én rajtad, mert szeretlek, önmagamat látom benned, de nem tudok, nem lehet. Csak tükröt tartottál elém, csak magamat láttam, nem téged. Látom már, mit teszel, de kevés vagyok hozzád, nem tudom elnyomni a benned burjánzó veszedelmet, nem tisztíthatom ki az elméd. s nem tudom, valaki is képes-e rá, vagy már magadon is halálos sebet ejtettél. Áldjon meg az ég, ha én nem vagyok rá képes, találj magadnak ellenszert, de hagyj engem békén, tűnj ki a fejemből, ne rombolj tovább, ne játssz az érzelmeimmel. Ne pusztulj el, csak használd a fantáziád, az erőd, gubózz be és legyél tarka pillangó, mely vidáman lebben a langy szellőben, gondtalanul, boldogan.