Olvasókuckó

Annyiszor, de annyiszor pörögtek le a fejemben komplett mondatok, hogy miféle bejegyzéseket csinálhatnék, mert őszintén, tényleg akartam aktivizálni magam, hiszen szeretem ezt a blogot, ezért is nem tudtam többek között csak úgy itt hagyni, és csinálni egy újat. Rengeteg ötletem volt, mióta elkezdtem 2011. májusának utolsó napján, legtöbbet megvalósítás nélkül veszni hagytam, másokat lustaságból buktam el... Nem vagyok topon a rendszerességet illetően, mikor a doki Béres cseppet írt nekem, hogy növelje az étvágyam, talán két hétig, ha bírtam naponta beszedni, mert egyszerűen túl pontatlan, lusta, kiszámíthatatlan, szeszélyes vagyok ezekhez. Ha valamit elhatározok, tologatom, mondván, várok a megfelelő pillanatra, aminek sorra az a vége, hogy nem csinálok aztán semmit.

Az idő pedig eltelik! 

Máskor egyenesen nem bírom kivárni, hogy oké, most van három bejegyzésre ötletem, jelöljek ki napokat, vagy mi? Túl türelmetlen vagyok én ehhez, mellette a fent összeszedett egyéb, úgymond negatívabb személyiségjegyeim miatt sem fogom azt csinálni, hogy most kijelölök napokat, mikor milyen témában fogok írni ide. Lehet, hogy kéne, hogy csinosabb lenne, és jobban adna a blognak valami kontinuitást meg rendezettséget, no meg tanulnék belőle én is, de mivel tudom, hogy úgyis csak el fogom barmolni, egyszerűen nem.

És mivel nem akarok várni a megfelelő pillanatra, csinálom, amikor olyan kedvem van, és nagyon jól tisztában vagyok azzal is, hogy elég szörnyű író vagyok, lévén, hogy csak érzelem alapján írok – mondjuk ha ritkán erőltettem, mikor nem volt ihlet, akkor is sikerültek briliáns dolgok, de ahhoz nem mindig van kedvem –, és tudom, hogy egy kiadó rendesen megszorongatná a nemlétező golyóimat ezért, de... Ha bizonyos dolgok, bizonyos személyiségbeli apróságok változnak is, a legalapvetőbb dolgaink ugyanazok maradnak, többnyire. Legalábbis nagyon nehéz kitörni valamiből. Lehet, sőt, biztos, hogy Karamellem azt mondaná, megint túl negatív vagyok, de! Nem tartom negatívnak magam, csupán realistának. ;)

Ennyi felvezetésnek szánt rizsa után hoznám már elő az egyik csudiúj ötletecskémet; vagyis elhatároztam magam, végre veszem a fáradságot, és nekiállok nyilatkozni dolgokról... Itt most éppenséggel egy nemrég olvasott könyvről fogok szerényen szót ejteni.

Bree Tanner rövid második élete

Igen, Twilight, igen, ha azt vesszük elég „retró”-nak is vehető, ahogy kezd lecsengeni a láz a filmek befejeztével, de én csak most jutottam el oda, hogy...

Rengetegszer láttam ezt a gyöngyszemet az összes elképzelhető helyen, ahol könyvet csak kapni lehet; mintha minden egyes bolt, könyvtár, még a Tesco polcaira is csak azért biggyesztették volna oda, hogy engem kísértsen. Nem tudom, hogy csak azért, mert mindig irritál, ha valami annyira felkapott, és olyan csakazértse alapon folyton elfordítom a fejem egy grimasz kíséretében, hogy na aztán engem ez a hülyeség nem érdekel, vagy éppen az aktuális Twilight-utálatomat éltem (Nem tudom, valahogy szeretem is, meg egyúttal ki nem állhatom.), mindenesetre mondhatták nekem ezerrel, hogy olvassam el, mert nagyon jó, egyszerűen beszélhetett volna nekem bárki, akkor is túl makacs lettem volna.

Mondtam már, egyrészt valahogy utálom ezeket a divatos dolgokat, mint ami most jelenleg a The Fault in Our Stars, és belátom, ha ez komikus, esetleg éretlen megközelítés, de szeretem a saját magam hangulata, módja szerint felfedezni ezeket, amikor úgy érzem, hogy kész vagyok rá, nem pedig rohanni a tömeggel. Talán csak szeretek különcködni, nem tudom. 

Mint mondtam, nem hiszek abban, hogy létezik megfelelő pillanat – legalábbis olyan tekintetben, hogy várni kell rá, úgy nincs. Az életünk rövid, felesleges várni, ha valamit akarunk, csinálni kell, ennyi.

Viszont olyan tökéletes pillanat, hogy kész vagy befogadni egy adott művet, legyen az egy könyv, film, vagy akár zene, na abban már inkább hiszek. 

