A sértett alkotói egó

Rengetegszer ejtettem már szót a kritikák és a visszajelzések kapcsán, és én magam is sok tippet kaptam az író ismerőseimtől, hogyan is kezeljem a kapott véleményeket, de – amilyen picsogós, sértődékeny kisgyerek is vagyok – mindig is nehezemre esik objektíven fogadni a kapott hozzászólást, na meg leküzdeni, hogy ne essen rosszul, vagy főként ne vegye el a kedvem.

Általában amikor írok valamit, először mindig zseniálisnak érzem, utána egyre szarabbnak, végül közömbösnek, aztán ha x idővel később újra előveszem és elolvasom, akkor általában olyan, mintha nem is én alkottam volna, aztán vagy fogom a fejem és röhögök kínomban, hogy írhattam ilyen ökörséget, vagy ledöbbenek, hogy ez egész jó.

Eléggé kritikus vagyok magammal szemben, így előfordul, hogy egy gyengébb írásom jónak, egy jobbat meg rossznak érzek, így nagyon nem is szeretem véleményezni saját magam, mert eléggé képlékeny a saját dolgaimhoz való hozzáállásom, így voltaképpen megbízhatatlan az ítélőképességem.

Na, ilyenkor szoktam annak az egy-két embernek megmutatni, hogy véleményezzék, ezáltal segítve a munkám, és hogy valamilyen képet kaphassak róla, mennyire szar is voltaképpen, amit odahánytam az üres dokumentumra.

A vizet akkor kapom fel igazán, amikor elolvasnak, de semmiféle visszajelzést nem képesek adni – bár a zéró visszajelzés is egyfajta visszajelzés, én meg azért szoktam tudni olvasni a sorok között... Aztán amikor harapófogóval sikerül kihúzni a kedves tesztolvasókból valami nüansznyit, hogy na de mégis mondd már el, milyen volt, akkor szűkszavúan benyögik, hogy „nem értettem, miről van benne szó”.

Oké, és most miért nem lehetett azt mégis őszintén megmondani? Az ember annyit nem érdemel, hogy a képébe mondják, amit gondolnak a munkájáról?

Egy szó, mint száz, rettentő mérges vagyok, és csak azt bánom, hogy – valószínűleg – a rossz emberektől várok mindig támogatást az írásaim kapcsán, mert képzeld, azért dobom az orrod elé, hogy mondjál már valamit róla, ne csak elolvasd, mert kíváncsi vagy rá, és nincs jobb dolgod, na meg leginkább az zavar, hogy ilyen atrocitások miatt még a kedvem is elmegy az egésztől, mert olyan hisztis vagyok, hogy mindent magamra kell vennem.

Azt hiszem, mégis az egyik leghasznosabb tanács írásügyileg az, ami úgy szól, hogy olyat írj, amit te magad is szívesen olvasnál.
Lehet, hogy büszke vagyok és elfogult, ha lebilincsel a saját kreálmányom, és lehet, hogy őrültség nevetni a saját vicceimen, de nem szabad szem elől téveszteni, hogy miért is írok:

mert élvezem, mert jó érzéssel tölt el, és mert szeretem csinálni, akkor is, ha az asztalfióknak termelem, és rajtam kívül más nem fogja sose látni értékelni.

Olvass tovább

Pasik

Ma egy felettébb kényelmetlen dolog történt velem, ami annyira, de annyira lefárasztott és ledöbbentett, hogy – bár nem akarok pletykabloggá válni – muszáj kiírnom magamból, mert egyszerűen nem tudok túljutni rajta, se a saját tehetetlenségemen.

Miért hiszi azt minden pasi, hogyha egy csaj simán kedves és barátságos vele, akkor egyből ágyba is akar vele mászni??!

Most komolyan. 

Igyekszem elkerülni, hogy általánosítsak és elfogult legyek, de tényleg nem tudom felfogni ép ésszel, hogy miért olyan nehéz megérteni, hogy a lányok nem csak a fehér lovagot akarják minden férfiban, és hogy a friendzoning mekkora egy baromság, és egyáltalán: miért nem lehetnek az emberek – látod, nem lány és fiú, semmi nemi hülyéskedés, hiszen simán emberek vagyunk, nem jácint és leopárd – között ártatlan, mindenféle szexuális többlet nélküli jóhaveri kapcsolat??!

Kínos

Az új munkahelyemen a legutolsó busszal jöttem haza késő este, és megmondom őszintén, hogy féltem egyedül mászkálni, ezért hozzácsapódtam egy csapathoz, akik ugyanarra a buszra mentek és igyekeztem barátkozni, hogy ne kullogjak egyedül a buszmegállóba. Pechemre egy nagytata korú pasas jól láthatóan rám akaszkodott, amikor simán csak beszélgettem vele, mint mindenki mással, és pár perc után egyből azt kérdezte, van-e barátom, majd a rendkívül kínos utalgatások és a kartapi is megvolt részéről – szerencsémre volt rajtam kabát, de így is kirázott a hideg, ahogy hozzám ért... –, majd azonnal neki is kezdett arról monologizálni, hogy ő mennyi idős, én mennyi idős vagyok, és hogy ő mennyire szeretne egy partnert, de – elég ügyetlen és szánalmas módon körbehabogva – neki csak a szex kellene, nem a gyerek, mert ő már túl idős ahhoz, hogy felneveljen egyet.

Mindeközben én ott kullogok ezzel az emberrel a csoport végén, igyekezve minél több métert ékelni kettőnk közzé, de annyira leesett az állam, hogy az nem jutott eszembe hirtelen, hogy elsiessek előre, és ott hagyjam, de hogy még egy fiatal ficsúr is kiröhögjön engem aztán, amiért a vén szexkazán becserkészte az új leányt, az már igazán felháborított.

Elegem van abból, hogy lány létemre állandóan rettegnem kell, hogy melyik hímnemű érti félre azt, ha simán beszélgetek vele úgy, mint bárki mással. Elegem van abból, hogy lány létemre állandóan rettegnem kell, melyik bokorból támad le egy hímnemű, aki megrekedt azon a szinten, hogy minden nő azt akarja, minden nő neki tálalja fel magát, és minden nő csak egy – vagy több – két lábon járó betömnivaló lyuk. És amiből leginkább elegem van, hogy lány létemre a nem akkor is igent jelent, különösen, ha egy hímneműnek van mondva.

Olvass tovább

A hiba az olvasóban (is) van

Rengetegszer ejtettem szót már a kritizálókról és a kapott hozzászólásokról, azonban úgy érzem, sosem fogom egészen megszokni, amikor magukat irodalmi hozzáértőnek beállító (...) emberkék olyan horribilis véleményt hagynak ott valamelyik írásom alatt, amiből nem az jön le, hogy az a novella vagy szösszenet "rossz" vagy "gyenge" lenne, hanem inkább az, hogy az illető mennyire csőlátásos és képtelen felfogni a lényeget.

Nem arról van szó, hogy tökéletes lenne minden egymás mellé ragasztott szavam, de amikor a kedves olvasó egyszer azt mondja, hogy túl részletes, és emiatt rossz, utána meg az van, hogy túl csonka és sablonos, és emiatt rossz, akkor már igazán nem tudok elmenni emellett mosolyogva, és tojok rá, hogy hálásnak kéne lennem, mert elolvasott és vette a fáradságot, hogy kommenteljen is, ki fogok állni magam mellett, és burkoltan elküldöm pár méterrel arrébb a legelőre bocivirágot szedni.

Igen, tudom, hogy nem vagyok egy jó író. Igen, szeretném, ha véleményeznék, amit írok. Igen, megköszönök minden hozzászólást és észrevételt, és igyekszem tanulni az építő jellegű kritikából. Viszont nem, nem fogom lenyelni, hogy röhejes és totálisan abszurd értelmetlenségeket habogva állandóan odalibbenjen egy bunkó az oldalamra, és teljesen nonszensz dolgokba kössön bele, miközben öt másik embernek is megmutatva egyazon véleményen vannak, hogy nincs az adott írással semmi baj, és a kritizáló csak szamárságokat beszél.

Úgy vélem, hogy az emberek csakis a saját "szintjüknek" megfelelően tudják felfogni és megérteni a dolgokat, ezért sem szeretek térítgetni másokat, vagy elmagyarázni, hogyha másképp látok valamit, mert teljesen Jézus-szituációba esnék csak: ha valaki, már bocsánat, de agyilag és lelkileg szegény, és képtelen látni, észrevenni, megérteni, átérezni és stb. valamit, akkor akkor se fogja meglátni, észrevenni, megérteni, átérezni, és stb. azt a valamit, ha fejre állítom, vagy én fejre állok, arról nem beszélve, hogy ugye, amit nem ismerünk, nem tudunk és nem értünk, az gyakorta frusztrál minket, az csakis rossz, azt csakis le kell szólni, még véletlenül se bennem van a hiba, hogy talán én értem félre, vagy nem úgy, ahogy kéne.

Igen, én töltöm fel az írásaim, és igen, tisztában vagyok vele, hogy kaphatok hideget-meleget, mindazonáltal akkor is vicces, amikor olyan emberek állnak neki pampogni nyelvtanról és egyebekről, akiknek egy épkézláb, helyesen központozott és tagolt mondata NINCS.

