Ragyogás

Hatalmas nagy space nerd vagyok, szóval amikor megláttam a boltban ezt a fluoreszkáló bolygó és csillag szettet, nem volt kérdés, hogy megint könnyebb lesz a virtuális pénztárcám pár fillérrel...

Nem a legjobb képem,
de azonnal feltéptem a csomagolást, amint ez elkészült,
így most esélytelen egy művészibbet lőnöm ezután...

A probléma ott kezdődik, hogy semmi útmutatás nem volt mellékelve, és az a pár kis kütyü, ami a csomagban található, nem igazán ad egyetlen támpontot sem, hogy most mit is kellene velük csinálnom, hogy a kis égitestecskék a plafonon is maradjanak...

Kaptam úgy fél méter damilt, pár műanyag dugót, amik a csillagok és bolygók hátoldalán lévő lyukakba passzolnak, illetőleg van még kétoldalt ragadós szivacs is – ezzel próbálkoztam, kérdés, mennyire is maradnak majd fenn a csillagok a gerendán.

Tény, hogy nem igazán mondhatom magam DIY királynőnek, és nem éppen a legügyesebb vagyok kézimunka terén. Először megpróbáltam felfüggeszteni az elemeket egy régi babajátékra, hogy lógjanak a plafonról, de nem igazán tudom mihez rögzíteni az égitesteket, hiába a mellékelt damilszál, szóval ha valaki profi az ilyesmiben, örömmel várok mindenféle jótanácsot, hogy mégis mi a francot kezdjek a csomagban található „segítséggel”.

Mondjuk nem mintha nem lennének már ilyen sötétben világítós csillagok az ágyam fölött, de hát aki space nerd, az forever space nerd, így eggyel több űrös cucc sosem árt, kivéve a bankszámlámnak.

Olvass tovább

Szinkronicitás

Fura egybeesések, misztikus véletlenek? Gondolsz valamire, s az megtörténik, esetleg valaki más tőled függetlenül ugyanazt vagy hasonlót ejt el, tesz, amire pillanatokkal korábban te is gondoltál? Egy teória szerint nincsenek véletlenek, hanem az egész Univerzum, benne minden élőlénnyel összhangban van, így minden véletlennek tűnő eseménynek jelentése, sőt mondanivalója van a számunkra, csak nyitott szemmel kell járjunk, hogy észrevegyük és megértsük őket. Tömören ez a szinkronicitás.

Humbug, nem humbug?

Bár érdeklődöm az ezotéria iránt, mégis nehéznek érzem beszélni róla. Nem csupán azért, mert annyi a szkeptikus, gúnyolódó ember, vagy azért, mert alapjában véve nehezemre esik kiselőadást tartani bármiről is, hanem mert úgy vélem, nem elég, sőt, nem is lehet az emberek tudatát tágítani azzal, ha eléjük tárjuk a száraz tényeket, mint afféle történelmi leckét. Szerintem mindenkinek megvan a maga lelki meg egyéb érettsége, s ha nem éri el azt a „szintet”, mondhat neki bárki bármit, akkor se fogja elhinni, ha neonlámpákkal villogtatják elé...

Azt hiszem, mindenkinek a maga bőrén kell megtapasztalni dolgokat, nemcsak egyszer, hanem addig, amíg valóban el nem oszlik a szemünkről a hályog és rá nem jövünk, mi is áll a dolgok hátterében igazán.

Tapasztalat

Nem szeretek ilyen, „nem hétköznapi” dolgokról beszélni másokkal, mert részben sose vesznek igazán komolyan – vagy csak kevesen –, másrészt néha olyan röhejesnek érzem, ami velem történni szokott, hogy nem is merem elmesélni másnak, lévén, hogy úgyis kiröhögne csak...  Mert végül is én is reagálhatom túl, nem?
Azonban amikor tényleg gondolok valamire, aztán be is következik, sokszor hajszál pontosan, legyen szó jóról vagy rosszról, az igazán megráz, hiszen nem is nagyon tudom hova tenni. Mármint most tényleg lenne egy bábmester, aki így elrendezi a dolgokat, vagy hogy is van ez az egész tulajdonképpen? Mindannyian csakis zsinóron rángatott, amnéziás babák lennénk, akik olyan morbidak, hogy újra ás újra megszületve, mindent folyton elölről kezdve áhítoznak elérni valami magasabb szellemi és lelki fejlettséget? Hát nem tényleg őrület az egész?!