Nem igazán tudom szavakba önteni ezt, lehet ez csak egy szimpla érzés, egy hangulat, hogy na most igen! Számtalanszor történt ez velem, hogy csak úgy halogattam valamit, nem is tudom, miért, de valahogy csak nem éreztem illőnek valamit magamévá tenni, addig a bizonyos pontig. Akkor azonban annyira, de annyira szuper érzéseket váltott ki bennem, annyira klappolt is minden, még a saját életembeli helyzetekhez is, hogy ilyenkor szoktam azt mondani, elképesztő, hogy ezt most az univerzum csinálja, vagy én, vagy puszta véletlen, hogy egyszerűen nem érzi magát késznek az ember lánya, ám ha végül megteszi, akkor az a pillanat valóban tökéletes. Pont jó, és pont.

Hogy érthető is legyen, miről rizsázok, tömören mondva úgy hiszem, mindannyiunknak meg kell érni egy belső érettséget, el kell jutni egyfajta személyes szintre, amikor egyszerűen más véleménnyel leszünk egy adott dolog iránt, és varázslatos módon egy ellenszenvből akár románc is születhet.

Na így voltam én ezzel a Meyer művel is. Mivel úgy június elején olvastam, mélyreható és részletes elemzést írni nem tudok, nem is az volt a célom egyébként (Mondjuk, ha nem lettem volna lusta majd' két hónapig várni ezzel a bejegyzéssel...), azonban mindenképpen szerettem volna valami nyomot hagyni róla. 

Mert nekem oltárira tetszett.

Voltaképpen jelképesen homlokon is csaptam magam, miért nem olvastam el azonnal, vagy hittem el másoknak, hogy ez a könyv jó, talán előítéleteim is voltak, na meg úgy álltam hozzá, hogy pff, Bree Tanner, úgyis tudja mindenki, mi történik vele, minek még novellázni róla? 

És kérem szépen, nem! 

Talán a Twilight egyik legjobb szüleménye ez az írás, nyugodtan lehet utálni érte, hogy ezt mondom, de sokkal jobb, mint az összes négy könyv együttvéve. Csak egy bajom volt vele: rövid, és a vége adott, ez pedig az én happy end imádó lelkemnek tragédia.

Igazság szerint én nagyon tudom ajánlani még a legundokabb Alkonyat antirajongónak is, mert teljesen más szemszögből mutatja be az Eclipse-et, és bár ezek nem saját gondolataim, de teljesen olyan, mintha nem is ugyanaz az ember írta volna, mint aki azt a Sagát, és ha nem is éri el, hogy fanatikus kedvelője legyél a négyrészes szépségnek, ha nem olvasod el, akár megfosztod magad egy jó élménytől, attól, hogy kicsit más szemmel láss, vagy kitágítsd a látókörödet. Tulajdonképpen elgondolkodtatott engem, hogy is voltam ennyire tudatlan, ostoba, hogy eddig valahányszor néztem a filmet – az Eclipse könyvet sose olvastam ki, bocsánat, nekem túl uncsi volt, de talán majd később –, alig vártam, hogy nyírják már ki az újszülötteket, nem törődtem vele, hogy voltaképpen szerencsétlen bábok, akiknek egy bosszúszomjas, manipulatív picsa elcseszte az életét, mi több, el se tudtam képzelni, milyen lehetett nekik, bár talán nem is érdekelt, nem tudtam velük szimpatizálni talán Riley-n és Breen kívül, de ez a kis novella egyenesen szurkolóbajnokot csinált belőlem, hogy bárcsak ne az lenne a végkifejlet, ami, ez pedig, hogy érzéseket, ráadásul ilyen intenzíveket váltott ki belőlem és elgondolkodtatott, mindenképp valami, legalábbis sokkal pozitívabb a szememben, mint bármelyik Twilight rész.

Szó mi szó, én nagyon tudom ajánlani ezt a könyvet; az alig 150 oldalával nem hiszem, hogy megmérgezne bárkit, ha pedig mégsem a te stílusod, akármikor abba lehet hagyni, mondjuk én elég nehezen tudtam letenni – persze nem vagyunk totálisan egyformák –, de ha pénzt nem is akarsz áldozni rá, egy könyvtári kölcsönzéssel, főleg, hogy szinte árván szomorkodnak már ezek a régiségek a polcon, igazán nem veszítesz semmit.

A zárómondat pedig számomra egekbe szárnyalóan zseniális, nem tudom, csak úgy did things to me, ezt nem tudom magyarul mondani, elnézést.

Szóval, ha osztályoznék, én mindenképpen 7/7 pontot adnék, mert egyedül azt nehezményeztem, hogy tudom, mi az elkerülhetetlen vég, pedig annyira szerettem volna, ha nem az történik, és talán gondolatban be is ugrottam a történetbe és megmentettem Breet, Diegót, de talán még a legeslegelején ütöttem volna ki Victoriát, hogy ne barmoljon bele ennek a huszonvalahány tinédzsernek az életébe.