* ** *

Bővebben a témáról: Önkritikát a kritikusnak!

Olvass tovább

A trendellenes

Vámpír csillámpónik, szado-mazo kiscicák, és most a haldokló tinirománcok – az egy dolog, hogy alapvetően nem tudunk igazát újat alkotni, mert minden terítékre került már, mióta világ a világ, és ír, aki ír. De hogy miért kell évente, kétévente, x időszakonként mindig egyvalami mánia, és akkor abban az adott témában ontják magukból a szívszorítóbbnál szívszorítóbb bestsellereket, hogy aztán mozifilmet is eszkábáljanak a hangzatos című regényekből, azt tényleg nem tudom megérteni.

Nem vagyok a jó elrontója, de miéééért keeeellllll??! 

A felháborodásom tárgya ezúttal a Me before you (írta Jojo Moyes), ami alapjáraton érdekelt, és el is akartam olvasni, mert tetszett a címe, de aztán az orrom elé virtualizálták a filmadaptáció előzetesét, és lehet benne kedvenc színésznő hatszázezer-huszonhárom is, én akkor is ideggörcsöt kaptam, amint a cselekmény láttán elkezdett előtörni bennem a Csillagainkban a hiba láttán átélt tiltakozó undor. Miért kell mindenáron szenvedős, namajdénmegmondomatutitésazéletértelmét-féle okoskodó drámákat majmolni és filmeket gyártani belőle? Miért kell állandóan egy díszes sablont kiválasztani az év modelljének, és hatvanmillió regényt és mozgóképet legyártani? Nem unja senki rajtam kívül, most komolyan...

Szóval, megvolt a napi puffogásom és antirajongásom – akkor is, ha tudom, majd úgyis megnézem a filmet előbb vagy utóbb Emilia Clarke miatt, de kérem szépen, lassan inkább visszatérek a kötelező olvasmányokhoz és klasszikusokhoz, mert azok sokkal változatosabbak voltak, mint a szórakoztató irodalom manapság,

Reklamáció vége.

Olvass tovább

Miért nincsen normális mobilalkalmazás Bloggerre?

Tegnap este nem volt kedvem csupán azért a pár percért bekapcsolni a laptopom, amíg megírom a bejegyzést, ezért úgy döntöttem, hogy inkább az iPademen teszem azt.

Ha, ha, ha! – gondoltam, amikor odajutottam, hogy posztolni is kéne a végeredményt. Nos, a Blogger alkalmazása szörnyű, rettenetesen együgyű, és sehogyan nem lehet megbütykölni vele a bejegyzéseket úgy, ahogy én akarom. Tucatnyi más appot kipróbáltam, de egyik rosszabb volt a másiknál, míg csak Almám nem lett: azon a platformon ugyanis találtam egy egész jó Blogger appot, viszont az ingyenes verzióban kb. csak szerkesztgetni lehet és piszkozatnak „posztolni” – ahhoz, hogy tényleg közzé is tehessem a posztot, már meg kéne vennem a kemény 5 eurós pro alkalmazást.

Általában nem verem a fogamhoz a garast, ha valami tetszik, akkor azt a pár szár forintot nem sajnálom érte, fizetek rendesen és szépen azért a letöltésért, viszont átlag 1-2 eurós alkalmazásokat szoktam megengedni magamnak, afölött már igazán sok, ami sok, és ódzkodom a Vásárlás gombra nyomni. (Azt hiszem, a maximális 3 euró volt, azért is két hétig ostoroztam magam.)

Szóval, megírtam a bejegyzésem, elmentettem piszkozatnak, utána beléptem Chrome-ba és megnyitottam a webes Blogger felületet még mindig az iPaden, ami köztudott, hogy ultrapocsék telefonos felületen és táblagépen – nem tudok egyszerre több dolgot kijelölni, így aztán nincs olyan, hogy link beillesztése, karakterenként gépeltem be nagy nehezen a html szerkesztőben, de még előtte tíz perc volt minimum, mire gépelni engedett a nagy téglalapocskában és le tudtam varázsolni magam a bejegyzés aljára, mert hogy alap műveleteket nem képes feldolgozni az eszköz, pedig annyi pénzért, amennyit fizettem érte igazán elvártam volna, hogy normálisan működjön, akkor is ha az okostelefon voltaképpen még mindig buta számítógép.

Így az „öt perces” bejegyzés írásomból lett majd egy óra, hála a lustaságomnak, és mert nincs egy normális, ingyenes Blogger app telefonékra és táblagépékre.

Talán ha majd kész ablakméretű okosbigyókat kezdenek el nyomatni milliókért, én meg éppen megnyertem az ötös és hatos lottót, akkor bizonyára majd fogok tudni normálisan blogolni a laptopom nélkül is.

Olvass tovább

Az érdektelen olvasó

Mi történik akkor, ha egy írópalántát az írásai felől kérdeznek, illetve afelől tudakozódnak, hogy el lehet-e olvasni őket?

Nos, az író rendkívül izgatott lesz, ugyanakkor kicsit meg is ijed, hiszen két ellentétes vágy működik benne egyszerre. Egyrészt mindennél jobban szeretné végre közönség elé tárni a szellemi gyermekét és visszajelzéseket kapni, másrészt teljesen elborzad: „Mi, hogy elolvassanak? Azt nem lehet, még nem vagyok kész...”

Kellemetlenség

Van egy kimondatlan szabályom, ami abból áll, hogy nem igazán vagyok hajlandó olyan embereknek megmutatni az írásaimat, akiket személyesen ismerek. Ez bizonyára érthetetlenül és álszentnek hangozhat, de igenis különbség van aközött, hogy az ember lánya lényegében anonim dobja az online világ végtelen tengerébe a szabályosan a lelkének egy darabkáját, és aközött, amikor hús-vér embereknek, ne add Isten, barátoknak, családtagoknak teszi a szeme elé. 

Kényelmetlenebb.

Amikor új helyre – iskola, munkahely, egyéb – megyek, ösztönösen igyekszem elhallgatni, hogy írni szoktam, mert nem igazán szeretek beszélni róla, és pláne nem akarom, hogy megtalálják a blogomat, hiszen onnantól kezdve aztán vigyáznom kéne, hogy mit teszek közzé, én pedig alapvetően őszinte vagyok, szeretem szabadan kimondani a gondolataim, viszont... Mondhatnak gyávának, de tisztában vagyok vele, hogy ez a való életben nem mindig méltányolható, ezért szeretek az álneveim mögé bujdosni. miközben és miután a nyáltól fröcsögő szemrehányásaimat közszemlére teszem. 

Mindemellett ugyanúgy szószátyár is vagyok, egyszerűen nem tudom tartani a szám, és muszáj mindig mindent kikotyognom, hogy mit is szoktam csinálni – aminek inkább hátránya van, mint előnye –, ezért az esetek többségében mégis elszólom, hogy én írni szoktam... Onnantól kezdve általános közönyösség fogad, amiről sose tudom eldönteni, hogy valóban nem érdekli őket, és félnek, nehogy ajánlgassam magam olvasásra, vagy csak nem akarnak tolakodni, és tényleg arra várnak, hogy az orruk elé toljak valamit.

Általában 7-es szintű barátnak kell lennie valakinek – és most kíváncsi vagyok, hogy elértette-e valaki a mókásan elejtett Marvel poént itt – ahhoz, hogy elkezdjek nyitottabb lenni, és komolyan fontolóra vegyem, hogy megmutatok valamit, noha végeredményében mindig azt kívánom, hogy bár ne tettem volna.

A duzzogó

Nemrég megismertem valakit, aki majdʼ minden szavával azt hangoztatta, mennyire nagy irodalomkedvelő. Az illetőnek meg is mutattam egy angolul írt fanfictionöm, amit – fogjuk rá – elolvasott, ámbár csak az elejét és a végét, persze nem lehetett okom panaszra, mert jól agyondícsért így is, hogy én milyen jól írok és blabla, úgyhogy a napi adagot az egóm is megkapta, ámbár igazán piszkált, hogy nem volt képes max. 3000 szót elolvasni több mint két hét alatt, miközben ő rágta a fülem, hogy miért nem mutatom meg...

A napokban felajánlottam, hogyha érdekli – ami annyit tesz, „Na most rohadtul olvass el szépen!” –, szívesen megmutatom a novelláim is, ami totál saját szerzemény, erre azonban azt a feleletet kaptam, hogy „nincs igazán otthon magyarban”.

Már elnézést, hogy a tárgyilagosan indult és általánosságban véve elkezdett bejegyzésemet pletykacikké transzformálom, de ez igazán bekerült a bögyömbe, lévén, hogy az illető olyan hű de nagy irodalmár.

Mutassam, ne mutassam?

Ha lehetek őszinte és cseppnyit hisztis, igazán elment a kedvem, hogy valaha bárkinek is mutogassak bármit is szemtől szembe, és ezután csak még inkább tartani akarom magam a rendhez, hogy ismerősöknek aztán soha többé semmit.
Igen, igényelem, hogy véleményt mondjanak, ha egyszer hajlandó vagyok odadobni a szívem egy darabkáját, és igen, tudom, hogy részben gyerekesen vágyom a figyelemre, de úgy gondolom, az ember tollforgató leánya és fia igazán megérdemli azt a pár percet és pár odabiggyesztett szinonimáját a „jó volt”-nak és a „tetszik”-nek, ha már egyszer elvileg őszintén érdeklődtek az iránt, hogy miket is ír.

