Polgárháborúztam

Több hónapos várakozás után végre – VÉGRE!!! – ideért a pillanat, és el tudtam menni a moziba megnézni az új Amerika kapitány filmet. Még mindig nem tértem magamhoz, még mindig a hatása alatt vagyok, beszélnék is róla, de nem is, mert egyelőre még csak az emésztő fázisban vagyok, közben nincs olyan perc, hogy ne akarnám újranézni, és bár nem két fillér egy mozijegy, erősen kísért a gondolat, hogy fizessek egy 3D-s előadásért is, mert az élményért mindenképpen megérni perkálni, akkor is, ha szar a szinkron...

Nem vagyok filmkritikus, nem is tartom magam jó kritikaírónak, mégis muszáj pár szót ejtenem róla, megpróbálom spoilermentesen, vagy különben a bennem lévő fangirl szétpukkan az izgalomtól.

Dióhéjban

Akik jobban elmélyültek a Marvel világában, a kacifántos képregény-univerzumot is beleértve, már Vasember és Amerika kapitány első találkozása óta sejthették, hogy az ellentétes habitusok és szemléletük egyszer pokoli nagyot fog ütközni. Sarkítva erről szól a Polgárháború. A Bosszúállók csapata egy újabb csúnya incidens után megoszlik, mikor is a világot irányító fejesek úgy vélik, ideje gyeplőbe fogni az önkéntesen repkedő szuperhősöket, hogy ne csak a maguk feje után menve üldözzék a rosszfiúkat, hanem igenis szükség van nekik is felügyeletre, akik arról rendelkeznek, hogy mikor vethetők be a szuperhősök és mikor nem.

Míg Vasember az új javaslat mellett van, s úgy véli, igenis szükség van arra, hogy valaki felügyelje és ellenőrizze a Bosszúállókat, Amerika kapitánynak koránt sem tetszik a gondolat, hogy ennyire kiszolgáltatottak legyenek a politikának. Az egyetértés hiánya és a film egyéb cselekményei oda vezetnek, hogy akik eddig egymás oldalán harcoltak az ellenséggel, most egymással kénytelen megküzdeni, ellenfélként, ki-ki a maga igazáért.

A nagyon is hardcore fangirl szemszögéből

Ó, én imádtam ezt a filmet. Akkor is, ha nem egészen az volt, amit vártam – viszont amit kaptam, több volt, mint amit remélhettem –, és akkor is, ha voltak benne hibák meg nem igazán tetsző elemek. Talán nem nagy spoiler, ha azt kiemelem, igazán kiábrándító, amikor egyik Marvel filmben ez játssza Tony Stark apját, másik Marvel filmben pedig az – mondjuk értem, miért, de hát lol a kontinuitás miatt itt-ott –, vagy hogy mit keresnek német rendőrök Bukarestben, bár bizonyára csak én mulasztottam el egy fél képkockát és nem értettem valamit, illetve vagyok túl szőrszálhasogató, hogy fennakadjak ezeken.

Robert Downey Jr. már kicsit sok nekem az utóbbi időben, féltem, hogy majd ő akar pompázni az egész filmben, de hál' Istennek, nem voltak túlerőltetve a jelenetei annyira, és a többi – egyébként rengeteg – karakter is elég jól szerepelt. A film sztárja kétség kívül A tél katonája volt, bár mégis azt kívánom, bárcsak többet láthattam volna belőle és Amerika kapitányból kettejükből, mert bár számos cuki jelenetük volt – igen, erre más szót nem lehet használni, szóval just feel the bromance –, mégis elég pöttömre sikeredett.

Ami igazán nem tudott velem rezonálni – mert bizony vannak ilyenek is –, az Pókember. Nem tudom, hogy ennyire megnehezítem az új színész dolgát, hogy szinte egyáltalán nem akarom a szívembe engedni, de részben annyi Pókember filmet láttam már, hogy teljesen közömbös vagyok egy újabb iránt, és annyira nem is hozott lázba, hogy helyet kapott ebben a nagyszabású moziban. Mert szereplőből aztán volt sok, és volt egy pont, amikor azt hittem, ez már tényleg csak túl sok lesz, mégsem éreztem zsúfoltnak a filmet, sőt mi több: csillagos ötös, akkor is, ha vannak benne nemtetsző dolgok – és most ne spoilerezzek, de sebaj, majd Twitteren és Tumblr-ön kisírom magam a többi rajongóval együtt.

Összességében a Polgárháború egy jó film, és a jó az igencsak gyenge kifejezés itt. Az MCU-ból inkább az Amerika kapitány filmeket szeretem a legjobban, köztük is az abszolút number one A tél katonája, amit se megunni nem tudok, és felülmúlni is lehetetlen...nek bizonyul egyéb Marvel filmeknek a szememben, de a Polgárháború valahogy mégis ott csattog szorosan mögötte, ami igazán nagy szó tőlem.

De hogy a nemtetszésemnek is hangot adjak: a stáblista utáni első kis pluszjelenet eléggé felháborító volt, köztük azzal a bizonyos jelenettel a filmben és a röhejes csókkal egyetemben, de bízva(?) a Marvel fejeseiben, idővel úgyis túl tudok lépni a szívfájdalmakon, és kíváncsian várom, mi lesz majd ebből az Avengers következő részében, mert hogy az is lesz bezony, és már megint számolhatom a napokat, az egyszerre izgalmas és bosszantó, de hát ez van, ez a fangirl lét – filmekre várunk, filmek jönnek, a pénztárcánk meg szépen kiürül, de ebben a konkrét esetben egy pengő nem sok, annyit nem sajnáltam kiadni a Polgárháborúért, s amíg marad elrángatnivaló haver vagy ismerős, s amíg végleg ki nem ürül a bankszámlám, én el fogok menni újranézni, mert egyszerűen fenomenális.

Olvass tovább

Tűzpróbás útvesztő

Általában minden mánia később ér el engem, így a Divergenthez hasonlóan a Maze Runner szériára is akkor kaptam rá, amikor már javában a második részek pörögtek a moziban. Míg a Maze Runner harmadik részének forgatása van soron – némi késedelemmel, ugyanis a Thomast alakító Dylan O'Brian idén márciusban megsérült a forgatás közben –, nem tudtam bírni magammal, s mivel a könyveket még egyelőre nem volt pillanatom olvasni, újra elővettem Az útvesztő és a Tűzpróba filmeket, és megnézettem egyik barátommal, a várakozást enyhítendő.

Dióhéjban

Összezavarodott fiú ébred egy liftben, nem tudva hova tart, sem azt, hogy honnan jött. A felvonó eléri a végállomást, a fiú pedig egy különös fallal körbevett erdős tisztáson találja magát, ahol a helyi lakosok fogadják. Ahogy a kezdeti zűrzavar leülepedik, a fiú kezd tisztább képet kapni a világról, amibe csöppent, majd ahogy a nevével együtt több emlékkép is a felszínre bukkan, egy különös lány felbukkanásával végképp minden a feje tetejére áll, s a tisztáson élők is kénytelen felhagyni a három éve nyugodt életükkel...