Viszont tény, hogy gyakran találom magam érdekes élethelyzetekben, és gyakran történik meg velem ugyanaz a dolog, én pedig bármennyi okosító és elmetágító varázscikket olvasok a neten vagy könyvek lapjain, akkor se igazán tudom megfejteni, mi a mondanivalója az Univerzumnak most mégis, vagy hogy mi a francot kellene megtanulnom, vagy éppen tennem, hogy „jó” is legyen az végre.

Abban viszont valamelyest hiszek, hogy valamilyen szinten mind összekapcsolódunk, nem is tudom igazán kifejezni, de végtére is talán csak azért történnek ilyen különös dolgok, mert leegyszerűsítve is igaz, hogy mind egy hajóban evezünk az élet csodás, ámbár éppolyan borzasztó vadvizén.

* ** *

Ha érdeklődnél, ajánlom figyelmedbe Az ébredés hajnalán... című blogot, ahol sokkal elgondolkodtatóbb és szebben megfogalmazott cikkeket közölnek spirituális témákban, köztük a szinkronicitásról is.

Olvass tovább

Szuperhős

Tíz perce ültem a munkahelyemen, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy undorító fehér pók suhangat a fejem fölött. Azonnal levert a víz, mindemellett eléggé komikus is volt az eset, lévén hogy pont tegnap néztem meg a 2002-es Pókembert; egyből az jutott eszembe, mi lenne, ha...

Tegyük fel hogy különleges képességeid vannak –

 képregényesen mondva: szuperhős vagy. Felvállalnád magad, vagy maszkosan is, de tennél a világért, esetleg inkább meghúznád magad, s nem kérnél a felesleges drámából és kalamajkából?

Magamról beszélve nehéz válaszolni, ugyanis ha rám merészelt volna mászni az a rusnyaság, én biztos szívrohamot kapok egyből... Azonban eljátszottam a gondolattal, ha valami csoda folytán szuper képességekre tennék szert, mint Peter Parker, vajon használnám-e a jó érdekében, vagy inkább maradnék névtelenségben, sőt bele se avatkoznék a dolgok folyásába, mivel úgyis csak elfognának, hogy kísérletezzenek rajtam? Nehéz kérdés.

Ugyanakkor miért kéne egy póknak megharapnia ahhoz, hogy hős legyek? Elég a világ talaján maradni, kedvesen mosolyogni egy embertársamra, felszedni a szemetet az utcán, sőt: eleve nem szemetelni, átadni a helyem a buszon... Ezek mind hétköznapi dolgok, egyáltalán nem eget rengetőek, mégis sokat jelenthetnek.

S egyáltalán minek is alkottuk meg a szuperhősöket? Ennyire lusták volnánk, hogy másokra várunk, hogy megoldják minden problémánk, ennyire nem tudunk mit kezdeni magunkkal, mintsem kiirtott fák lapjain és a sík képernyőn bámuljuk nemlétező hősök nemlétező diadalát?

Nem szomorú ez? Nem szánalmas?

Olvass tovább

Papucs

Furcsa dolog történt velem. Egyik délután, munkából hazaérve láttam, hogy a kedvenc napszemüvegemnek, ami még az egyetemi éveimből való az egyik kedvenc magyar városomból, letört az egyik kis műanyag izéje, ami az orrnál található...

Nos, annak az izénak a neve papucs, bármelyik optikus megcsinálja, bár gondolom, amilyen picike kis micsodáról is van szó, biztos annál borsosabb is az ára a javításnak...