Tudom, hogy a jövőben is a szószátyárságom és a becsvágyam fog érvényesülni, ha elárulom, mi is az én életem egyik hobbim, és tudom, hogy mindezek ellenére meg akarom majd mutatni, ami kikerül a kezeim közül,  olyanoknak is, akiket személyesen ismerek majd, de attól még ugyanúgy rosszul fog esni, emellett merő képmutatásnak fogom vélni, hogyha még egy önreklámozott irodalmi zseni olyan kifogással fog jönni, hogy nem kenyere a magyar (irodalom). Mert most tudok én angolul is írni – bár egyébként kétlem, hogy így értette, amit mondott, mert amúgy csakis magyar írókat sorolt a kedvenceinek –, de kíváncsi vagyok, hogy arra éppenséggel mi lenne a szívélyes kifogás és burkolt formája a „leszarom, nemérdekel”-nek.

Olvass tovább

Kérem a könyvem!

Azt gondolnánk, a 21. század embere manapság mindent ripsz-ropsz elintézhet egy szempillantás alatt. Az emberek régen kézzel írtak kódexeket, manapság csak el kell látogatni egy online shopba, kiválasztani a kívánt tételeket, majd pár gombnyomással fizethetünk is, a futár vagy egyéb postaszolgálat még házhoz is hozza a rendelésünket. Egyszerű és gyors, nem?

A feketeleves

Mindenekelőtt el kell mondanom, hogy imádom a technológiát, sőt, egyenesen rajongok érte. “Élőben” beszélni a barátaiddal kilométeres távolságból, haverokat szerezni a világ másik végéből, videobeszélgetni, chatelni, élményeket szinte azonnal megosztani csodálatos élmény. Nincs olyan, hogy távolság, nincs olyan, hogy lehetetlen. Ha valaki hiányzik, de egyéb körülmények révén képtelen vagyok vele találkozni és beülni egy teára és sütire, sebaj, elég csak belépni Skype-ra, ahol máris szemtől szemben cseveghetünk. Elég szuperebb így a kapcsolattartás, nem olyan, mint amikor heteket vártunk egy válaszlevélre.

A probléma – legalábbis az enyém ott kezdődik, hogy világunk túlságosan átesik a ló túloldalára, és sok szolgáltató nem gondol olyan fizetési módok biztosítására, mint az utánvét. Miért kell nekem mindenáron OTP-vel, PayPallal fizetnem, arról nem beszélve, hogy még saját számlám nincs, nem hogy bankkártyám, és nem is érzem úgy, hogy kötelességem lenne vezetni egyet. Miért ütközöm folyton akadályokba mégis, valahányszor rendelni akarok egy jó könyvet, miért vagyok ellehetetlenítve ebben a modern világban, ahol az ember egy pöttyintésre van mindentől?

A helyzet még inkább elszomorít, hogy minden esetben eddig csak akkor jelentkezett ez a problematika, amikor könyvet szerettem volna venni online. A fene egye, ha a kedvenc szerzőmtől semmi nincs a közeli boltban, mikor a webshopokban rendelve még extra kedvezményt is kapok, nem kell sorba állnom a kasszánál, otthon a fotelben ülve kényelmesen vásárolhatok. Ki ne szeretné ezt rohanó világunkban? 

Nem akarok általánosítani, mert végtére is eddig csupán egy ismert magyar online könyváruházban próbáltam rendelni, a fenti okok miatt mindhiába, arról pedig a lakóhelyem se tehet, hogy rengeteg, csakis külföldről beszerezhető árucikket – esetemben egy amerikai írónő barátom első ízben megjelent, itthon még ki nem adott regényét – szinte lehetetlen az én kisvárosi otthonomhoz eljuttatni. Viszont mégis dühös vagyok, és haragszom, hogy egy informatikai eszközt minden akadály nélkül tudok rendelni úgy is, hogy nincs folyószámlám, egy olyan elemi, mindenkori, időket kiálló varázslatos terméket, mint a könyv, nem.

Olvass tovább

Önkritikát a kritikusnak!

Az összesfajta ember éhezik mások véleményére, elismerésére, még szeretetére is, bár ez egy egészen másik téma, mégis, nincs annál nagyobb visszajelzésre éhes szörnyeteg, mint az író.

Kicsi vagy nagy, butácska, vagy szupertehetséges, legyen az egy pár mondatos szösszenet vagy a napi események összegzése szívmelengetően tálalva, az ember akkor is várja a kommenteket, egyenesen belehal, hogy vegyék észre, dicsérjék meg. Legalábbis bocsánat, ha megint csak túlzottan magamból indulnék ki, de úgy merem állítani, hogy ez – ha nem is egy általános tény – a legtöbb lélekre azonban igaz.

Mi a helyzet azonban a negatív minősítéssel, és egyáltalán mi az, hogy egy bírálat rossz?

Az én puszta véleményem az, hogy a legszuperebb, legműveltebb kritikus is csupán szubjektív véleményt mond, s mint egyénileg vagyunk tarkák, barkák, cirmosak, kormosak, meg minden egyembengyem, úgy a kritika is ilyen, s ha az ember nem akar levélvágóval, esetleg lézerstukkerrel levadászni mindenkit, akinek valami kifogásolnivalója akad a művében, akkor észben kell tartanunk pár dolgot.

Egy kedves ismerősöm azzal az örök életre szóló tanáccsal látott el, hogy a kapott véleményeket nem jóra és rosszra, hanem hasznosra és haszontalanra kell tudni osztani. Ergo, kaphatsz te egy mézes-mázos, ezer puszitól tocsogós szerelmes üzcsit is, ha csak annyit mond, hogy „jó”, és ennek társai – mert egyszerűen nem nyújt semmi pluszt, hogy mi a jó, mi nem, min kéne változtatni, vagy összességében tekintve, tudsz-e fejlődni tőle, mint író. Ugyanakkor nem akarok telhetetlen házisárkány lenni, plusz velem is megesik, hogy csak annyit tudok mondani valamire, hogy "Jó", illetve "Akarok még", ezt is értékelem, és bizonyára csak én vagyok olyan undok, hogy elvárnám, hogy betűnként fejtsék ki a véleményüket, az érzéseiket azzal kapcsolatban, amit olvastak...

És hát mint mindenki, ahogy te is, kaptunk és még fogunk is, én is fogadtam nem is oly rég, úgymond, negatív kommentet...

Mégpedig arra az írásomra, amire rendkívül büszke vagyok, tudom, hogy jól sikerült – A nagyképű! –, hogy soha nem csináltam ilyet előtte, van egy hangulata, egy meg nem fogalmazható, de érezhető aurája, és nem mondom, hogyha valakinek ez nem jön át, az most, isten ments, gyökér, de tudni kell rólam, hogy elég sok hasonlatot, metaforákat és minden egyéb sokszor már túl költői megfogalmazást szövök az irományaimba, amiket – bár magyarázattal csak vesztenek az egészből – nem feltétlen kell szó szerint venni, no meg sokkalta többet takar, mint maga a szó aktuális jelentése.

Sajnálom, ha valaki ezeket nem érzi át, sajnálom, ha én vagyok rossz író, mert bizonyos oldalról megközelítve elbukom abban, hogy továbbítsam „azt a valami”-t, és persze mindenki máshogy éli meg, másféle dolgok jönnek le mindenkinek mindenből, de sokszor érzem azt, hogy akik olvasnak, csakis komolyan veszik minden egyes szavam, illetve nem tudom, van-e bármiféle baj egyáltalán... Lehet, sőt biztos, ez részben az én hibám, hiszen nem tudom közvetíteni azt, amit akarok, ami az én szándékom a művel, de ott van, hogy az érem kétoldalú, és te igenis akarhatsz eljuttatni bármit valahova, ha a fogadó közben nem képes fogadni.

És azt hiszem, ez történt velem is.

Nem igazán akarok beégetni senkit, és velem is megesik, hogy elgépelek, elírok valamit, ezeket úgy gondolom nagyon felróni nem is lehetne, jelezni pedig nem is tudom, hogy kell-e. Engem például rettenetesen zavar bármiféle hiba, és van, hogy hetvenszer átolvasom, mégis átcsúszik a rostán pár elírás, billentyű hiba, de van, hogy az olvasó ezt észre se veszi, sőt velem is megesett, hogy „annyira rohantam a sorokon, észre se vettem.”
Azonban mikor egy elírásra, rosszul használt szóra, nevezzem bárhogyan, kapok észrevételt egy olyan embertől, és bár nem akarom belenézni, de eléggé olyan lenéző vagy úgymond „tahó” stílusban, miközben teszem hozzá az ő biójában talán nincs egy mondat, amiben ne lenne egyéb helyesírási hiba – habár én vesszők helyett van, hogy M-et csapok oda, de ha hiányzik... az rossz nyelvtani ismeretekből, figyelmetlenségből meg ezernyi dologból fakadhat, ámde igencsak az ember lányának eszébe jut az a mondás ilyenkor, hogy:

nem azt kell nézni, mit mondanak, hanem azt, KI mondja.