Bár az útvesztőből és a tisztásról kijutottak, hőseink élete nem teljesen felhőtlen. Csöbörből vödörbe esve érkeznek egy menedékhelyre, ahol minden szépnek és jónak látszik, egészen addig, amíg fel nem fedezik, hogy még mindig nincsenek biztonságban, s újra szaladniuk kell az életükért. A külvilágba érve szembesülnek azzal, a Föld mennyire megváltozott, s a perzselő pusztaságban bandukolva, egy újabb mesés rejtekhelyet keresve szembesülniük kell azzal, hogy talán sokkal jobb volt az útvesztő közepén a tisztáson...

A nem teljesen hardcore fangirl szemszögéből

Hogy egyből a közepébe csapjak, Az útvesztőt én nagyon imádom, mert ijesztő, félelmetes, egyedi, és valami teljesen újat mutatott számomra, ami felüdülést nyújtott a sorra egy kaptafára készülő filmáradatban. Aztán jött a Tűzpróba, és minden csodálatom tova röppent, amikor is a történetben egyre jobban elmélyülve kiderült, hogy – SPOILER!! – megint a retkes zombikról van szó, és ez elsősorban a filmet adaptálók vétke... Tudomáson szerint ugyanis a könyvekben szó nem esik zombikról, hanem a fertőzöttek simán megőrülnek. Ez a picike módosítás igazán viccesen jön ki azzal, amikor is Teresa meséli Thomasnak, hogy mi történt az anyjával: az elmondottak ugyanis a filmben is inkább megőrülésre emlékeztetnek, mintsem zombiságra, így talán csak én vagyok hajszálhasogató, de a kettő nekem nem igazán vág össze.

A másik nagy problémám maga Teresa. Az hagyján, hogy cseppet sem szívelem a karaktert, de hogy a színésznő Kaya Scodelario egy kiköpött Bella™ a filmekben, szájtátott bambasággal és jellemtelenséggel, na meg pocsék személyiséggel együttvéve, az már nekem igencsak sok... Arról nem beszélve, hogy Thomas is beleszeret az első leánykába, aki a csoportba kerül, és koslat utána, mint egy tüzelő kiskutya – és hadd ne beszéljek arról, minek kell megint egy idióta romantikus szál a sztoriba, miért nem lehetnek egyszerűen szimplán barátok végre egy filmben? Mert én szeretem a romantikát, de hogy miért hiszik azt, hogy a szerelmi szál nélkül nem fogják nézni a nők a mozit és nem veszik meg a könyvet vagy a zenét, azt nem tudom megérteni...

Ettől eltekintve a szériát én nagyon szeretem, bár a második rész jelentősen gyengébb volt, mint az elődje, kíváncsian várom a folytatást, annyira, hogy kénytelen leszek időt szakítani a könyvekre is, bármennyire is nem vagyok most könyvmoly kedvemben.

Olvass tovább

A szépség és a szörnyeteg

Múlt vasárnap volt szerencsém a tévében elcsípni egy német filmadaptációját a híres történetnek, ami meglepően tetszett, ezért muszáj volt szót ejtenem róla virtuálisan is, ez a Die Schöne und das Biest című, 2012-es német tévéfilm.

Dióhéjban

Hugo gazda anyagi problémákkal küzd. Hogy meg tudja adni a tartozását, elmegy eladni halott felesége becses nyakláncát, ám hazafelé eltéved az erdőben, s egy azelőtt sosem látott, elhagyatott kastélyba kerül, ahol legnagyobb meglepetésére senkivel nem találkozik személyesen, viszont szívélyesen hellyel kínálják egy istállóban az éjszakára.

Másnap reggel éppen hazafelé indulna, amikor is letép egy rózsát a helyi rózsabokorból, majd ekkor szörnyűséges dolog történik: megjelenik a rezidencia ura, förtelmes, félig ember, félig állat kinézetű rém, aki egyáltalán nem örül, amiért a betolakodó le merészelte tépni az egy szál rózsát az ő kertjéből. Életet követel az ellopott életért, s azt az utasítást adja Hugónak, hogy az első teremtményt, akivel a hazaútján találkozik, vigye el neki a letépett virágért cserébe. Hugo legnagyobb bánatára ez a lény sajnos a saját lánya lesz, Elsa, aki apja menekülési szándéka ellenére bátran fog egy kisebb bokor rózsát a saját kertjükből, majd elindul a kastélyba, hogy bocsánatot kérjen az apja nevében. Az akció nem a vártnak alakul, Elsa ugyanis nem térhet már haza, hanem kénytelen fogolyként élni tovább az ismeretlen szörnnyel a kastélyban, aki minden áldott nap feleségül akarja kérni...

A valamennyire hardcore fangirl szemszögéből

A Szépség és a Szörnyeteg történetét úgy gondolom, nem kell bemutatni, hiszen az alapfelállás ugyanaz: van egy rémséges kinézetű férfi, aki ilyen-olyan indokkal tett szert ijesztő külsejére, és van a szépséges nő, aki a csúf külső ellenére beleszeret a torz kinézetű férfiba, majd önzetlen, tiszta szerelmével megtöri az átkot, amitől a férfi is visszanyeri macsó eredeti alakját, aztán boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Szeretem ezt a mesét, mert olyan, ma talán már alig létező dolgokat állít előtérbe, hogy a külső nem minden, és igenis a belső értékek a fontosak, és bár láttam már pár feldolgozást, azt hiszem, mégis ez a német adaptáció az egyik kedvencem. Mármint Hollywood ide, vagy oda, ilyen jólkinéző Szörnyeteget szerintem még a legszuperebb sminkes vagy számítógép se tudna alkotni a tengerentúlon.

Talán picit elfogult vagyok, vagy régimódi, de manapság annyi a számítógépes tuning a filmekben, hogy hiába rí ki a vászonról, és hiába vesszük észre, mennyire fals a látvány, mégis fizetünk érte, pedig ha tudnánk, mennyi – ismeretlen – gyöngyszem van a filmiparban, ahol inkább a sminkesek varázsolják elő puszta kézzel a látványt, nem csak a számítógépre hagynak mindent. (Lásd még a Bíborhegy, vagyis Crimson Peak című, nem is olyan régi mozit, ahol szintén rengeteg jelmezt varázsoltak elő, és a sminkesek is a lehető legtöbb dolgot puszta kézzel idézték elő, nem csak a színészek képzelték oda, és úgy biggyesztették oda virtuálisan utólag... Ha kíváncsi vagy a részletekre, melegen ajánlom David Marti maszkmester Instagramját, ahol rengeteg érdekes képet és háttérinfót közöl a filmekről, amiknek a készítésében részt vett.)

Nem tudom elégszer dicsérni, nekem nagyon bejött a Szörnyeteg, csillagos ötös annak is, aki kitalálta, meg annak is, aki meg tudta ezt ilyen szépen és élethűen valósítani, mert bár biztos vagyok benne, valamennyi tuning itt is lehetett utólag, hiszen mindenhol van, azért ennyire élethű és természetes maszkírozást régen láttam.

A fekete leves igazán ott ért a filmben, amikor is a Szörnyeteg visszaváltozott herceggé: meg kell mondjam, ilyen ronda herceget én még régen láttam, mondjuk tudom, ízlések és pofonok, de akkora egy turn off volt, amikor megláttam a selyemképű, bájgúnár ficsúr Arbo herceget emberként, hogy az összes lelkesedésem lelohadt...