Igazán meglepett, hogy mikor történt ez a kis baleset a napszemcsimmel, mert általában tokban tárolom, pont azért, mennyire szeretem, és jóformán az egyetlen normális védelmem a vakító fényár ellen, ami jól is néz ki. Anyu szerint pilótaszemüveg, de én csak annál jobban érzem magam, amikor viselem, repülésmániás lévén, és mert mindig is szerettem volna pilóta lenni.

Ha egy furcsaság azonban nem elég egy hétre, rövid időn belül felfedeztem, hogy a szemüvegemmel is hibádzik valami: egészen pontosan mindkét papucs elillant róla, fogalmam nincs, egyáltalán mikor meg hogyan...

Szóval nem tudom, egyszerűen rejtély, ami történt, mert bár igaz, hogy eléggé figyelmetlen és trehány rendetlen vagyok, de hogy az összes létező szemrevalómnak nyomtalanul eltűnjenek a papucskái, az már felettébb érdekes, és mondhatni bizarr.

Talán van egy jóakaróm, és akkor történt a baleset a szemüvegemmel, amikor otthagytam az asztalomon, mikor kimentem mosdóba a munkahelyemen, bár a napszemcsim egyáltalán nem hagytam ott, és másra se akarom fogni – mondjuk tény, hogy vannak jóakaróim a munkahelyemen –, mert az a valószínűbb, hogy valamikor mégis én törtem le őket egy alkalommal, amikor felelőtlenül ledobtam őket a táskám egyik zsebébe, még ha fél percre is történt.

Olvass tovább

Nosztalgia

Valahol mindig elragad egy gondolat; egy emlék, egy érzés – úgy visszamennék! De nem lehet, s ez az én nagy, végtelen bajom.

Edit done by me.
Image credits to the owner.

Olvass tovább

Jelenlét

Talán az a legnagyobb bajunk, hogy mindig várunk. Várunk valamire, valakire, az egész energiánkat és figyelmünket az köti le, amire éppenséggel áhítozunk, legyen az egy válasz egy baráttól, egy filmpremier a moziban, fizetés, a műszak vége, vagy hogy mikor jön már végre szembe velünk életünk párja.

Ha tömören kéne megfogalmaznom a problémát, így hangzana: nem vagyunk jelen. A jelen pillanat nem jó, csak teher, csak kényszer, így viszont nem lehet élni, hogy az egész életünk várakozással teljen, s a jobb után ácsingózzunk, hiszen az talán sose jön el, vagy ha ide is ér a péntek, a hosszú hétvége, a fizetés, vagy a műszak vége, hamarabb el is múlik, mint szeretnénk, onnantól kezdve megint csak óhajtozunk a jövőbe, és sose leszünk jelen.

Jelen lenni pedig nehéz, hiszen az agyunk is folyamatosan elkalandozik – el a múltba vagy a jövőbe, nem figyelünk a madarak tavaszi trillájára, vagy arra a helyes kis felhőre az égen, és a fenséges szép naplementére. Nem vesszük észre szüleink szerető mosolyát, a helyes fagyi árust, aki csillogó szemmel tekint ránk, azt remélve, mikor mosolygunk végre rá. Nem vesszük észre, s a tükörképünk változik, megnyúlik az arcunk, belefásulunk a várakozásba testestül-lelkestül, mindenestül.

Nincs olyan, hogy jobb. Nem lehet mindig elvágyakozni valamerre. A mában kell lennünk, hiszen ott vagyunk, élveznünk kell az adott pillanatot, hiszen ha nem tesszük, egyszer majd egy sajgó emlék lesz, egy hasonló vágyakozás, egy megbánás a jövőben.

Maradj jelen!

Olvass tovább

Nem vagyok százas...

...vagyis tulajdonképpen de, lévén, hogy ez a századik bejegyzés – immár 100 napja evickélek az interneten azzal a szándékkal, hogy végigblogolom az évet. Minden egyes napját. 