Nekem talán a dühtől eszembe nem jutott volna, ha Karamell nem mondja, hogy nézzem már meg, ki ez a fickó – Hupsz, determináltam a nemét, bakker, ennyit az anonimitásról... –, pedig rohadtul igaza volt, hiszen olyan embertől helyesírási bakira való felszólítást kapni, akinek szintén szüksége lenne pár nyelvtan órára, azért eléggé... – hogy is mondjam, cinkes. Most nem tudom, nekem éppenséggel mennyi ilyen hibácskám akad, de ha egyszer valami ilyesmit szólnék neked, nyugodtan mondd ezt vissza nekem, mert rám is igaz, noha én egyáltalán nem leszólásból jegyzem meg, csak azért, hogy segítsek, és bizonyára az a fószer se akart belegyalogolni a lelkivilágomba, csak lehet, rosszul fejezte ki magát, vagy én vagyok egy túlérzékeny liliombogár, és támadásnak vettem.

Mellesleg az olyan véleménynyilvánító is, aki csakis ilyen tartalmakra tud kitérni, semmi másra, az is eléggé elhanyagolható részben, hiszen ennél semmi többet nem is tud nyújtani neked, fejlődni akaró írói lénynek, mint ilyen „semmiségeket”, hiszen azokat te is észreveszed, és egy ismerősöm olyan szuperül megfogalmazta ezt, de nekem sajnos most nem jut eszembe, ejj.

Ennek a kapott kritikának a másik része, amitől az összes hajam az égnek állt, és ami talán a leginkább olyan tipikus wtf-élményt keltett bennem, így szólt:

túlírtam a részleteket, ezért veszít a varázsából.

Hát már bocsánat, hogy lehet valamit túlírni, lehet valami túl részletes? Nem is értettem, mi van ezzel a teremtménnyel, mert az oké, hogy akkor ezek szerint ő nem szereti az ilyenfajta írásmódot, és ezt komolyan megértem, de hogy ott díszelegnek a, már bocsánat, tudatlan, eretnek szavai, hogy az írásom veszített a varázsából, mert túl lett írva, holott ha kevesebbet írok, érthetetlen – köszönet a rávilágításért Berrykémnek –, no meg én tökéletesen meg vagyok elégedve az egésszel annyira, hogy csak nem zengek ódákat magamról – Egócica visszavonul szundizni... –, és a hangulattal is tökéletesen ki vagyok békülve, és egyszerűen már csak grr, meg ááá, hogy hogy nem érezheti át valaki ennyire, amit ki akartam fejezni, miközben másoknak sikerült, az kicsikét, de csak egy kicsikét nagyon igazán durcivá tesz.

Én szeretem, ha valami részletes, mert jobban elém tárja a képet, jobban bele tudom magam élni, és írás közben rengeteg háttérinfó rohangál az ember fejében, él, zajlik az adott világ, amit teljes mértékben kifejezni, perfekttül az olvasó elé tárni talán nem is lehet, de egyszerűen csak bele kell szőni a mondatok közé, mert az igenis úgy jó, ám akkor jön egy ilyen tuskó, és úgymond leminősíti, csak mert ő nem szereti, azt kicsit nehéz toleránsan kezelnem.

Persze tudom, hogy az embert állandóan megszólják, osztályozzák, beskatulyázzák, mindenféle dolgokkal illetik, és ezeket nem szabad abszolút magunkra venni, de attól még nem kevésbé kiakasztó – én  legalábbis még nem vagyok azon a szinten, hogy totálisan leszarjam, mit dumálnak mások.

Nem vagyok elfogult sem, hogy az én művem eszményi, tudom, ha valami gyenge, az elírásokat is észreveszem előbb vagy utóbb, és nem szeretheti mindig mindenki, akik vagyunk, amit csinálunk, de úgy érzem, az még nem minősít nyavalygós, önelégült picsának, ha kifejtem a kritika kritikáját, hogy először talán tükörbe kéne nézni, mielőtt valakire, valamire szót ejtünk.

Ezzel most nem a kritikust vagy az egyszeri befogadót akarom lehülyézni, csak saját tapasztalataim alapján, és mert őszintén szólva eléggé felbőszített ez az eset, szerettem volna megosztani ezt az ugyanúgy személyes véleményt, de szerintem megfontolandó és az agyunk egyik hátsó szegletében megőrizendő lehetőséget, hogy a kritika is vélemény – mert néha úgy érzem, vannak ezek a szuperfamous kritizálók, és minden szavuk bibliai mondásokkal egyenértékű, és amit mondanak, úgy van, és így eltántoríthatnak akár életed egyik legjobb élményétől, gondolok itt most egy filmre vagy akár zenére, könyvre, hiszen azért igencsak rányomják a bélyeget ezek a másoktól látott gondolatok arra, ahogy mi saját magunk vélekedünk valamiről, egyszóval befolyásolnak –, és attól, hogy valakinek valami nem tetszik, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy az a valami szörnyű lenne, vagy te ne találhatnál benne örömöt, illetve bűn lenne szeretni. 

Tehát a megfelelő hozzáállás az a bizonyos arany középút, ahol nem esel a másiknak – és ezt nekem rendkívül gyakorolnom kell még, hehe –, meghallgatod, amit mond, de közben nem veszed totál komolyan, a túl szépet sem, és kiszűröd azt, ami az egészből igazán hasznos számodra.

Lehet, ez mindenkinek egyértelmű, és most ezzel nem mondtam neked semmi újat, de úgy gondolom, amilyen egyszerűnek tűnik, nem annyira az mégsem, hiszen pl. amíg az egyik olvasónak problémája akad azzal, hogy a visszaemlékezések és az éppen történő események váltakozása neki kicsit kavarcot okozott, míg másnak nem, és te magad is úgy ítélted – mert persze miért is ne lenne neked jó –, hogy azzal nincs baj, akkor én legalábbis gyakran állok meg egy pillanatra elmerengeni, hogy akkor most hogy is lehetne mindenki kedvére tenni – jegyzet: alapból lehetetlen –, na és egyáltalán van-e nekem, mint közlésvággyal és feltűnési viszketegségben ugrabugráló művészlélek, szükségem, érdemes-e sokszor fafejű, megértésre képtelen, gonosz mások elé tárni az egyébként normálisan kifejezett, mélyebb tartalmú akármimet?

Olvass tovább

Mese, mese, mátka

Nem tagadom, elfogult vagyok azzal, akit/amit szeretek, de próbálok elvonatkoztatni is azért, több nézőpontból látni dolgokat, és rohadtul tud irritálni, amikor nem látok mást, csak idióta emberkéket, ahogy meggondolatlanul dobálóznak az át nem gondolt véleményükkel.

Szeretem Japánt, a mangákat, animéket, és rohadtul fel tudom húzni magam, mikor azt látom, hogy rinyálós picsák rinyálnak jobbra-balra, hogy "Fúj, ez az erőszakos japán mese (egyrészt legalább a pontos nevét tudnák...) tönkreteszi a gyerekkorunkat, mert hogy ez és ez és ez..."

Kérem én, tud még itt valaki gondolkodni, teszem hozzá most nagyképűen, rajtam kívül??? Oké, az anime nem egy Micimackó jellegű alkotás, de kérem én kedves emberkék, a Tom és Jerry most miben jobb? Össze-vissza püfölik, ütik-verik, robbantják és csonkítják magukat benne, Jerry is mindig kicseszik Tommal, és lám, pár képkockával később semmi baja, felrobban a ház, elköltözik a macska pár karcolással, a következő részben meg kezdődik elölről az egész. Most legyek én az, aki túlkomplikál mindent, de ha nagyon bele akarok kötni, ebbe is lehet, sőt. Ha nekem gyerekem lenne, én tuti nem engedném neki nézni, mert ennyi erővel most gondolhatná azt, hogy "Jé, láttam egy egeret, a macskánk biztos bántani akarja, segítek neki, felrobbantom én a házat." Vagy jó, ne legyek ennyire drasztikus, de mi jön le még ebből az egészből? Üssük-verjük egymást, úgysem lesz semmi komolyabb bajunk...

A másik, Szilveszter és Csőrike, illetve a Kengyelfutó gyalogkakukk. Na azok is kiverik nálam a biztosítékot. De nem, ezek viccesek, ezek nincsenek személyiségromboló hatással a gyerekre, csak mert burkoltan van az egész tálalva. Na meg igen, amit a nyugaton csinálnak, az szent. De persze az animékbe bele kell ám kötni, csak mert az keleti és nem nyugati termék... Röhej az egész.

Olvass tovább

torn apart

Ma vagy három körül másztam ki az ágyból. Sikeresen a semmittevésnek áldoztam ezt a napot is. Mostanában egyre jobban adom át magam a pesszimizmusnak, a kétségbeesésnek meg minden negatív nyavalyának, amiknek nem kellene itt lennie bennem, lévén, hogy elvileg már tavasz van.

Kiábrándulok mindenből: a szakmámból, a suliból, önmagamból. Többféle személyiséget alkotok magamnak, bár inkább csak neveket, a saját nevemet utálom, a kitaláltakat mindig megunom, már az itteni blogos nevemet is rühellem, és manapság egy másikat használok, de ha megkérdeznék a nevem, hogy hogy hívnak, ki vagyok, nem igazán tudom, mint mondanék.