A kép talán előnyösebb picit, filmen nagyon fura egy hercegnek mutatott...

Végeredményben

Aki kedveli az eredeti Disney mesét, vagy a történetet alapjáraton, annak mindenképp tudom ajánlani ezt a feldolgozást, mert kellemes kikapcsolódás, ha olyan hű, de nagy élményt nem is nyújt, bár véleményem szerint ilyen agyonrágott történetet új köntösbe bújtatni elég nehéz, talán lehetetlen is. Természetesen a felállás itt (is) picit más, és először szkeptikusan figyeltem, mit is alkottak ide a németek, mégis a Szörny teljesen levett a lábamról, ahogy meg lett csinálva, a történet pedig bár elég sablonos volt, mégis élveztem ezt a cirka másfél órát, így ha a kedvenc filmjeim közé nem is lépett elő, szívesen újranézném majd, ha megint leadja valamelyik csatorna.

Végezetül pedig: 

...ez a tapi és póz azért most csak nekem meredek??! 

Olvass tovább

Nim szigete

Először hallva a filmről nem igazán hozott lázba, sőt, nem is igazán értettem, miről szól első nézésre. Azonban magával ragadott a különös történet, a hangulat, ezért valahányszor elcsípem a tévében, mindig megnézem, így gyakorlatilag az egyik kiskedvencemmé vált, noha az is igaz, hogy élek-halok az olyan sztorikért, regényekért, amiben a fő- vagy mellékszereplő író. Nem tudom, miért, csak olyan poénos, amikor egy író egyik karaktere író, bár lehet, csak nekem vicces és bizarr, mint amikor álmunkban álmodunk. 

De mielőtt még eltérek a tárgytól: essen hát szó most a Nim szigetéről.

Dióhéjban

Nim (Abigail Breslin) egyedül él óceánkutató édesapjával, Jack-kel (Gerard Butler) egy elhagyatott szigeten. Apja egy nap elhajózik, Nim viszont inkább otthon marad a szigeten barátaival, a fókával, az iguánával és a pelikánnal, hogy megmentsék az újszülött kisteknősöket. Miközben apja a tengeren végzi kutatómunkáját, Nim levelezésbe bonyolódik az írói blokkban – és agorafóbiában – szenvedő Alexandra Roverrel (Jodie Foster), aki Nim apjától kérne segítséget az éppen készülő regénye kapcsán, amivel három hónapja meg van akadva. Jack közben hajótörést szenved a tengeren, s míg képtelen hazatérni a lányához, Nimnek kell egyedül megbirkóznia a szigetükre tévedő betolakodókkal, akik turista paradicsomot akarnak létrehozni az érintetlen helyből. Magányában Nim Alexandra segítségét kéri, hogy utazzon hozzá, aki végül beadja a derekát, és nekifog élete első igazi kalandjának, oldalán saját kitalált karakterével, a kalandor Alex Roverrel.

A valamelyest hardcore fangirl szemszögéből

Mint mondtam, először nem igazán sikerült megértenem, mi történik a filmvásznon, mert a történet több szálon fut, emellett eléggé mesés, álomszerű, és igen, néha bizarr is. Kicsit az volt az érzésem, hogy egyfajta gúnyképet is állít az írónak – egy magányos nő, aki az utcára se mer kimenni, saját karakterével társalog, de olyan hallucinogén szinten, hogy azt egy betépett füves is megirigyelhetné, miközben írói válságban totyorog.

Hogy miért tetszett meg mégis? Nem tudom, általában nem szeretem az olyan filmeket, amiket nem értek (Az Interstellar is nagyon a bögyömbe került anno, amikor láttam.), mégis magával ragadott Butler szexis Indiana Jones karaktere a több mesés elemmel teleszőtt sztori, akkor is, ha itt-ott eléggé gagyinak hatott a film, például ahogy Jack a semmiből eszkábált hajókat, és sikeresen hazatért végül Nimhez, mindenféle navigációs eszköz nélkül. Mármint oké, régen se volt GPS, csak a csillagok  és a nap alapján tájékozódtak a tengeren, de olyan hiteltelen befejezésnek érződött nekem ez picit, hogy mindenféle magyarázat nélkül hipp-hopp megmenekült a többszörös hajótörésből.

Alexandra jeleneteit nagyon imádtam mégis, akkor is, ha kicsit eltúlzottnak éreztem az író karakterizációját, mindenesetre nagyon vicces volt, és az ő és a karaktere, Alex – akit szintén Butler alakított, bár nem igazán értem, miért – jelenetein derültem a legtöbbet.

Összességében a Nim szigete egy élvezhető kalandfilm, kicsit inkább családi mozifilmnek mondanám némi mesebeütéssel, és talán a 21. század munkába fásult és rohanó felnőttjének élvezhetetlen és nyomonkövethetetlen, mégis jó szórakozást nyújt kicsik és nagyok számára – legalább egyszer.

Olvass tovább

A Föld után

Sci-fi? Ide vele! – Nagy csillagászat-fanatikus és űr-megszállottként mondhatni ez a mottóm, ezért nincs is számomra annál rosszabb, mint egy pocsék sci-fi film. A Föld után című... „alkotást” megnézve sajnos megint el kellett pityeregni magam, hogy igenis tudnak förtelmes mozikat gyártani, mégpedig olyan színészek szerepeltetésével is, akiknek majdʼ minden filmje kasszasiker.

Dióhéjban

A Föld többé már nem lakható, az emberiség rég maga mögött hagyta a bolygót, s más helyeket kolonizált. Cypher Raige (Will Smith) tábornok az utolsó küldetését végzi visszavonulása előtt, amikor az űrhajója lezuhan. Csak ő és a fia, Kitai (Jaden Smith) az egyedüli túlélők, Cypher azonban súlyos sebet kapott, így Kitai-ra vár a feladat, hogy a több száz kilométerrel arrébb fekvő hajófarokhoz jusson és megszerezze a segítségkérő berendezést, útja során leküzdve az emberre halálos környezetet...

Az egyáltalán nem hardcore fangirl szemszögéből

Általában ritkán mondhatom azt, hogy velejéig nem szeretek egy filmet, de A Föld után első helyen áll köztük – olyannyira pedig, hogy egyáltalán nem is értettem, miről is szól most tulajdonképpen a fáma. A Föld lakhatatlan – egyik klisé –, de van a jó szuperkatona – másik klisé –, a családi tragédia és az apa-fia konfliktus – sokadik klisé... De ezen kívül??! 

Tényleg ritkán fordul elő, hogy nem értek meg egy filmet, de ebben az esetben dunsztom sincs, mi a lényeg, viszont újranézni se igazán van késztetésem.

Az effektek szépek, mondhatni, a sztori is érdekes, de hogy mégis hogyan lett ez az egész ennyire elcseszerintve, hát én azt meg nem tudom mondani...

Már ott ledöbbentem, hogy a film ennyire követhetetlen és unalmas, hiába a látvány,  de amikor észrevettem, hogy sajna Will Smith sem hozza a tőle megszokott alakítást, sőt, amit produkál az teljesen fura és bizarr, na ott végleg elvesztettem a hitem mind a filmben, mind a színészben. 

