Önkritikát a kritikusnak!

Az összesfajta ember éhezik mások véleményére, elismerésére, még szeretetére is, bár ez egy egészen másik téma, mégis, nincs annál nagyobb visszajelzésre éhes szörnyeteg, mint az író.

Kicsi vagy nagy, butácska, vagy szupertehetséges, legyen az egy pár mondatos szösszenet vagy a napi események összegzése szívmelengetően tálalva, az ember akkor is várja a kommenteket, egyenesen belehal, hogy vegyék észre, dicsérjék meg. Legalábbis bocsánat, ha megint csak túlzottan magamból indulnék ki, de úgy merem állítani, hogy ez – ha nem is egy általános tény – a legtöbb lélekre azonban igaz.

Mi a helyzet azonban a negatív minősítéssel, és egyáltalán mi az, hogy egy bírálat rossz?

Az én puszta véleményem az, hogy a legszuperebb, legműveltebb kritikus is csupán szubjektív véleményt mond, s mint egyénileg vagyunk tarkák, barkák, cirmosak, kormosak, meg minden egyembengyem, úgy a kritika is ilyen, s ha az ember nem akar levélvágóval, esetleg lézerstukkerrel levadászni mindenkit, akinek valami kifogásolnivalója akad a művében, akkor észben kell tartanunk pár dolgot.

Egy kedves ismerősöm azzal az örök életre szóló tanáccsal látott el, hogy a kapott véleményeket nem jóra és rosszra, hanem hasznosra és haszontalanra kell tudni osztani. Ergo, kaphatsz te egy mézes-mázos, ezer puszitól tocsogós szerelmes üzcsit is, ha csak annyit mond, hogy „jó”, és ennek társai – mert egyszerűen nem nyújt semmi pluszt, hogy mi a jó, mi nem, min kéne változtatni, vagy összességében tekintve, tudsz-e fejlődni tőle, mint író. Ugyanakkor nem akarok telhetetlen házisárkány lenni, plusz velem is megesik, hogy csak annyit tudok mondani valamire, hogy "Jó", illetve "Akarok még", ezt is értékelem, és bizonyára csak én vagyok olyan undok, hogy elvárnám, hogy betűnként fejtsék ki a véleményüket, az érzéseiket azzal kapcsolatban, amit olvastak...

És hát mint mindenki, ahogy te is, kaptunk és még fogunk is, én is fogadtam nem is oly rég, úgymond, negatív kommentet...

Mégpedig arra az írásomra, amire rendkívül büszke vagyok, tudom, hogy jól sikerült – A nagyképű! –, hogy soha nem csináltam ilyet előtte, van egy hangulata, egy meg nem fogalmazható, de érezhető aurája, és nem mondom, hogyha valakinek ez nem jön át, az most, isten ments, gyökér, de tudni kell rólam, hogy elég sok hasonlatot, metaforákat és minden egyéb sokszor már túl költői megfogalmazást szövök az irományaimba, amiket – bár magyarázattal csak vesztenek az egészből – nem feltétlen kell szó szerint venni, no meg sokkalta többet takar, mint maga a szó aktuális jelentése.

Sajnálom, ha valaki ezeket nem érzi át, sajnálom, ha én vagyok rossz író, mert bizonyos oldalról megközelítve elbukom abban, hogy továbbítsam „azt a valami”-t, és persze mindenki máshogy éli meg, másféle dolgok jönnek le mindenkinek mindenből, de sokszor érzem azt, hogy akik olvasnak, csakis komolyan veszik minden egyes szavam, illetve nem tudom, van-e bármiféle baj egyáltalán... Lehet, sőt biztos, ez részben az én hibám, hiszen nem tudom közvetíteni azt, amit akarok, ami az én szándékom a művel, de ott van, hogy az érem kétoldalú, és te igenis akarhatsz eljuttatni bármit valahova, ha a fogadó közben nem képes fogadni.

És azt hiszem, ez történt velem is.

Nem igazán akarok beégetni senkit, és velem is megesik, hogy elgépelek, elírok valamit, ezeket úgy gondolom nagyon felróni nem is lehetne, jelezni pedig nem is tudom, hogy kell-e. Engem például rettenetesen zavar bármiféle hiba, és van, hogy hetvenszer átolvasom, mégis átcsúszik a rostán pár elírás, billentyű hiba, de van, hogy az olvasó ezt észre se veszi, sőt velem is megesett, hogy „annyira rohantam a sorokon, észre se vettem.”
Azonban mikor egy elírásra, rosszul használt szóra, nevezzem bárhogyan, kapok észrevételt egy olyan embertől, és bár nem akarom belenézni, de eléggé olyan lenéző vagy úgymond „tahó” stílusban, miközben teszem hozzá az ő biójában talán nincs egy mondat, amiben ne lenne egyéb helyesírási hiba – habár én vesszők helyett van, hogy M-et csapok oda, de ha hiányzik... az rossz nyelvtani ismeretekből, figyelmetlenségből meg ezernyi dologból fakadhat, ámde igencsak az ember lányának eszébe jut az a mondás ilyenkor, hogy:

nem azt kell nézni, mit mondanak, hanem azt, KI mondja.

Nekem talán a dühtől eszembe nem jutott volna, ha Karamell nem mondja, hogy nézzem már meg, ki ez a fickó – Hupsz, determináltam a nemét, bakker, ennyit az anonimitásról... –, pedig rohadtul igaza volt, hiszen olyan embertől helyesírási bakira való felszólítást kapni, akinek szintén szüksége lenne pár nyelvtan órára, azért eléggé... – hogy is mondjam, cinkes. Most nem tudom, nekem éppenséggel mennyi ilyen hibácskám akad, de ha egyszer valami ilyesmit szólnék neked, nyugodtan mondd ezt vissza nekem, mert rám is igaz, noha én egyáltalán nem leszólásból jegyzem meg, csak azért, hogy segítsek, és bizonyára az a fószer se akart belegyalogolni a lelkivilágomba, csak lehet, rosszul fejezte ki magát, vagy én vagyok egy túlérzékeny liliombogár, és támadásnak vettem.