Két éve eldöntöttem az írós nevemet, de már nem érzem magaménak azt a nevet. Fogalmam sincs, miért nem vagyok elégedett a sajátommal, de választani se tudok egyet, ami megfelelő, amire azt mondom, hogy én vagyok, és ezt használnám a hátra lévő életemben. 

Ma megint csináltam egy új twittert az álfacebookom mellé. Jó érzés, mintha másvalaki lennék, de mégsem, mert ha eszembe jut valami, amit kirakhatnék ezekre az oldalakra, nem tudom, hogy melyik alteregómként tegyem. Szerintem ez is csak egy pótcselekvés, mert annyira unatkozom - holott hétfőre még mindig meg kell írnom a nyolc oldalas beadandót; nagyon ,,örülök'' neki, főleg, hogy szart se tudok írni mostanában -, mert annyira nem tudok mit kezdeni magammal meg az életemmel úgy általában. Csak vagyok, sóhajtozom, álmodozom, zenét hallgatok, és kész.

Tegnap eszembe jutott, mit csináltam, amikor komolyabban el kezdtem foglalkozni egy bizonyos együttessel: egész nap feküdtem az ágyban, nem ettem, nem ittam, csak a számaikat hallgattam. És ez most elgondolkodtatott, hogy jó volt-e ez így? ez az egész két év... Mert tulajdonképpen akkor lehet, hogy azért is fogytam le annyit, mert inkább zenét hallgattam, minthogy felkeljek és csináljak magamnak ennivalót. És ez nem jó! Hogy mindig minden alkalmat megragadok, hogy bedughassam a fülesemet, kizárom magam a közösségből, nem eszek, nem csinálok semmit, csak zenét hallgatok... És ez szerintem nem jó. Vagy velem van a baj, vagy azzal a zene-dologgal. Kicsit már olyan önpusztító-jellegűnek tűnik az egész, ahogy így visszagondolok, és hiába szépítem, mert nem akarom arra fogni a bajomat, amit szeretek, de ha egy hobbi - ja, nevezzük hobbinak - az egészséged , önmagad rovására, károsítására megy, az már szerintem régen nem jó. Csak olyan ez is, mint a drog, a cigaretta, az alkohol, és egyéb függőségek: ha rákaptál, még ha tudod mélyen magadban, hogy ez csak árt neked, nem tudsz leszokni róla. Fáj már a gondolata is, hogy abbahagyd. 

Pedig valamit muszáj lesz csinálnom, mert már az egy mérettel kisebb farmerem is csak lóg rajtam, nadrágot venni értelme sincs, mert egyszerűen nincs rám való, olyan vagyok, mint egy piszkafa, és már utálok létezni. Hiába érzem, hogy ég a gyomrom, meg hallom, hogy korog, egyszerűen nem érzem, hogy éhes vagyok, ha kajára gondolok, rosszul vagyok, és egy falat nem megy le a torkomon. És basszus, már az összes melltartóm nagy rám, azok is csak lötyögnek rajtam, ami azért eléggé felbasz, mert nem vettem sose nagyobb méretet, hogy aztán kitömhessem zoknival.

A fenébe is, nem jó már rám szinte semmi! Ha meg ezek után mindig csak egyre kisebb méretet veszek, azt azért nem akarom, mert ha meg elkezdenék csodamódra valahogy visszahízni, akkor meg azokat nem tudnám már használni, és ha veszek egy jólkinéző ruhát, nem szívesen adnám oda másnak vagy dobnám ki, csakmert nem tudom már hordani. 

Ez az egész egy nagy szar. Egyre inkább sötétebben látok már mindent, pedig a fene egye meg, tavasz van!

Olvass tovább

isten

Újabb egypercesnek szánt fél órán keresztül írt sebtében összedobott bejegyzés.

Eddig is tudtam, hogy elálmosodom a melegtől - tulajdonképpen csak fűtőtestek közelében pilledek el -, de sosem értettem, hogy akkor a nyarat miért nem alszom végig? Vagy most, hogy erre ráébredtem, végig fogom? Érdekes.

Nem szeretem tulajdonképpen, mikor rájövök egy dologra velemmel kapcsolatban - egy éve volt lassan az utsó magyarom, angolom, mindenem, leérettségiztem, egyetemista vagyok (elvileg), de tök hülyének érzem magam, és basszus, vissza akarok menni a gimimbe! -, mert akkor, ha megesett kétszer, háromszor, már azt hiszem, hogy ez törvényszerű, és tulajdonképpen úgy állok hozzá onnantól kezdve, hogy ez nem természetes/magától értetődő/automatikus nekem, hanem mostmár mindig így KELL csinálnom.
Remélem, valahogy érzékelhető, amit ki próbálok fejezni. Mióta remeteként élek, és elvágtam magam a külvilágtól, még hülyébbnek érzem magam; csak a családdal, a buszsofőrrel meg a bolti eladókkal kommunikáltam élőben az utóbbi másfél hétben, és mivel alapjáraton szeretem elszeparálni magam a többiektől, még inkább kívülállónak érzem magam, annak ellenére, hogy fizikailag meg sehogy sem élek remete módon.

Nagy gondolatok, nagy ráébredések, megvilágosodások keringenek valahol a fejemben, le szeretném írni őket, a világ elé tárni, és elismerést kapni, hogy 'Na, ez nem semmi, ez igen, ez nem ír hülyeségeket', de ehelyett amint hozzá fogok a gépeléshez, csak rizsázok, rizsázok, de nem tudok semmi értelmeset visszaadni. Ami lehet azért is, mert már alapból nem értelmesek a kis ,,nagy'' gondolmányaim... 

- kézzel írni? Túl lusta vagyok, meg van az a hülye paranoia-fóbiám, vagyis agybetegségem, hogy... (Na, ez hosszú lesz.)
Szóval, kiskorom óta - nem tudom napra pontosan visszavezetni, nem voltam már nagyon kicsi, de nem is tegnap vagy tegnapelőtt volt -, van az a hülye, és igenis tudom, hogy nevetséges beidegződésem, hogy meg vagyok figyelve. Nem olyan kémes dologra gondolok, hogy valamilyen hű-de-fontos személyiség lennék, akit állandóan vizsgálgatnak - vagy talán de, mert elég szívesen gondolok magamra egy hű-de-fontos világmegváltóként *glória a feje felett* -, hanem csak olyan nyomi érzés, hogy mások látják, amit csinálok, akár egy hírességet lesek és nyáladzok, akár írok valamit, ők látják, és kinevetnek. (Kérdés, hogy kik azok az ők/mások?)
És a hangsúly itt azon van, hogy látják, milyen nyomiságokat csinálok nap mint nap, és kinevetnek. És olyan hülyeség meg fura, de akkor sem tudom kiverni a fejemből, és ezért is nem szeretek bizonyos neveket leírni, mert akkor is az a nyomiság van a fejemben, hogy akinek a nevét leírom, kimondom, gondolok rá, az tudja, hogy ÉN gondolok rá, írom le, mondom ki, és tudja, hogy milyen nyomi vagyok, és kinevet, kigúnyol, egyebek. És annyira abszurd ez az egész, annyira utálom, ezért nem szeretek írni hírességekről, illetve nyáladzani  sem rájuk. Nincsenek poszterek sem a falaimon, csak elvétve volt pár hónap erejéig egy-kettő még anno nagyon régen, mert... az is zavar. Arra is van egy fóbiám, mert. Vannak azok a nagyon élethűnek tűnő fotók, amikor nézed, nézed, és süllyedsz le a székről, mert szinte elpirulsz azoktól a szemektől, attól a sugárzó valamitől, és úgy érzed, hogy visszabámulnak rád... Na, én minden egyes fotónál így érzek. Hogy látnak, és megint csak nevetséges vagyok. De tulajdonképpen tök mindegy, mit csinálok, így is-úgyis nevetséges vagyok. xD

És eme hosszú kitérő után végre rátérhetek a lényegre: ezért a begyöpösödött hülyeségem miatt nem merem leírni a gondolataimat. Nem naplóba, sehova. Olyan gondolatokat, amiket te tudsz magadban, tisztában vagy velük a lelked mélyén, de nem szívesen mondanád ki hangosan még magad előtt sem, másnak sem, de hogy ne őrülj meg, hogy kiadd magadból, hogy ezáltal feloldódjon benned a görcs, a fóbia, a frusztráció, fogod magad, és leírod. Őszintén. - Ez az, ami hiányzik, amire szükségem van, ami után bizseregnek az ujjaim, de valami mégis visszatart, akadályoz, hogy nincs értelme, felesleges, és az a buta tévképzet, hogy elég, ha fejben végig tudom gondolni egyszer, aztán meg elfelejtem.