Kín szenvedés ez a mozi, nem is tudom, miért néztem tovább mégis, talán csak dacból, mert utálok félbehagyni bármit is, vagy azt reméltem, hogy idővel jobb lesz, de egyszerűen pocsék. Amikor felhívták a figyelmem arra, a gyerekszínészek mennyire rosszak tudnak lenni, nem gondoltam volna, hogy tényleg ennyire – már bocsánat – SZAR színészi alakítás létezhet gyerektől, mint ebben a filmben, de Will se jobb, fapofával adja elő a drámai jeleneteket, amik igazán fájnak, lévén, hány meg hány jó mozija akadt a színésznek korábban, lásd Sötét zsaruk vagy Függetlenség napja.

De hogy ne hordjam le a sárga földig, van benne pár érdekes gondolat azért, pl. félelem-veszély összehasonlítása, ami eképpen hangzik:

„Magunk teremtjük a félelmet. A félelemnek egyetlen lakóhelye van: a jövőbe tekintő gondolatunk. Amitől félünk, üres fantáziálás, olyan dolog, ami nem létezik az adott pillanatban, ami nincs, és ha nem akarjuk, nem is lesz. Tehát a félelem csak elmezavar... nem tévesztendő össze a veszéllyel. A veszély az valós, a félelem az rajtunk múlik.” 

Diagnózis: Holnapután koppintás egy kis rossz zombi beütéssel, némi horror elem, de inkább siralmasan pocsék, és az unalomtól meg a borzalmas színészi alakításoktól halsz bele, úgyhogy én semmiképp se ajánlom, bár akad, akinek bejövős a film mégis, szóval mint mindig, ez is ízlés kérdése.

Olvass tovább

A bájkeverő

Ma a tévében épp ez a – ha nem is kedvenc, de mindig garantált szórakozást nyújtó – film volt műsoron, így arra gondoltam, egye fene, egy bejegyzést megérdemel... Szóljon tehát most a fáma, a ha hiszitek, ha nem, de már 16 éves moziról, a A bájkeverőről.

Dióhéjban

Elliot Richards (Brendan Fraser) az a fajta együgyű, és mindenkit zavarba ejtő, béna karakter, aki odavan álmai nőjéért, de megszólítani nem meri, viszont az se esik le neki, hogy a kollégái mennyire nem akarnak vele iszogatni munka után, ő mégis nyomul, mint kéregető a járókelőkre, mert annyira magányos, és nem akarja megint otthon egyedül keseregve tölteni az éjszakát. 

Egyik este azonban esetlenül sikerül leszólítania a kiszemeltjét, Alisont (Frances O'Connor), akivel bár egy cégnél dolgoznak, a nő különösebb érdeklődést nem mutat iránta. Elliot annyira kétségbe esett, hogy egy óvatlan pillanatban a Mindenhatóhoz fohászkodik: ő bármit megtenne, ha az övé lehetne a lány... Kérésére azonban nem a címzett válaszol, hanem maga az Ördög (Elizabeth Hurley), aki egy szexis nő képében kísérti meg Elliotot, hét kívánságot kínálva neki cserébe a lelkéért.

A (majdnem) hardcore fangirl szemszögéből

Ez a film mókás, igen, hiszen kinek ne lenne vicces a pokolian jó humor, és Elliot bénázása, na meg hogy mindegy mit kíván, mindig balul sül el a végén, aztán mire megjön az esze, addigra késő, a szemrevaló Ördög türelméből kifogyva egyre jobban megmutatja a valódi, kevésbé igéző arcát is. Brendan Fraser számomra tinikoromban volt leginkább hatással, de mára egyszerűen meguntam az arcát, s a karaktereket tekintve, amiket játszik, majdnem mind egy kaptafára megy: vagy a béna kockasrác, aki a film végére macsó Schwarzeneggerré válik csak úgy hipp-hopp, vagy eleve a keménycsávó kalandor, mint A múmia filmekben, vagy olyan semmilyen, hogy na lám, megint ugyanaz a színész még egy filmben.

Ne értsetek félre, szeret(t)em a filmjeit, mert viccesek és alkalmanként szórakoztatóak, ám úgy gondolom, nincs benne az a plusz, amitől minden nap meg kívánnám nézni, pár évente egyszer-egyszer éppen elég.

Amiért mégis szeretem ezt a filmet, az a mondanivaló, amit sikerült belepréselniük, és amit nem idéznék, lévén, hogy elhangzik magában a filmben is, így nem akarom lelőni a maradék poént.

Összességében A bájkeverő remek komédia vicces, olykor röhejes jelenetekkel, és mivel lassan 20 éves, van benne egyfajta nosztalgia is, legalábbis engem mindig a gyerekkoromra emlékeztetnek a 90-es 2000-es mozik, így mindig örömmel nézem vissza őket, valahányszor megy a tévében, ám mivel Frasert rengeteg hasonló szerepben láttam már az évek folyamán, és sokszor a jelenetei is eléggé egyezőek voltak, nem igazán tud ugyanolyan egész estés szórakozást nyújtani, mint más megunhatatlan örökzöldek, hanem olyan inkább, mint egy kellemes beszélgetés az egyik exünkkel.

Olvass tovább

A burok

Amikor megtudtam, hogy Stephenie Meyer másik regényéből is filmet adaptálnak, akkor szépen fujjogtam egyet, ahogy azt a génjeinkbe rögzült Meyer- és Alkonyat-utálatnak megfelelően illik. Aztán egy 2013-as délután megnéztem a művet, és igencsak váratlanul ért, mennyire bejött, így mondjon bárki bármit, az eredeti nevén The Host igenis egy jó film, még a majd alább kifejtendő sok-sok gagyisága ellenére is.

Dióhéjban

A Föld többé már nem az, aminek ismertük. Idegen lények vették a hatalmat a bolygón, akik az embereket egyfajta járműnek használják: miután a tarkón át bekerülnek az emberi testbe, teljesen az irányításuk alá vonják azt, így a saját Paradicsomukat kialakítva élnek tovább a bolygón – minden nyugis és békés, minden szép és jó... Vagy mégsem?

A lázadók száma egyre fogy, hiszen az ún. Hajtók feladata, hogy befogják a bujkálókat, akik harcolnak az ellen, hogy saját tudatukat elveszítve csak egy gazdatestként éljenek tovább. A történet Melanie Stryder körül forog, akit elkapnak a Hajtók, majd bele is ültetik a Vándor nevű idegent, azonban Melanie nem adja egykönnyen magát, nem hajlandó feladni a testét, így örökösen küzd az őt megszálló földönkívüli lénnyel, és mindent megtesz azért, hogy ígéretét betartva visszatérhessen hátrahagyott kisöccséhez és a szerelméhez, akik egy csapat ellenállóval élnek egy kialudt vulkán gyomrában.