Mellesleg az olyan véleménynyilvánító is, aki csakis ilyen tartalmakra tud kitérni, semmi másra, az is eléggé elhanyagolható részben, hiszen ennél semmi többet nem is tud nyújtani neked, fejlődni akaró írói lénynek, mint ilyen „semmiségeket”, hiszen azokat te is észreveszed, és egy ismerősöm olyan szuperül megfogalmazta ezt, de nekem sajnos most nem jut eszembe, ejj.

Ennek a kapott kritikának a másik része, amitől az összes hajam az égnek állt, és ami talán a leginkább olyan tipikus wtf-élményt keltett bennem, így szólt:

túlírtam a részleteket, ezért veszít a varázsából.

Hát már bocsánat, hogy lehet valamit túlírni, lehet valami túl részletes? Nem is értettem, mi van ezzel a teremtménnyel, mert az oké, hogy akkor ezek szerint ő nem szereti az ilyenfajta írásmódot, és ezt komolyan megértem, de hogy ott díszelegnek a, már bocsánat, tudatlan, eretnek szavai, hogy az írásom veszített a varázsából, mert túl lett írva, holott ha kevesebbet írok, érthetetlen – köszönet a rávilágításért Berrykémnek –, no meg én tökéletesen meg vagyok elégedve az egésszel annyira, hogy csak nem zengek ódákat magamról – Egócica visszavonul szundizni... –, és a hangulattal is tökéletesen ki vagyok békülve, és egyszerűen már csak grr, meg ááá, hogy hogy nem érezheti át valaki ennyire, amit ki akartam fejezni, miközben másoknak sikerült, az kicsikét, de csak egy kicsikét nagyon igazán durcivá tesz.

Én szeretem, ha valami részletes, mert jobban elém tárja a képet, jobban bele tudom magam élni, és írás közben rengeteg háttérinfó rohangál az ember fejében, él, zajlik az adott világ, amit teljes mértékben kifejezni, perfekttül az olvasó elé tárni talán nem is lehet, de egyszerűen csak bele kell szőni a mondatok közé, mert az igenis úgy jó, ám akkor jön egy ilyen tuskó, és úgymond leminősíti, csak mert ő nem szereti, azt kicsit nehéz toleránsan kezelnem.

Persze tudom, hogy az embert állandóan megszólják, osztályozzák, beskatulyázzák, mindenféle dolgokkal illetik, és ezeket nem szabad abszolút magunkra venni, de attól még nem kevésbé kiakasztó – én  legalábbis még nem vagyok azon a szinten, hogy totálisan leszarjam, mit dumálnak mások.

Nem vagyok elfogult sem, hogy az én művem eszményi, tudom, ha valami gyenge, az elírásokat is észreveszem előbb vagy utóbb, és nem szeretheti mindig mindenki, akik vagyunk, amit csinálunk, de úgy érzem, az még nem minősít nyavalygós, önelégült picsának, ha kifejtem a kritika kritikáját, hogy először talán tükörbe kéne nézni, mielőtt valakire, valamire szót ejtünk.

Ezzel most nem a kritikust vagy az egyszeri befogadót akarom lehülyézni, csak saját tapasztalataim alapján, és mert őszintén szólva eléggé felbőszített ez az eset, szerettem volna megosztani ezt az ugyanúgy személyes véleményt, de szerintem megfontolandó és az agyunk egyik hátsó szegletében megőrizendő lehetőséget, hogy a kritika is vélemény – mert néha úgy érzem, vannak ezek a szuperfamous kritizálók, és minden szavuk bibliai mondásokkal egyenértékű, és amit mondanak, úgy van, és így eltántoríthatnak akár életed egyik legjobb élményétől, gondolok itt most egy filmre vagy akár zenére, könyvre, hiszen azért igencsak rányomják a bélyeget ezek a másoktól látott gondolatok arra, ahogy mi saját magunk vélekedünk valamiről, egyszóval befolyásolnak –, és attól, hogy valakinek valami nem tetszik, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy az a valami szörnyű lenne, vagy te ne találhatnál benne örömöt, illetve bűn lenne szeretni. 

Tehát a megfelelő hozzáállás az a bizonyos arany középút, ahol nem esel a másiknak – és ezt nekem rendkívül gyakorolnom kell még, hehe –, meghallgatod, amit mond, de közben nem veszed totál komolyan, a túl szépet sem, és kiszűröd azt, ami az egészből igazán hasznos számodra.

Lehet, ez mindenkinek egyértelmű, és most ezzel nem mondtam neked semmi újat, de úgy gondolom, amilyen egyszerűnek tűnik, nem annyira az mégsem, hiszen pl. amíg az egyik olvasónak problémája akad azzal, hogy a visszaemlékezések és az éppen történő események váltakozása neki kicsit kavarcot okozott, míg másnak nem, és te magad is úgy ítélted – mert persze miért is ne lenne neked jó –, hogy azzal nincs baj, akkor én legalábbis gyakran állok meg egy pillanatra elmerengeni, hogy akkor most hogy is lehetne mindenki kedvére tenni – jegyzet: alapból lehetetlen –, na és egyáltalán van-e nekem, mint közlésvággyal és feltűnési viszketegségben ugrabugráló művészlélek, szükségem, érdemes-e sokszor fafejű, megértésre képtelen, gonosz mások elé tárni az egyébként normálisan kifejezett, mélyebb tartalmú akármimet?