Voltak naplóim - elégettem őket, és a mai napig rohadtul hiányoznak. Egyszerű dolog, másnak talán biztosan semmiségnek tűnik, de nekem nem volt az. Én csináltam üres lapokból, a szabadidőmből szenteltem neki - nem is áldoztam, szenteltem, mert szerettem csinálni! A leginkább az hiányzik, hogy nincsenek meg, csak az emlékezetemben (igen, a pocsék, feledékeny, lyukas memóriámban), nem tudom visszaolvasni őket, röhögni a régi hülyeségeken, amik akkoriban mégis annyira rá tudták nyomni a hangulatomra a bélyeget, nem tudok gyönyörködni azokban a szép rajzokban, amikkel díszítettem.
Ó, az én kis ,,hagyományaim''...! Ha most be tudnék szkennelni párat, talán lenne még valaki, akinek tetszene, akit arra ösztönözne, hogy ő is kipróbálja. De nincsen semmi. A múltban ragadok folyton, a jelent végigálmodozom, a jövő? Lehet egy ilyen bumburnyáknak valamilyen jövője? Nem tudom, csak sorban elgondolkodom, és mindig oda jutok, hogy zéró, nulla, nichts, semmi. Nincs már értelme semminek. S mindezt miért? Egy baklövés miatt! Egy túlidealizált vágykép, egy nem létező bálvány miatt! Hol van az a halálos érzés most már? Hol van az a szívet tépő fájdalom, a kiirthatatlan, elpusztíthatatlan, elfojthatatlan remény, hogy a karjaiban fog tartani? Engem. Hát megmondom: SEHOL! Elmúlt, elveszett, jelentéktelenné vált, mint a többi. Pedig mennyire tüntettem, mennyire nagyzoltam, hogy 'Nem, ez más, ez valódi lesz. Én leszek majd a szerencsés, míg a többié csak múló ábránd.' Az én ábrándom múlt el egyedül, a többieké kitartóbb. Hűségesebb. Vagy csak naivabb. 

És ami a leginkább bosszant, hogy hagyján, hogy egy ilyen semmi miatt dobtam el a lényem egy fontos részét, hagyján, hogy felesleges volt a nagy hiszti, mert elmúlt a mindent elsöprő hatalmas nagy érzelem, de hogy ,,átpártoljak'' a szomszédba, szomszédhoz, szomszédra, és megint elkövessem ugyanazt a baklövést, az már egyenes dühít! Hogy ekkora egy nyomorék vagyok, hogy nem tudok enélkül a vonzalom nélkül létezni, mindig kell nekem valami szar. Ilyenkor nem szeretek én én lenni, szeretnék valaki más, normálisabb lenni. Aki megvan enélkül a dolog nélkül, soha még csak nem is gondol rá. Olyan, aki nem hülye, aki nem él illúziókban, álomvilágban, aki nem egy gebe, hanem a korához illően viselkedik/néz ki. Aki ambiciózus, vannak tervei, még ha a realitásuk csekély, akkor is eléri őket, mert kitartóan küzd, odateszi magát, és sikert sikerre halmoz. Kedves, vicces, bájos. Karizmatikus. Nem egy ilyen befordult antiszociális pöcs, aki nemhogy beszélni, már rajzolni, írni sem tud.

(Váltott a hátterem. Pechemre pont képes, olyan képes, és majd nagyon jó lesz, ha bezárok minden programot, és három szempártól érzem azt a bíráló, lenéző tekintetet, hogy legszívesebben elsüllyednék. Szerintem ez valami önértékelési probléma lehet, mivel nem vagyok valami nagy véleménnyel magamról, és ezért már kivetítem a fényképek szereplőire is, hogy ők is annyira lenéznek, mint én magamat. Kéne nekem az a pszichológus, kár, hogy nem beszélek olaszul meg/vagy angolul. Mert ugye a magyar pszichológus nekem nem jó... Bár tök minden, milyen nemzetiségű, úgyse mennék el hozzá, mert szégyellnék másokat untatni az én ,,hatalmas'' problémáimmal. Tudom, hogy nem azok, csak nekem azok, mert én működöm természetellenesen, hülyén, és én kompenzálok túl mindent. Bár tény, hogy érdekelne, mindig is érdekelt, mit javasolna, vagy akár csak mondana egy szakember.)

Visszatérve: egyik kedves ismerősömtől kapott képeket nézegetve találtam köztük pár véletlenül ott maradhatott screenshotot, és voltam olyan böszme, hogy törlés előtt megnéztem azokat az eléggé bizalmas hangulatot árasztó képeket. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy bánom, mert megmozgatott bennem valamit, felélesztette a vágyat, hogy legyen valamim, amivel megosztom a mélyebb gondolataimat, és hogy ismét átérezhessem, hogy amikor iksz idő múlva újraolvasom, nevessek rajta, és fogjam a fejem, mekkora hülyeségeket gondoltam akkoriban. 

Dolgokat, amiknek mára már semmi jelentősége... 

Néha fáj kicsit, hogy semmi sem tartós. Minden változik, minden átalakul. Tulajdonképpen van valami, ami veled van mindvégig, míg a lelked ki nem leheled? Bármi, akármi, élő, élettelen. Mert nekem most nem jut eszembe semmi. Nincs egy állandó támpont, támaszték az életben, és szégyen, de nekem kell, vagyis néha szükségét érzem, hogy jobb lenne vele. Nem tudok egyedül boldogulni - és ezt utálom -, de az sem kellemesebb, hogy ez a (pót-)támaszték sincs meg. Vagy megvan, csak nem ismerem fel? Vagy megvan, tudat alatt tudom is, érzem is, felismertem, de nem tetszik, sosem tetszett a gondolat, hogy másoktól függök, és ezért ellököm? Jó kérdés.

Annyi jó kérdés van, tudja rá valaki a választ? Minden ember összes jó kérdésére.

*Nem vagyok hívő. A cím meg... talán az a valaki, akire még nincs megfelelő(bb) szó, aki talán tudja azokra a kérdésekre a választ.

Olvass tovább

kudarc

Még egy nappal hátrányban vagyok - plusz még az a nyolc nap február elején. Nehéz visszaszokni a saját kis napi időbeosztásomhoz, mikor én magam szegtem meg.

A cím, amit választottam, eléggé kifejező, több tekintetben is. Nemcsak hogy elrontottam a kis challange-emet, mindezt a kedvenc hónapomnál, lekéstem a szoctámról is ebben a félévben, ellógtam a pénteki órát, ami tulajdonképpen hasztalan volt, emellett tisztára megbolondulok a kacifántos érzelmeimtől. 

Berry mondta nekem egyszer, hogy a lányok felveszik a pasijuk, pasijelöltjük stílusát, meg szerintem a kedvenceikét is, bár utóbbi az más, mert van, hogy a pasik is szeretnének valamilyen hírességhez, példaképhez hasonlítani... És ez az egész annyira idegesít engem, mert úgy gondolom, hogy lassan huszonegyhez közeledve már magam mögött hagytam azt a kort, hogyha dzsásztin bíber kedvence a neonkékes ciánzöld, akkor nekem is az lesz hirtelen, és minden cuccomat olyan színben veszem meg, illetve a stílusomat is hozzá igazítom.

Nem szeretem, mikor azon kapom magam, hogyha Kis Pistike szeret egy együttest, én is azt hallgatom, mert ez szimplán hülyeség. Kis Pistike nem fog szeretni engem csak azért, mert hirtelen sorra töltöm rá az mp3-asomra a zenéket, amiket hallgat, és nem is akarok megfelelni senki elvárásainak. Azt szeretném elérni földi létem során, hogy ne asszimilálódjak senkihez, meg akarom tartani - először is megtalálni és stabilizálni - a magam stílusát, nem pedig más(ok)hoz igazítani magam. Ha így nem vagyok jó mások szemében, akkor sem akarok magamra erőltetni valamit, ami nem én vagyok.

Persze mondhatná most valaki, hogy az még nem bűn, hogyha hallok egy zenét, zenekart, akkor utánanézek, mert lehet, hogy majd nagy kedvencem lesz, csak azt utálom, hogyha azért guglizok rá valamire, mert egy pasihoz köthető. Mondjuk nem tudom, most elvesztettem a fonalat a saját gondolataimban, mert fogalmam sincs, miért idegesít ez, de idegesít. Nem is tudom megfogalmazni, és a gondolataimat se tudom elkapni. Csak elsuhannak az elmémen, vagyis az átsuhannak azt hiszem, jobb szó, és nem tudom megfogni, megérteni, szavakba önteni őket, csak érzem. Egy pár tizedmásodpercre átlátom az egészet, de mire leírnám, értelmesen végiggondolnám, huss, sehol semmi. Ez még jobban idegesít, mert hogy is van az, hogy csak azt tudjuk gondolni, amit ki tudunk fejezni? Én ezt az elméletet mindig megdöntöm, vagy csak hülye vagyok, és nem értem saját magamat. Hogy lehet valaki olyan elcseszett, szerencsétlen, hogy nem érti saját magát? Nonszensz. :D

Csak már fáj a fejem mindentől, leginkább magamtól, nem tudom, mit csináljak, ami miatt még idegesebb vagyok. Napról napra elvagyogatok anélkül, hogy valami érdemlegeset csinálnék, egész nap csak a telefonon meg a gépen lógok, képeket meg videókat nézegetek, és ezt annyira cinkesnek érzem, de nem tudom abbahagyni. Vagyis erőltetem magam, hogy abbahagyjam, de akkor meg rossz kedvem van miatta.