A (nem annyira) hardcore fangirl szemszögéből

Két dolog miatt néztem meg a filmet: egyrészt kíváncsi voltam, mit tudott alkotni Meyer, mert nekem csak olyan egyszériás írónak tűnt, és teljesen meglepett, hogy az Alkonyaton kívül van más könyve, másrészt szeretem a sci-fit, és tetszett az alapötlet, így már ebből kiindulva is megnézendőnek számított. Ami azt illeti, a trailer alapján megkapónak és szépnek tűnt a film, viszont volt egy sejtésem, hogy majd gagyi lesz, ami részben be is igazolódott, ám – legnagyobb meglepetésemre – komolyan odavoltam a filmadaptációért, akkor is, ha rengeteg megválaszolatlan kérdés és bődületes baromság tarkítja azt – hogy ezekre választ ad-e a könyv, azt nem tudom, mert nem olvastam, és egyelőre nem is nagyon akarom.

Problémás:

1. Nekem oltárira tetszik az alapsztori, és egész jó a történet világa, jól ki van találva, a karakterek többségét is bírom, viszont: csak nekem érthetetlen az, hogy az első moszatka idegen vacak hogyan fénylett bele először akárkibe? Mert oké, hogy a történet szerint már átvették az uralmat, de mikor, miért és hogyan, kivel és mivel? Mi a közigazgatás, milyen nyelvet beszélnek az idegenek? Van egy univerzális űrnyelvük is a menő kütyüik mellé, vagy hogyan terjedtek el a földkerekségen – ami egyébként miért földkerekség, hát nem gömb ez a vacak sárkupac?
   
   
   

   

   Ez egyébként szerintem a legmenőbb jelenet az egész filmben,
   rettentő jól néz ki, szóval csillagos ötös, ahogy megcsinálták.

   
   
2. Az oké, hogy csodálatos utópiában élnek – a piszmogó lázadóktól eltekintve –, de arra senki nem gondolt, hogy milyen durva, ha most abban a kisbabában is benne van egy kis csillámpóni, amit babakocsiban tol az egyik idegen pár, vagy meghagyták a kisbabákat emberi kisháziállatkáknak? Mert most lehet én vagyok túlérzékeny, de ez engem nagyon kiakasztott, amikor láttam... És csak váááááá....!!!!
   
3. Na meg most akkor halhatatlan a test? Mert nem akarok belekötni mindenbe, de attól még, hogy egy pár parazita irányítja az emberiséget, és mindenki kedves, na meg minden nyáltenger, szerintem ugyanolyan halandó és sérülékeny taknyos emberek maradunk, ha van ragyogó csápos cucc a fejünkben, ha nincs. Bár amilyen komoly gyógyító eszközeik vannak az idegeneknek, azt hiszem, ez egy hülye kérdés volt.
   
4. Komolyan fájt volna Meyernek megírni egy jó könyvet? Mármint a sztori szerintem király, a hangulat is nagyon király, de egy: minek kellett bele szerelmi háromszög-négyszög; kettő: miért kell minden problémát smárolással megoldani? Na meg aztán van egy pár nagyon LOL párbeszéd a filmben, mondjuk nem tudom, hogy azt a forgatókönyvíró álmodta csak, vagy a könyvből lett átemelve kerek perec, de az a monológ Jaredtől, Melanie szerelmétől, amit akkor levág, mielőtt először szeretkeznének, mint a világ utolsó megmaradt nője és férfija, na attól mindig röhögnöm kell, és cseppet sem romantikus...

Összességében A burok egy jó film. Nézhető, akár többször is nézhető, és azt mondom, az egyik kedvencem, bár az esetenként felbukkanó hülyeség szerintem sokszori nézésre már elviselhetetlenül idegesítő lenne, úgyhogy azt hiszem, megmaradok annál, hogy évente egy-egy alkalommal megnézve még a kedvenc kategóriában marad, és nem akarom fejbe verni magam komolyabban az ügyeletes baromságoktól.

Olvass tovább

Mozisarok: A múmia

Nem mondanám magam profi kritika írónak, és inkább hébe-hóba fordul elő, hogyha valamiről ilyen jellegű bejegyzést írok. Tegnap azonban elcsíptem a tévében A múmiát, és annyira elcsordult tőle a szívem, hogy muszáj nekem pár szót ejteni róla.

Dióhéjban

Egyiptomban járunk. Imhotep főpapot a legsúlyosabb átokkal sújtják, amiért ő és szeretője, Anck-Su-Namun megölték Seti fáraót. A nő, hogy szerelmét mentse és feltartóztassa az őrséget, a fáraó megölése után rögtön öngyilkos lesz, tudván, hogy Imhotep majd feltámasztja a Holtak Könyvének segítségével. Később Imhotep majdnem sikerrel is jár, ám a procedúra befejezése előtt azonban a fáraó testőrei elkapják a főpapot és tanítványait, majd bűneik miatt élve mumifikálják őket. Imhotep elátkozott teteme három évezreden át hever Hamunaptrában, mígnem egy csapat leleményes kincsvadász feltámasztja az ókori főpapot, A múmia pedig addig szedi áldozatait és sújtja a 20. század eleji Egyiptomot a hírhedt és rettegett tíz csapással, amíg vissza nem nyeri emberi alakját és teljes erejét, hogy aztán újra nekirugaszkodva visszaszerezhesse szerelmét, és megállíthatatlanul uralkodhassanak együtt ketten az idők végezetéig...

A hardcore fangirl szemszögéből

Teljesen ledöbbentett, mikor tegnap utána számoltam, hogy ezt a filmet vagy 15 éve láttam először... Annak idején emlékszem, rongyosra néztem, mégsem tudtam megunni több mint egy évtized után sem – a cselekmény ugyanúgy lenyűgöz, magába szippant és szinte gyerekként izgulok, a poénok ugyanolyan viccesek, a horror-szerű jeleneteken ugyanúgy megrettenek; teszem hozzá, a mai napig kiráz a hideg azoktól a részektől, amikor a szkarabeuszok bekebeleznek egy-egy szerencsétlent.

Nem vagyok igazán a horror híve, legyen az lightos ijesztgetős vagy művéresen cafrangos, egyszerűen nem az én idegzetemnek találták ki, ezt a filmet azonban bármikor meg tudom nézni. A humor tökéletesen egyensúlyozza a félelmetesebb jeleneteket, mégsem csinál komplett bohócot magából a film ezáltal. Úgy vélem, ehhez a sikeresen eltalált vegyes-vágotthoz nagyban hozzájárulnak a színészek: ahogy édesanyámmal szoktuk megvitatni, Rachel Weisz a lelke a filmnek, és ha nem ő keltette volna életre a karaktert, nem is lehetett volna ennyire magával ragadó személyiség ebben a moziban. (Személyes jegyzet: teljesen fel voltam háborodva, amikor megtudtam, hogy a harmadik részben nem ő fogja eljátszani Evelynt, úgyhogy gyerekes tiltakozással a mai napig nem voltam hajlandó a szemeimet sérteni a 2008-ban mozikba került folytatással, bár így, lassan 8 évvel később, lehet beadom a derekam, mert hiába borzalmas a film – legalábbis az én szememben, és speciel leforgatni se kellett volna –, mégis egyre kíváncsibb vagyok, ahogy feléledt bennem a nosztalgia a filmek iránt, ámbár nem hiszem, hogy tényleg meg kéne néznem, mert csak elrontaná a szájízemet úgyis.)

Igazság szerint miközben a reklámokkal teleszabdalt, a még 2000-ből ismert szinkronnal levetített mesterművet néztem, fejben közben már írtam is ezt a bejegyzést, mindazonáltal mostanra teljesen elillant minden jól csengő mondat, amit lepörgettem magamban, és fogalmam sincs, mivel húzhatnám a szót tovább... 

