Újabb egypercesnek szánt fél órán keresztül írt sebtében összedobott bejegyzés.
Eddig is tudtam, hogy elálmosodom a melegtől - tulajdonképpen csak fűtőtestek közelében pilledek el -, de sosem értettem, hogy akkor a nyarat miért nem alszom végig? Vagy most, hogy erre ráébredtem, végig fogom? Érdekes.
Nem szeretem tulajdonképpen, mikor rájövök egy dologra velemmel kapcsolatban - egy éve volt lassan az utsó magyarom, angolom, mindenem, leérettségiztem, egyetemista vagyok (elvileg), de tök hülyének érzem magam, és basszus, vissza akarok menni a gimimbe! -, mert akkor, ha megesett kétszer, háromszor, már azt hiszem, hogy ez törvényszerű, és tulajdonképpen úgy állok hozzá onnantól kezdve, hogy ez nem természetes/magától értetődő/automatikus nekem, hanem mostmár mindig így KELL csinálnom.
Remélem, valahogy érzékelhető, amit ki próbálok fejezni. Mióta remeteként élek, és elvágtam magam a külvilágtól, még hülyébbnek érzem magam; csak a családdal, a buszsofőrrel meg a bolti eladókkal kommunikáltam élőben az utóbbi másfél hétben, és mivel alapjáraton szeretem elszeparálni magam a többiektől, még inkább kívülállónak érzem magam, annak ellenére, hogy fizikailag meg sehogy sem élek remete módon.
Nagy gondolatok, nagy ráébredések, megvilágosodások keringenek valahol a fejemben, le szeretném írni őket, a világ elé tárni, és elismerést kapni, hogy 'Na, ez nem semmi, ez igen, ez nem ír hülyeségeket', de ehelyett amint hozzá fogok a gépeléshez, csak rizsázok, rizsázok, de nem tudok semmi értelmeset visszaadni. Ami lehet azért is, mert már alapból nem értelmesek a kis ,,nagy'' gondolmányaim...
- kézzel írni? Túl lusta vagyok, meg van az a hülye paranoia-fóbiám, vagyis agybetegségem, hogy... (Na, ez hosszú lesz.)
Szóval, kiskorom óta - nem tudom napra pontosan visszavezetni, nem voltam már nagyon kicsi, de nem is tegnap vagy tegnapelőtt volt -, van az a hülye, és igenis tudom, hogy nevetséges beidegződésem, hogy meg vagyok figyelve. Nem olyan kémes dologra gondolok, hogy valamilyen hű-de-fontos személyiség lennék, akit állandóan vizsgálgatnak - vagy talán de, mert elég szívesen gondolok magamra egy hű-de-fontos világmegváltóként *glória a feje felett* -, hanem csak olyan nyomi érzés, hogy mások látják, amit csinálok, akár egy hírességet lesek és nyáladzok, akár írok valamit, ők látják, és kinevetnek. (Kérdés, hogy kik azok az ők/mások?)
És a hangsúly itt azon van, hogy látják, milyen nyomiságokat csinálok nap mint nap, és kinevetnek. És olyan hülyeség meg fura, de akkor sem tudom kiverni a fejemből, és ezért is nem szeretek bizonyos neveket leírni, mert akkor is az a nyomiság van a fejemben, hogy akinek a nevét leírom, kimondom, gondolok rá, az tudja, hogy ÉN gondolok rá, írom le, mondom ki, és tudja, hogy milyen nyomi vagyok, és kinevet, kigúnyol, egyebek. És annyira abszurd ez az egész, annyira utálom, ezért nem szeretek írni hírességekről, illetve nyáladzani sem rájuk. Nincsenek poszterek sem a falaimon, csak elvétve volt pár hónap erejéig egy-kettő még anno nagyon régen, mert... az is zavar. Arra is van egy fóbiám, mert. Vannak azok a nagyon élethűnek tűnő fotók, amikor nézed, nézed, és süllyedsz le a székről, mert szinte elpirulsz azoktól a szemektől, attól a sugárzó valamitől, és úgy érzed, hogy visszabámulnak rád... Na, én minden egyes fotónál így érzek. Hogy látnak, és megint csak nevetséges vagyok. De tulajdonképpen tök mindegy, mit csinálok, így is-úgyis nevetséges vagyok. xD
És eme hosszú kitérő után végre rátérhetek a lényegre: ezért a begyöpösödött hülyeségem miatt nem merem leírni a gondolataimat. Nem naplóba, sehova. Olyan gondolatokat, amiket te tudsz magadban, tisztában vagy velük a lelked mélyén, de nem szívesen mondanád ki hangosan még magad előtt sem, másnak sem, de hogy ne őrülj meg, hogy kiadd magadból, hogy ezáltal feloldódjon benned a görcs, a fóbia, a frusztráció, fogod magad, és leírod. Őszintén. - Ez az, ami hiányzik, amire szükségem van, ami után bizseregnek az ujjaim, de valami mégis visszatart, akadályoz, hogy nincs értelme, felesleges, és az a buta tévképzet, hogy elég, ha fejben végig tudom gondolni egyszer, aztán meg elfelejtem.
Voltak naplóim - elégettem őket, és a mai napig rohadtul hiányoznak. Egyszerű dolog, másnak talán biztosan semmiségnek tűnik, de nekem nem volt az. Én csináltam üres lapokból, a szabadidőmből szenteltem neki - nem is áldoztam, szenteltem, mert szerettem csinálni! A leginkább az hiányzik, hogy nincsenek meg, csak az emlékezetemben (igen, a pocsék, feledékeny, lyukas memóriámban), nem tudom visszaolvasni őket, röhögni a régi hülyeségeken, amik akkoriban mégis annyira rá tudták nyomni a hangulatomra a bélyeget, nem tudok gyönyörködni azokban a szép rajzokban, amikkel díszítettem.