De hiszen hülye vagyok, mert azzal, hogy interjúkat nézek, még nem lopom a napot, hiszen fejlesztem az inglisemet... Ó, én buta! Hát, persze, hogy gyakorolni kell a nyelvet. :P 

Igazság szerint nem is az zavar nagyobbrészt, hogy azt csinálom, amit,  hogy egész nap interjúkat és koncerteket akarok nézni, hanem az a gondolat, az a paranoid tudat, hogy mások látják, hogy én mit csinálok. Ez a beidegződött faszságom gyerekkorom óta megvan, nem tudom elhagyni, és kikészít. Meg vicces is, nevetséges. Nem is tudom, mi lenne a jó, ha biztosan tudnám, hogy nem vagyok egyedül a kis szokásaimmal, vagy nem, mert ha meg látom, hogy tényleg mások is tökre ugyanazt csinálják, amit én, akkor meg rohadt ideges leszek, hogy nem vagyok egyedül ezzel, nem vagyok különleges, és az a kis intimitás is megszűnik, ami közted és az adott dolog között kialakult. És mikor ez az intim buborék kipukkan, mert látod, hogy más blogján közzéteszi azokat a szavakat, amiket te is érzel, az igazán kellemetlen érzés, kiábrándító, szívszorító. Az ember bosszúvágyat is érez, amiért úgymond "ellopták" a plüssmackóját.

Hö, intimitás. Van egy blogom tumblr-en, azért csináltam, hogy angolul írjak rá, vagyis gyakoroljam az angolul írást, úgymond rá legyek kényszerítve, hogy angolul írjak, de nem is szoktam használni, most meg ezen a héten újrablogoltam pár emberke bejegyzését, és meg lettem nyilvánosan címezve azzal, hogy felettébb sokat posztolok egy konkrét dologról. Pff... akkora egy pofáncsapás volt, mert tényleg a héten kezdtem el ezt a hülye reblogolást, és akkor valaki, akinek tízezermillió posztja van, azt mondja nekem négy reblogolt bejegyzés után - a hangsúly itt azon van, hogy másét osztottam csak meg, mert tetszett, nem pedig  magam csináltam -, hogy sokat posztolok egy témában, témáról. És annyira felbaszott ez agyilag, mert nem igaz! Illetve... jó, ha elvonatkoztatok, és külső szemmel próbálom nézni a dolgokat meg magamat, akkor tényleg igaznak tűnik ez a nevetséges rágalom, de ez esetben ez azért keserű pirula, mert az az ismeretlen kis köcsög rávilágított ország-világ előtt az én kis titkomra. Fúj, mindjárt kitörlöm az egészet, de akkor meg bebizonyítom, hogy neki van igaza. Aljas rágalmazás az egész, kikérem magamnak! :D

* * *

Hölgyeim és Uraim, az élet apró kis tüskéi, amik beleakadnak az emberbe, és nagyobb jelentőséggel bírnak, mint más, valóban komoly témák. Olyan kis nyomi, nem?

Olvass tovább

Kedd

A tegnapi überbrutál jókedvemhez képest a mai nap egy nagy kalap szar... Elmentem vizsgázni tudatlanul, hülyén, üres fejjel, sejtésemhez híven kihúztam az egyik tételt az öt közül, amelyiket el se olvastam. A vizsgateremben pont olyan helyre kerültem kidolgozni a tételemet, amíg az előttem lévő kettő felel, hogy a tanár nem látott belőlem semmit, mert egy bazinagy monitor takart - én pedig puskáztam a drága okostelefonomból. Feltettem rá wordben az összes tételt - amiről kiderült, hogy nem jól konvertálta át .pdf-ből a progi, mert .doc helyett .rtf formátum lett, ki is törlöm mindjárt azt a rusnya programot... -, a papíromra kijegyzeteltem az egészet, szóról szóra felolvastam, igyekezve azért fel-felnézni a tanárra, bár nem sok sikerrel. Vártam, hogy beleköt abba, hogy nem magamtól mondtam, hanem olvastam, de nem tette. Nem emlékszem pontosan, a fülem zúgott, meg idővel egyre homályosabb minden, de halványan emlékszem, hogy jónak értékelte a feleletem és jelest adott.

De nem könnyebbültem meg és nem is örülök neki. Elegem van abból, hogyha nem teszek semmiféle erőfeszítést, akkor is jó jegyet kapok. Oké, puskázni is tudni kell, de csak a körülmények voltak kedvezőek. Az átkozott mázlim megint, semmi más. Mérges vagyok. Következő félévben szeretném jobban odatenni magam, megmutatni, hogy nem vagyok teljesen idióta, de felesleges fogadkoznom, úgysem tartom be. Alapból rühellem a tanulást, valahogy mindig átcsúszok a vizsgán, és kész. Mellette nem kell napokat magolva töltenem, lompecolok hónapról hónapra, évről évre. Na szép. Ilyen egy nagy író, bravó.

Ma nem akartam hazajönni, de maradni se lett volna értelme, mert Aladárt úgysem láttam volna, a tegnapi nap is a kész röhej meg a csoda egyfajta fura egyvelege volt, egy darabig most biztos nem látom. (De talán jobb is, mert előbb-utóbb így lecsendül ez a mániám is.) 

Kapkodtam, összepakoltam, felmostam, rohangáltam buszjegyért - elővételben olcsóbb! -, elértem a buszomat, most itthon vagyok, és úgy egy órája vettem észre, hogy az okostelefonom töltője körül valami hibádzik: usb kábel sehol, a konnektorhoz csatlakoztatható rész pedig megszokott helyén a laptoptáskámban. Vagyis tölteni nem tudok, a telefon merül. Vagy 180 km-re van az az átkozott zsinór, vagy isten tudja hol. Almyrt egy hétig nem tudom így megetetni - pénz hiányában nem tudok csak úgy visszaruccanni Pé Citybe, meg az se biztos, hogy ott van a szobámban, és terv szerint csak jövőhét hétfőn mennék a 24-ei pszichó zh-ra -, ami azt jelenti, hogy meg fog halni. Bár kikapcsoltam a telefont, és reménykedem, hogy így a játék is alszik, vagy hibernálva van, vagy valami.

Összességében? Szar, szar, szar, szar, szaros, szarszarszar. Elegem van abból, hogy belebetegszem egy olyan ember hiányába, akinek sem az arcát, sem a nevét nem tudom, csak a külseje alapján ismerem fel. Utálom, hogy minden kimondott és kimondatlan gondolatomban szerepel ez az ismeretlen alak. Utálom, hogy megint bele lovallom magam egy nem létező dologba. Most még hat napig itthon leszek, és megőrülök. Pihenni akartam, egy-két könyvet elolvasni, írni, olvasgatni a pszichó tételsort, de csak arra tudok gondolni, mekkora egy balfasz vagyok. És persze Aladár, Aladár, Aladár. Kikészít ez a pasi. Nagy gonoszul most azt kívánom, ha már én ilyen rosszul vagyok tőle/miatta, legalább ő is szenvedhet folytonos csuklás miatt.

*Nekem miért nem sikerül??? 

Olvass tovább

Sometimes a believer, sometimes not

Amikor tegnap éjjel megtaláltam egy mappában elrejtve a tavalyi összes elveszettnek hitt képemet, már komolyan kezdtem hinni istenben vagy valami hozzá hasonló lényben, aki ügyel ránk. De aztán ma visszajött a szobatársam, végzett a rohadék az összes vizsgájával, erre nemhogy hazamenne, még egy hétig itt akar lenni, engem meg erőteljesen zavar a tanulásban. Szombaton és jövő hét kedden vizsgázok még, bocsika.

Ő persze meg nyugodtan sorozatot néz, vagy majd mindjárt idejön a barátja lefogadom, és nem tudok csinálni semmit. Tehetek én róla, hogy nehezen és lassan tanulok, negyvenöt perc alatt három mondatot, aztán egy perc alatt azokat is elfelejtem?

Az agyam egy lukacsos sajt - van, ami megmarad benne, a többi meg kifolyik a lyukak között. Pechemre a tananyag mindig kifolyva végzi...

Olvass tovább

This week ...

Még csak kedd van, de ebből a hétből már gyökeresen elegem van. Ki kellene törölni a naptárból is ezt a hét napot, mert valami elképesztő, mennyi szar össze nem tud jönni egyszerre.

Számlatartozás miatt nem tudok telefonálni. Oké, amúgy se szoktam. De az már azért teljesen szemétség, hogy az ingyen facebookot se engedi! A csekk 180 km-re van, online befizetni nem lehet a drága T-mobile-nál, csak ha bemegyek személyesen egy nagy irodába - nem is jó akármilyen! -, és megadok egy hat számjegyű számlaszintű jelszót. Fasza.

Nem elég, hogy holnap vizsga, s bár csupán 7 tétel van, nem nagyon érzem elegendőnek ezt a hátralévő 22 órát, hogy elég legyen mindenre, ráadásul bérletem sincs, szóval megint költsek el egy 1120 forintot 560 helyett, hogy menjek be a város széléről benyögni egy rohadt jelszót. T-mobile párti voltam eddig, de a Telenornál legalább simán be tudsz fizetni egy csekket online, mindenféle szar számlaszintű jelszó nélkül.