Vannak azok a filmek, amik az életünk része, együtt nőttünk fel velük, és emiatt különös helyet foglalnak el a szívünkben, megunhatatlanok, és örökké szeretni fogjuk őket, akár a legrégebbi barátunkat az oviból. Ez nem jelenti azt, hogy vakok vagyunk a film esetleges hibáira, és bár ezerszer láttam A múmiát, mégis totálisan úgy hallom, hogy az Oded Fehr által életre keltett Ardeth Bay, az Imhotep sírjáért felelős őrzőcsapat vezetője ugyanazt a sort szajkózza jóformán az egész film alatt, mégis mindig mást jelent. Azt hiszem, ha egy filmet ennyiszer láttunk már, minden egyes nézéssel észreveszünk egy-egy bakit, ugyanakkor újabb és újabb apróságokat szúrhatunk ki, amitől csak jobban értelmét nyeri az egész történet.

Olvass tovább

bride wars

A mai napon egy hatalmas nagy lépésre szántam el magam: addig-addig hajtott a vérem, hogy megnéztem egy Kate Hudson filmet. (Ez azért érdekes, mert... vegyes érzelmeim vannak a nővel kapcsolatban.) 

Tulajdonképpen mindenre fel voltam készülve; hogy jó lesz, avagy sem, és azt is tudtam, hogyha megnézem, valamilyen szinten tetszeni fog. Persze lehet, csak azért, mert Hudson fejét kékre festették Anne Hathaway jóvoltából... xD *gonosz*

A keserű pirulát félre téve, nem volt rossz a film, mondjuk annyira szenzációs sem, és magam sem értem, miért akarnám megnézni még egyszer... egy párszor. Lehet azért, mert akkor tulajdonképpen mégis tetszett ??? Na mindegy. (Ám valamikor tuti meg fogom még nézni, mert szinkronosan láttam elsőre, és mániám az eredeti hang... )

Rövid tartalmat meg egyebeket most nincs kedvem írni, pár szóban (naja, mintha tudnék pár szóban összefoglalni valamit...) elég talán annyi, hogy van két nagggggyon jó barátnő, Liv (Hudson) és Emma (Hathaway), akik megfogadják gyerekként, hogy júniusi esküvőt fognak tartani a nem tudom mi a neve csúcsszuper plázában..., hotelben..., pláza hotelben... nem emlékszem, hol... 

Felnőve a fogaldalmuk, és egyben álmuk, beteljesüléséhez közeledve azonban a nagy barátság veszni látszik, mikor kiderül, hogy egy ügyefogyott asszisztens miatt ugyanarra a napra tették az esküvőjüket. (Ja, mert hát igen: a puccos helyszínre időben be kell ám jelentkezni.) És hogy ez miért baj? Nem tudom, a filmben végig ezen agyaltam, hogy minek kellett így felfújni az egészet, eldobni egy tizenakármennyi éves barátságot, csak mert egy napra írták be őket. Ha annyira össze vannak nőve, szerintem tarthattak volna speciel dupla esküvőt is, de nem, szépen hajba kellett kapni, amit én sosem fogok megérteni, hogy miért kellett, de végső soron ez hozta azt a sok vicces - vagy inkább sablonos és kiszámítható? - jelenetet, amin bármennyire is akartam elfojtani, de jókat derültem azért.

Az is igaz azonban, hogy naponta nem bírnám elviselni ezt a könnyed amcsifilmes műfajt: romantika, poénok, nők a hülye kis problémájukkal... Üditő agyzsibbasztó másfél óra volt, de az is lehet, hogy azért, mert ritkán nézek ilyeneket, és pont belefért még ez az adag, sőt elég lesz egész évre.

De kezdek átcsapni negatívba, és ez azért nem fair, mert a hangulattal, amit némely szavam áraszt ellentétben igenis bírtam a filmet, még ha egyéb egyéni szoc. problémáim miatt is nem szívesen ismerem ezt be. Bár Kate-hez szerintem nem illik a frufrus fej - nekem száz, hogy jobban áll, ezt ki merem jelenteni tűnjek bármilyen egoistának -, de a karaktert jól hozta, egye fene, még kicsit szimpatikus is volt. Anne-ben picit viszont csalódtam. Nem azért, mert hogy rosszul játszott volna, csak ahhoz képest, milyen szép egy nő, nekem kicsit úgy tűnt, hogy nincs ez annyira kihangsúlyozva ebben a filmben, ami lehetett a karakter jelleme miatt is... 

Szó mi szó, engem megfogott. Kiszámítható, gagyi amcsi film, ,,poénáradat'' (azért idézőjelben, mert attól függ, kinek milyen poén jön be), láv, barátság... Ó, és heppi end! Majdnem elfelejtettem a legfontosabbat, a nélkülözhetetlent. 

Azért nem szeretem az ilyen filmeket, mert ha van is bennük egy picike válság meg krízis, minden rendbe jön, minden szép, és tökéletes, és jó, a főszereplő haja tökély - még futás közben is -, bőre makulátlan... , és minden egyéb rohadt dolog, ami a való életben nem mondom, hogy nincs meg, de az biztos, hogy nem ilyen nagy adagban fordul elő.

* * *

Íme egy kis trailer... sikeresen lelőnek benne szinte minden jó részt a filmből, úgyhogy én még nem is spoilereztem sokat...

Olvass tovább

Bridget Jones

Nem megy az írás. Minden szavammal elégedetlen vagyok, egymás után törlök ki mindent... Rémes, szánalmas, bosszantó, sötöbö.

Viszont van valami, amit nagyon szeretek, az pedig ez:

És ez:

Olvastam a két részről mindenféle véleményt, de én imádom őket. Bár 2001, illetve 2004-es filmekről van szó, számomra sosem mennek ki a divatból, és akárhányszor nézem, végig röhögöm szinte az egészet, ami igazán jólesik alapjáraton is, de a borús hangulataimban mindenképp. 

A három főszereplőt imádom - különösen Colin Firth-t Mark Darcyként -, szerintem nagyon jól hozzák a karaktereket. Hugh Grantnek talán ez az egyetlen filmje, amiben bírom. Ő bár a tapló szerepét játssza, de utálni akkor sem tudom - ami elég fura -, olyan kis buzeráns, akin jót röhög az ember. (Mondjuk alig akad olyan jelenet, amin ne röhögtem volna szét a fejemet...)

Bridgetről írták, hogy idegesítő a karaktere, de ezzel én nem értek egyet. Nem tökéletes, általában jól elcseszi a dolgokat, de az esetlenségében is van valami, ami bájos, vagy nem is tudom. Könnyebben azonosulni lehet vele, hiszen ilyen bakikat akárki elkövethet.  Az egész filmnek nem olyan idilli hangulata van, nem gyönyörű benne minden és mindenki, hanem életszagú.

Magával tud ragadni, ki tud szakítani a hétköznapokból, a nyomorúságos perceimből, meg tud nevettetni, és ez nekem mindennél többet jelent. Lehet, hogy nem e két múving pikcsörsz a világ legjobb filmalkotása, de az én lelki világomnak tökéletes. Akárhogyan is próbálok itt bűvészkedni a szavakkal, a lényeg, hogy jó és pont.