Ó, az én kis ,,hagyományaim''...! Ha most be tudnék szkennelni párat, talán lenne még valaki, akinek tetszene, akit arra ösztönözne, hogy ő is kipróbálja. De nincsen semmi. A múltban ragadok folyton, a jelent végigálmodozom, a jövő? Lehet egy ilyen bumburnyáknak valamilyen jövője? Nem tudom, csak sorban elgondolkodom, és mindig oda jutok, hogy zéró, nulla, nichts, semmi. Nincs már értelme semminek. S mindezt miért? Egy baklövés miatt! Egy túlidealizált vágykép, egy nem létező bálvány miatt! Hol van az a halálos érzés most már? Hol van az a szívet tépő fájdalom, a kiirthatatlan, elpusztíthatatlan, elfojthatatlan remény, hogy a karjaiban fog tartani? Engem. Hát megmondom: SEHOL! Elmúlt, elveszett, jelentéktelenné vált, mint a többi. Pedig mennyire tüntettem, mennyire nagyzoltam, hogy 'Nem, ez más, ez valódi lesz. Én leszek majd a szerencsés, míg a többié csak múló ábránd.' Az én ábrándom múlt el egyedül, a többieké kitartóbb. Hűségesebb. Vagy csak naivabb.
És ami a leginkább bosszant, hogy hagyján, hogy egy ilyen semmi miatt dobtam el a lényem egy fontos részét, hagyján, hogy felesleges volt a nagy hiszti, mert elmúlt a mindent elsöprő hatalmas nagy érzelem, de hogy ,,átpártoljak'' a szomszédba, szomszédhoz, szomszédra, és megint elkövessem ugyanazt a baklövést, az már egyenes dühít! Hogy ekkora egy nyomorék vagyok, hogy nem tudok enélkül a vonzalom nélkül létezni, mindig kell nekem valami szar. Ilyenkor nem szeretek én én lenni, szeretnék valaki más, normálisabb lenni. Aki megvan enélkül a dolog nélkül, soha még csak nem is gondol rá. Olyan, aki nem hülye, aki nem él illúziókban, álomvilágban, aki nem egy gebe, hanem a korához illően viselkedik/néz ki. Aki ambiciózus, vannak tervei, még ha a realitásuk csekély, akkor is eléri őket, mert kitartóan küzd, odateszi magát, és sikert sikerre halmoz. Kedves, vicces, bájos. Karizmatikus. Nem egy ilyen befordult antiszociális pöcs, aki nemhogy beszélni, már rajzolni, írni sem tud.
(Váltott a hátterem. Pechemre pont képes, olyan képes, és majd nagyon jó lesz, ha bezárok minden programot, és három szempártól érzem azt a bíráló, lenéző tekintetet, hogy legszívesebben elsüllyednék. Szerintem ez valami önértékelési probléma lehet, mivel nem vagyok valami nagy véleménnyel magamról, és ezért már kivetítem a fényképek szereplőire is, hogy ők is annyira lenéznek, mint én magamat. Kéne nekem az a pszichológus, kár, hogy nem beszélek olaszul meg/vagy angolul. Mert ugye a magyar pszichológus nekem nem jó... Bár tök minden, milyen nemzetiségű, úgyse mennék el hozzá, mert szégyellnék másokat untatni az én ,,hatalmas'' problémáimmal. Tudom, hogy nem azok, csak nekem azok, mert én működöm természetellenesen, hülyén, és én kompenzálok túl mindent. Bár tény, hogy érdekelne, mindig is érdekelt, mit javasolna, vagy akár csak mondana egy szakember.)
Visszatérve: egyik kedves ismerősömtől kapott képeket nézegetve találtam köztük pár véletlenül ott maradhatott screenshotot, és voltam olyan böszme, hogy törlés előtt megnéztem azokat az eléggé bizalmas hangulatot árasztó képeket. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy bánom, mert megmozgatott bennem valamit, felélesztette a vágyat, hogy legyen valamim, amivel megosztom a mélyebb gondolataimat, és hogy ismét átérezhessem, hogy amikor iksz idő múlva újraolvasom, nevessek rajta, és fogjam a fejem, mekkora hülyeségeket gondoltam akkoriban.
Dolgokat, amiknek mára már semmi jelentősége...
Néha fáj kicsit, hogy semmi sem tartós. Minden változik, minden átalakul. Tulajdonképpen van valami, ami veled van mindvégig, míg a lelked ki nem leheled? Bármi, akármi, élő, élettelen. Mert nekem most nem jut eszembe semmi. Nincs egy állandó támpont, támaszték az életben, és szégyen, de nekem kell, vagyis néha szükségét érzem, hogy jobb lenne vele. Nem tudok egyedül boldogulni - és ezt utálom -, de az sem kellemesebb, hogy ez a (pót-)támaszték sincs meg. Vagy megvan, csak nem ismerem fel? Vagy megvan, tudat alatt tudom is, érzem is, felismertem, de nem tetszik, sosem tetszett a gondolat, hogy másoktól függök, és ezért ellököm? Jó kérdés.
Annyi jó kérdés van, tudja rá valaki a választ? Minden ember összes jó kérdésére.
*Nem vagyok hívő. A cím meg... talán az a valaki, akire még nincs megfelelő(bb) szó, aki talán tudja azokra a kérdésekre a választ.