Az elképzelés nem is tudom, honnan jött, igazság szerint a szökőéveket mindig szerettem, na meg a konokságom gyakran belevisz minden hülyeségbe. Ha azt vesszük, sosem a mennyiség számít, hanem a minőség, én pedig most gyakran esek abba a hibába, hogy fogalmam nincs, miről írjak, de valamit ide kell biggyesztenem, mert nem akarom feladni, noha úgy kezdtem a negyedik hónapot, hogy szépen elmaradoztam.

Néha bánom, hogy belekezdtem, mert egyre terhesebb tartani a mindennapos posztírást, másrészt kell, hogy legalább ennyit is írjak, ha másra nem telik perpillanat. Mondjuk sokszor nem is az a gond, hogy időm ne lenne bejegyzést írni, hanem inkább az, hogy fogalmam nincs, miről is ejtsek szót.

Na de azért 100 nap-100 poszt mégis csak 100 nap és 100 poszt, szóval most megengedek magamnak egy csipetnyi ujjongást és ünneplést.

Olvass tovább

Füles

Az ember zenekedvelő lánya és fia nem egyszerűen választ magának új fülhallgatót. Fontos, szem előtt tartandó tények ugyanis a következők.

1. Megfelelő szín

Talán hóbort, de egyfajta szabályom, hogy mindig olyan színt választok, amilyen azelőtt nem volt, mondjuk ettől eléggé eltértem, lévén, hogyha van rá lehetőség, általában a türkizféle árnyalatokat választom egy ideje, bár nem egyszer pórul jártam a szín miatt: egyszer olyat választottam, aminek eleve nem szólt az egyik fele, és másnap mehettem is vissza kicseréltetni, máskor pedig cirka pár hét alatt bedöglött.

2. Megfelelő forma

Mások talán azt mondják, csak egy vacak fülhallgatóról van szó, nekem azonban fontos a design is a szín mellett: nem mondom, hogy legyen divatos, mert nem követem a divatot, de ha valami nem tetszik, vagy nem gondolom magamhoz illőnek, azért nem fogom a fülembe dugni, csak mert a célnak megfelelő.

3. Megfelelő hangzás

Ez az, amit talán a legnehezebb kifogni. Bár botfülű vagyok, és a volt zenetanárom egyébként nagyon is utált szavaival élve: nincs zenei hallásom, mégis piszkosul érzékeny a fülem a hangokra, és rohadtul zavar, ha az új füles egyszerűen máshogy szól. Nem vagyok hozzáértő, ezért nem tudok a megfelelő szakszavakkal dobálózni, csak egyszerűen piszkál, amikor nem úgy szól, ahogy az a kényes fülemnek jó lenne. Sokszor hiába a leírás, mégsem olyan a hangzás, mint azt szerettem volna, így legutóbb is befürödtem vele.

És nem utolsó sorban: megfelelő ár

Most rest voltam az olcsóbbat választani, lévén, hogy egyszer már pórul jártam vele, viszont most szín után is mentem, mikor egy drágább mellett döntöttem, ami azonban pech, hiszen pocsékul szól... A magas hangok nagyon sértőek, hiába állítgatom a hangerő szabályozóval, sehogy se akar jól szólni, ilyen kifogással meg azért mégse vihettem vissza, úgyhogy most addig használom, amíg be nem döglik, bár lehet, végül rásegítek kicsit...

Egy szó, mint száz, a helyes füles kiválasztása nem egy könnyű feladat, s ha van egy már ár-minőség arányban korábban jól bevált darab, ne legyünk restek amellett maradni, mert az újdonság bármennyire is csábító, sokszor nem válik be úgy, mint azt szerettük volna.

Olvass tovább

Ki a kertbe!

Ha pár éve azt mondták volna nekem, hogy én élvezni fogok a kertben gazokkal – értsd: növények Piper-nyelven – piszmogni, akkor tuti biztos, hogy képen röhögöm... Ne tessék félreérteni, szeretem a virágokat, a fákat, meg a mindent, de hogy én gondját tudjam viselni egyetlen élőlénynek is, az teljesen kizárt, így teljesen hirtelen ért, amikor két éve elkapott a láz: én igenis borsókat fogok ültetni.