* * *

Bridget Jones: Wait a minute... nice boys don't kiss like that.
Mark Darcy: Oh, yes, they fucking do.

Olvass tovább

Breaking Dawn - part 1

Ha erről a filmről van szó, nehéz meghatározni az érzéseimet iránta. Egyszer nagyon szeretem a Sagát, másszor nagyon utálom. Most éppen az előbbi felé hajlok, bár fanatikus rajongónak nem mondanám magam. 

Amikor az első részt láttam, nekem nagyon tetszett, furcsa módon még a sokak által förtelmesnek ítélt Kristen Stewartot is nagyon megszerettem, de nem kevésbé Robert Pattinsont. (Ma már ég a fejem végette, de én is átestem az Edward-imádat nevezetű nyavalyán, bizony.) Akit sosem bírtam, az Taylor Lautner, bár most, hogy végre a mozi vásznon is bevésődni látszik, egyre jobban megbarátkozom vele. Nem zavar több vizet, és túljutottunk végre az „Edward vs. Jacob” -mizérián.

A történet

Sokan mondják, hogy az Alkonyat lealacsonyítja a vámpírokat, ártalmatlan nyuszivá teszi őket, és egyenesen röhejesnek tartják a napon való csillogást, na meg a vega-létet. Én azt mondom, kit érdekel? Tucatnyi vámpíros sztori kering a mozifilmek, a könyvek, sorozatok világában, és talán az egyetlen, ami közös ezen vámpírokban, az a vérivás, -szívás, -szopás, -nyalás, kinek hogy. Van, ahol nyugodtan sétálnak a napon, van, ahol elégnek. A Salvatore fivérek – és a Vampire Diaries-beli társaik – vidáman táncolgatnak a bájos Elenával a napfényben, ha van egy kis csecse-becséjük, amit egy boszi megbűvölt. (Személyes észrevétel: ez a motívum már a Buffy/Angel univerzumban is megjelent egyszer, igaz, itt a sorozatban csak egy napgyűrűnek nevezett ékszer volt, amiért aztán harcolt jó-rossz. míg végül összezúzásra nem került a szenvedésben talán még Edwardot is leköröző Angel által.)

És még sorolhatnám… Szó mi szó, kisebb-nagyobb különbségek, hasonlóságok akadnak az idők folyamán keletkezett sokrétű vérszívó történetekben, és ha Steph Meyer éppenséggel azt álmodta, hogy a vámpírjai ragyognak a napfényben, felőlem aztán miért ne ragyoghatnának? Nem tagadom, először olvasva nem igazán sikerült elképzelnem, a filmekben pedig olybá tűnik, mintha valahogy csak megoldották volna a dolgot, mert meg kellett oldaniuk. A vega létbe sem tudok belekötni, lépten-nyomon találkozni lehet vele. Míg egyik kedvenc szerzőm, Nora Roberts Kör-trilógiájában a jó vámpír hentestől szerzi be az állati vért, és haladva a korral, egy mikróban melegíti fel az élet piros nedűjét, addig az Alkonyatban megmaradtak a disznóvágással egy szinten levő őskorban, és két kézzel intézik el a piszkos munkát. Miért is ne, hiszen a vadászösztönt nem lehet kiirtani, és a Culleneknek nem kell vesződniük a mikróval sem.

Kivitelezés

Ahogy haladtunk előre az Alkonyati időben, számomra egyre inkább röhejessé vált az ott látható vérszívók kinézete. Az első rész nagy bomba volt számomra – és ahogy a filmstatisztikákat megnézzük, a készítők számára is –, ám nem győzöm elégszer elmondani, hogy nem tudom megérteni, miért kellett lecserélni az első részben használt kontaklencséket, kinézeteket, na meg hajakat. A leginkább Alice-t sajnálom, amiért minden részben új frizkót kapott, és szabályosan asszociálni tudok emiatt James Bondra, akinek minden részben másik nője van. Vannak, akik a változást, a dinamikus életet szeretik – bevallom, én nem tartozom közéjük, és az állandóság híve vagyok –, de úgy gondolom, pláne egy folytatásos sorozat esetében jobb lett volna nem kísérletezgetni a karakterek megjelenésével. Más rendező, más látásmód, de én amondó vagyok, hogy ez nem kelt akkora szenzációt a nézőben, kevésbé érezhető egy teljes egésznek a négy film – reméljük, a negyedik rész második felére nem növeszt megint hajat Alice –, inkább olyan, mintha az összetartozó könyvet egy elfuserált módon adaptálták volna a mozi vászonra, és meg merem kockáztatni, az egyes részek külön-külön élnek, nem pedig egységben, összeforrva. Ez a hézagosság számomra kicsit illúzióromboló, ami azt eredményezi, hogyha leülök megnézni a filmet, nem tudom beleélni magam, nem tudok megbolondulni egy kicsit attól, hogy a film végeztével vissza kell térnem a valóságba, és nehezemre esik elhinnem, hogy amit a kivetítőn, monitoron, képernyőt, kijelzőn, paravánon láttam, az igaz.

Jogosan mondhatjátok, hogy az emberek változnak, velük együtt a stílusuk is, de ha már vámpírokról van szó, könyörgöm, nézzenek már ki ugyanúgy, hiszen arról szól a fáma, hogy nem öregednek, ez pedig az én értelmezésemben annyit tesz, hogy nem változnak gyökeresen jobbra-balra. Illetve ez is nézőpont kérdése: ha elfogadható, hogy az alkotók kedvükre formálják-deformálják sajátos vérszívóikat, annak érdekében, hogy megpróbáljanak kitörni a klisékből, és mutassanak valami eredetit, akkor miért ne járhatna egy-egy vámpír kéthetente fodrászhoz?

Színésztechnika

Bella nekem Kristen megformálásában az első részben nagyon a szívemhez nőtt, ezt nem tagadhatom, ám mint anya a gyerekén, jómagam is észreveszem a hibákat a kedvencemben. Stewart játéka, akárcsak Pattinsoné, megrekedt egy síkon, immáron négyszer két óra hossza óta mást nem lehet látni a filmekben, mint a főkaraktereket megformáló két színész arcra fagyott mimikáját. Mikor elkezdődött a Breaking Dawn vetítése, Bella arckifejezése már az első percekben azt az érzést keltette bennem, hogy nem csupán a történet vége felé fog kínkeservesen megszülni, megszűnni, majd feltámadni, hanem már az első öt percben. Edwardról pedig ne is beszéljünk, ő négy rész óta mutatja felénk azt a világfájdalmas-apokaliptikus ábrázatát, ami nem hogy drámaivá tenné a jelenetet, s engem, mint nézőt pedig zokogásra és a sztori teljes átérzésére sarkallna, hanem épp hogy ellenkezőleg, szabályosan fogom a hasam a röhögéstől, amikor csak meglátom.

Szerintem

Nem tudom megmondani, hová emelkedhetett volna az Alkonyat Saga jobb színészi alakítással, kivitelezéssel, vagy akár más szereposztással, de tény, ami tény: a hibák és szemet szúró bakik ellenére is nagyot aratott mind női, mind férfi befogadók részéről. 