Olvass tovább

Vágyálmok

Nem szeretek felébredni. Főleg nem egy olyan tökéletes világból, amilyeneket gyakran látogatok meg álmaimban. Mikor nagyon foglalkoztat egy dolog vagy nagyon szeretnék valamit, többnyire álmodom róla, és ott mindig minden olyan jó és mesés.

És tudjátok milyen kellemetlen felébredni? Hiába akarok még egy kicsit fürödni az illúzióban, hiába szorítom össze a szemhéjamat, hogy nem, én még nem vagyok ébren, és akarom tovább álmodni a dolgot, sosem sikerül, és marad az a keserű csalódottság, hogy igen, ez sajnos megint csak egy álom volt.

Azt mondják, fura álmaim vannak, anyám egyenesen el sem hiszi, hogy én azokat az elmesélt képsorokat valóban álmodtam, nem pedig kitaláltam. Nem győzök magyarázkodni, és néha már nem is akarok, de tudom, mikor képzelgek, és mikor nem én irányítom az eseményeket. Elmondom, hogyan is van ez:

Mikor ábrándozom, legyen az akár egy történet fejbeni kidolgozása vagy sima daydreaming, akkor mindig kívülről látom az eseményeket. Mint amikor filmet néz az ember, én meg valami rendező-féle vagyok, aki egyben forgatókönyv író is. Csak egy gond van ezzel - a fejben kidolgozott sztorijaimat, ha nem írom le azonnal, később már elég nehézkesen megy a dolog.

Álmaimban azonban egészen más minden - ott az én szemszögemből, az én szememen át, az én testemben élem át a dolgokat, és nem tudok irányítani. A legjellemzőbb az, hogy nem tudom kinyitni a szemem, illetve nem tudok mozogni, amikor kell.

Olvastam álomírányításról, vagy mi is annak a neve, hogy ezt lehet gyakorolni, és akkor uralod az álmaidat. Ha például egy rémálmot látsz éppen, azon is felül tudsz kerekedni. Bevallom, ez nekem eddig nem igazán ment.

Néha már nem tudok mit csinálni magammal, ha jön az éjszaka, mert elaludni - még mindig - nehezemre esik, és ezután meg az jön, hogy nem tudok korán felkelni, sőt ha késő délután ébredek fel, akkor is fáj mindenem meg tök gyenge vagyok. Olykor már egy kicsit utálom, ha este van, meg alvásidő.

* * *

*Egyéb: már megint - vagyis még mindig - utolsó pillanatra hagyom a sulis dolgokat. Ez a hetem egy undormány lesz; hétfőn, szerdán, pénteken, SZOMBATON! vizsga, aztán a rá következő hét szerencsére üres, és majd csak 24-én lesz az én drága pszichológia zh-m. Ja, meg a házi dogát még mindig nem fejeztem be, pedig elvileg dec. 31. volt a határidő... És nem elég, hogy hülye témáról kell rizsázni, meg először is elolvasni azokat a gyökérhosszú, gyökérszar cikkeket, hanem még borítót meg cuki kis formázást is csináljak. Na persze. Megírom, elküldöm, oszt jóvan! Már annyira tojok az egész könyvtárosságra, hogy azt se bánom, ha meghúznak valamiből, legalább eléggé felhúzom magam ahhoz, hogy itt hagyjam az egészet.
Legalább nem lesz gyomoridegem Aladár miatt sem. Olyan szar ez az egész! Magányos vagy, azt akarod, hogy szeressen valaki, és az a valaki akarjon is veled lenni-maradni, érdekeljed, de közeledni sem mersz, mert egyrészt "úgyis van barátnője", másrészt egy pancser vagy párkapcsolat témában. De úgy utálok már átmenni Aladárfalva I. és Aladárfalva II.-n! Mindig azt lesem, mikor, hol, kivel bukkan fel, erre ha ott van, akkor szabályosan összefosom magam, ha meg nincs sehol, rohadtul hiányzik. Elegem van. 

És megint eljutottam oda, hogy annyi, de annyi mindent másképp csinálnék, ha újrakezdhetném vagy visszamehetnék az időben.

Na meg a horoszkóp is. Pedig nem nagyon adok rá, de érdekel az ezotéria, és azért olyan hátha bejön-alapon észben tartom, mikor mit ír. Szóval az a hülye horoszkóp is azzal jön, hogy többet kéne foglalkoznom azzal a bolygóval, ami hetek óta rám veti a fényét, és az meg ráadásul az a hülye Vénusz is, a szerelem bolygója.

Na még mielőtt halálra kínzom magam egy hajnalig tartó filó tanulás-próbálkozással, üzenem Vénusznak, hogy vagy sugározza felém a Nagy Lávot - és lehetőleg Aladárt -, vagy hagyjon lógva. Piper voltam, köszönöm.

Loneliness be over

When will this loneliness be over?

Olvass tovább

Érdekes-halálos

A hét legkiábrándítóbb eseménye, avagy hova fajulhatnak már ennél is jobban az emberek?

Fültanúja voltam egy olyan telefonbeszélgetésnek, amely során A megkérdezte B-t, hogyan kell valamit helyesen írni. Erre B felháborodva azt válaszolta, hogy:

"Hagyjál már ezzel, nincs már nekem magyarom, nézd meg a Google-ban!!!"

---Mindent elsöprő késztetést érzek, hogy szíven döfjem magam, amiért ilyen kulturált emberek között kell élnem...

Olvass tovább

Düh és unalom

˝Anger and agony are better then misery˝


Most elvonulok pár órára és lázasan kényszerítem magam, hogy napok óta megint előrukkoljak egy elfogadható PS szerkesztett képpel - új fejlécet akarok csinálni. Van egy rakás kép a gépemen, van PS-om, van gyakorlatom benne, de olykor mégis csupa szart csinálok csak. Vagyis nem: olykor egy csomó hónapon át csupa szart adok ki a kezem közül. Hahó, kedves Niki, a XXI. sz. legnagyobb írója, hónapok óta egy értékelhető sort sem írtál!
Szar, szar, szar. Szar. ó, és mondtam már azt, hogy SZAR???
Mindjárt új hónap, és én vagy megújulok vagy kitörlöm ezt az értelmetlen, hülyeszar blogot... Csak nyűglődöm itt jobbra-balra, de semmi értékelhetővel nem tudok előrukkolni. Totális katasztrófa, egy antiművésznek érzem magam, valóságos kultúra és társadalom-rombolónak. KULTÚRBARBÁÁÁÁÁÁR!!! XD 
Igaz, többnyire kritikusabb vagyok a saját műveimmel, de régóta volt az is, hogy el voltam szállva valamimtől. 
Pechszéria. Utálokmindenkit, wáááááááááááááááááááá!

Olvass tovább

Promise of the century

I'm never gonna download anything till I get an External HDD!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!


I'm fucking nervous. If you wanna live long, don't get close to me! *almost explodes*


PS: It's not funny and it wasn't meant to be a joke. I don't wanna read funny comments because I'm not in that kind of mood. I wanna everyone to avoid me for a long long time. Thank you.

Olvass tovább

Unmázli

Őrizze meg az univerzum gyermeke az összes pozitív energiáját, és ne gondolkozzon negatívan, amikor azt kell látnia, hogy amelyik animét online szeretné megnézni eredeti japán hanggal és angol felirattal, azt rendszerint törlik hülye jutubtökfilkók mindenféle jogsértés miatt... Minek van akkor az a szar? Nagyokat sikkasztó hatalmi pozícióban tetszelgő emberekkel nem csinálnak semmit, akik ténylegesen vétenek a törvény ellen, de egy rohadt jó csatornát muszáj törölniük - sőt, egy csomót, és csak  a jókat -, csak mert voltak valakik olyan klasszak, hogy jó minőségben feltöltöttek valamit, hogy meg tudják osztani a többiekkel. Köztük velem is.

Most komolyan mondom, biztos milliós nagyságrendű bűnnel ért az fel, hogy feltöltött egy animét teljes egészében, ráadásul az openingeket és endingeket direkt kivágta az illető, hogy ne kössenek bele...

Szóval nem-tudom-ki, nagyon szépen köszönöm, hogy elrontottad az esti Sailor Moon S nézéseimet, pedig pont kezdtek izgik lenni a dolgok az évad közepe felé haladva... Úgy bírom, hogy mindig az kell nekem is, amit nem kaphatok meg. Letöltöttem két teljes sorozatot, csak foglalja a helyet, de mióta megvan minden, bele se szagoltam, nem, nekem újabb dolgokat kell keresni, hogy foglalkoztasson, de ha már megvan az összes fellelhető rész, akkor nem érdekel.

Utálom ezeket az online nézős dolgokat, mert sose tudom megnézni rendesen, hol a szar net, hol a megavideo hülye korlátja miatt, ha pedig letöltöm, teli lesz vele a gépem, de ráadásul akkor meg már nem is érdekel, ha rajta van a gépemen. Vannak tavalyról olyan filmjeim, amik szépen foglalják az 1 GB-jukkal a sok-sok helyet, de se kitörölni nem törlöm, se meg nem nézem. Fasza.

Fasza, hogy megint egy ilyen színvonalas és tartalmas bejegyzést sikerült hoznom - megint.

Olvass tovább