A tetralógiával és az írónővel nekem semmi bajom sincs, és mint írópalánta, távol álljon tőlem, hogy a porig alázzam egy „kollégámat”, mert nekem se esne jól, ha valaki olyan cifraságokat mondana az én írásomról, mindahány-félét Meyer hallhat a kreálmányairól. Nem a kedvenc vámpíros történetem, a vérfarkasokat egyenesen rühellem, de tisztelem a munkáját, és kicsit még együtt is érzek vele, hiszen ahogy olvastam interjúkat az írónőtől, bevallom, sok saját gondolatomat találtam meg az ő szavaiban. (Abba most nem megyek bele, hogy valóban az ő véleményét olvashatjuk vagy csupán a szájába adott szöveget adta esetleg elő…) Nem mondom, hogy felnézek rá, de közel áll hozzám az írásról alkotott véleménye, ez pedig sokat nyom a latban, hogy egy másik oldalról nézzem őt, s ne álljak be azoknak a sorába, akik befogják a fülüket, leragadnak a röhejes csillogásnál, és meg sem próbálják meglátni, hogy az Alkonyat Saga egy igenis érdekes történet. 

Olvass tovább

Serenity

A filmadatokat, ha megnézzük, mindenhol a 2005-ös évszám látható. Sosem tudtam, hogy ez most azt jelenti, hogy ekkor forgatták-e vagy került a mozikba, ezért most nagycselesen kikerültem az olyan mondatokat, hogy "a filmet 2005-ben forgatták" vagy "a 2005-ben mozikba került film" és a többi blablabla. Nem kutattam még fel (rendes) filmkritikákat, mert egyrészt utálom, ha lehúzzák azt, amit szeretek, másrészt most engem olvassatok, ne valami tökös, hozzáértő kritikamanus firkálmányait. ☻

Szóval, mikor azt hiszem tavaly valamikor, vagy éppen régebben, először láttam ezt a filmet, igencsak félve ültem le megnézni. (Beszari vagyok, na, úgyhogy inkább ne lepjetek meg egy olyan mozijeggyel, ami a Végső állomás 3962-re szól...) De pozitívan csalódtam, mert végre nekem is készítettek egy olyan filmet, amit szemeltakarás nélkül, minimális fintorgás kíséretében végig tudok nézni, ráadásul tetszik is. Sőt, olyannyira bejön most ez a kis kreálmány nekem, hogy nemcsak megnéztem szombat éjjel az egyik kereskedelmi tévécsatornán (nemmondommegdetévékettőnvolt), hanem már kalózmódra meg is szereztem magamnak. Ha valami elnyeri a tetszésemet, azzal fanatikus vagyok, szóval csoda lesz, ha nem posztolom ezt a bejegyzést kétszer.

A sci-fit szeretem, szóval már azzal az érdeklődésemet félsikerrel meg lehet kaparintani, de sokat nyom a latba, hogy ne fröcsögjön a vér, ne legyenek azok a földönkívüliek és egyebek nagyon rusnyák - A függetlenség napja még belefér, az Alien sorozat olyan ötévente egyszer, a Ragadozót meg egyenesen rühellem -, ó, és majd kifelejtettem a legfőbb szempontot: NO SPIDERS! 

És akkor esetünkben mivel rendelkezünk? 

Minimális cafrang - pipa.

Csúnya zombik, akik valaha emberek voltak - pipa.

A látszólag törékeny csajszi, aki lever mindenkit - pipa.

A jóképű, humoros, eszes és menőmacsó kapitány - pipa.

Undorító gonosz karakter, aki az istenért sem akar kinyiffanni, és mindig okoz meglepetéseket - pipa.

A szerelmi szál minimális, de ez nem is baj, mert nem is ezen van a hangsúly, ám azért valljuk be, kihagyhatatlan eleme a legtöbb filmnek, és most nagygonoszan felröppent bennem a gondolat, hogy az eladhatóság végett bele kellett tenni. Mint mondtam, nem néztem utána, és lehet, hogy a Serenity nem kaszált annyit, mint egy Brad Pitt-es gyökérfilm, de ettől függetlenül sokkalta jobb szórakozást nyújtott nekem, mint akármelyik mostani kasszasiker. Mondjuk tudom, ízlések, meg a pofonok. Az is elképzelhető, hogy azok számára, akik elolvassák ezt a bejegyzést, csak az elfogultságom szűrődik le, vagy talán magukra is veszik, amiért leszóltam Pittet... ez mindenkinek a maga ízlésvilága, nekem nem jönnek be mindenesetre ezek a kigyúrt selyemfiúk, és nem is hiányoznak a filmekből. Ám most le is buktatom magam, mennyire gyermeki lelkem van, de egyszerűen rühellem egy filmben az olyan részeket - könyvben nem -, és rohadtul tetszik az is, hogy itt nem kell elkapcsolnom addig, amíg végeznek. XD (Lehet vicces ez most, de a True Bloodról pl. azért mondtam le, mikor végre sugározni kezdte az AXN, mert kétpercenként kapcsolgatnom kellett, és ezt én utálom.)

Igazság szerint halványlila fogalmam nincsen, hogy az idetévedőknek tetszene ez a film, vagy a tartalom és egyéb infók elolvasása után azonnal félredobják, de én azt mondom, akinek favoritja a science fiction, az űrös dolgok, és az egész ilyen univerzum, az ne legyen ilyen kishitű, és adjon egy esélyt a filmnek. Igaz,  a durván kétórás játékidő alatt sok minden mást is lehetne csinálni, de úgy gondolom, néztem már ennél sokkal szarabb filmet is, sőt. 

Mindent összevetve, szerintem ez egy remek alkotás, ami megérte az elkészítésére fordított időt és pénzt, és egy film akkor mondhatná el magáról, hogy megnyert magának, ha én nem érzem pazarlásnak azt az időt, amit a megnézésére fordítottam.

Olvass tovább

Minden napra egy film

Miközben új köntösbe bújtatom az én drága internetes naplómat, pár nappal előtte - egészen pontosan szombaton, bár az már inkább vasárnap éjjel volt - egyik kedvenc filmem megnézésének hatására kitaláltam, hogy a címkével ellentétben, ha nem is minden nap, de alkalmanként meg ha kedvem tartja, írok egy-egy bejegyzést az adott filmről, amit éppen megsasoltam.

Előre elmondom, ezek nem filmkritikák lesznek, mert én ahhoz nem értek. Nem tudom sosem értelmezni az olyan mondatokat, hogy "jól játszotta a szerepet avagy nem játszotta jól", mert nekem ez egy és ugyanaz. Én észreveszem a trükköket egy filmben - ennek ellenére egy horrornál sosem jut eszembe, hogy az csak művér és trükk XD -, aztán vagy tetszik amit látok, vagy nem, de nekem hótziher, hogy az a színész/színésznő most rosszul alakított-e vagy remekelt, ha nekem tetszik az adott film.

Tehát én csakis személyes véleményt fogok leírni, és mondták nekem, hogy a kritika is az, de az én szememben a kritika több hozzáértést meg tudást igényel, éleseszűbbséget, mint (ami nekem van XD) egy szubjektív vélemény. Lehet bele is törik majd a bicskám még ebbe is... :P

Olvass tovább