Az ötlet onnan jött, hogy az első vetés zöld bogyócskáink ritkán keltek ki. A szüleim feltépkedték és újravetették a nagyját, ám én megsajnáltam a kis palántákat, ezért újra elültettem őket magamnak – ekkor jöttem rá, mennyire békés a kertben foglalatoskodni, és mégis milyen jó törődni növényekkel, sőt: nem is olyan nehéz.

Nem mondanám magamnak igazi, vérbeli kertésznek, és tavaly ki is maradt az életemből az ültetés, de szeretnék idén valamit elültetni megint, mert egyszerűen jó buli. Addig is a kertben foglalatoskodtam ma a szabadnapomon szüleimmel; segítettem kapálni meg kipucolni a kertet veteményezés előtt, és rettentő jól esett a szabadban a családommal lenni, szóval tömören: IMÁDLAK, TAVASZ!!!

Olvass tovább

Időzavarban

Szép dolog a tavasz, meg hogy egyre több a napsütéses órák száma is, de a márciusi óraátállítást rettentően utálom, hiszen amellett, hogy elveszítünk egy órát, teljesen összezavarja a szervezetet is. 

Tegnap éjjel alig bírtam elaludni, mert túl fiatalnak éreztem az időt, és ma is, egész nap el vagyok tájolódva, és ez valami borzalom... Kora estére álmosodok el, viszont akkor nem fekhetek le aludni, mert úgy éjjel fogok felébredni, viszont elaludni se tudok, mert éjjelre mindig éber leszek. Pech.


Viszont az óraátállítás egyik érdekessége, hogy mintha nem csak egy órával sietünk volna előre, de úgy alapjáraton olyan, mintha gyorsabban is telne az idő. Ma például a munkaidőm is olyan hamar letelt, hogy csak pislogtam, hogy már menni is kell haza, s itthon a délután is annyira loholt, hogy másodpercek alatt peregtek le egy-egy órák, pedig aligha csináltam valamit.

Mindenesetre most már tényleg a sarkon a tavasz, még mindig nem hiszem el, hogy jön a szép idő, újraéled a természet és csicseregnek a madarak – egyszerűen jó, akkor is, ha pár hétig még biztosan össze leszek kutyulódva, amíg meg nem szokom az új időszámítást.

Olvass tovább

Aequinoctium

Ezt a szót egészen úgy két.., három..., négy... – nemfolytatomtovább... – másodperce ismerem, amikor is egy kis memóriafrissítésként rákerestem a tavaszi napéjegyenlőségre, ami latinul hangzik így.

S hogy miért is fontos ez most? Nos, csupán azért, mert eme neves jelenség napja a kedvenc napom egész évben, ugyanis ez jelzi a csillagászati tavasz kezdetét, amikor már tényleg tavasz van, nem csak naptárilag. *nagyon-nagyon örül, mert kedvenc évszaka a tavaaaaasz*

Lényegében ez egy olyan különleges nap, amikor az egész bolygón egyforma hosszúságú az éjszakai és nappali órák száma, mert a napsugarak 90°-ban érik az Egyenlítőt, ami azért ritka, mert a Föld nem szögegyenesen állva kering a nap körül, hanem 23,5°-kal el van dőlve a keringés síkjára – Na ha ezt a földrajz tanárom hallaná, fogná a fejét... –, lényegében ezért vannak azok az izgalmas dolgok, mint amilyen a napéjegyenlőség és a napforduló, na meg az évszakok.

A tudományosságot félretéve a tavaszi napéjegyenlőség két dolog miatt fontos: egyrészt mert TAVAAAAAAASZ!!!, másrészt mert nemt'om, olyan mágikus és izgalmas.

Mivel azonban ez egészen pontosan három napja esett meg idén március 20-án, én meg teljesen elmulasztottam eme szentséges napot, ami csak egyszer van az évben – az őszi nem számít, mert akkor ősz kezdődik, és csak fúj –, most utólag szeretném valamelyest bepótolni, és úgy döntöttem, ide is kibiggyesztem egy posztba a napokban lőtt pár virágos macro képeckéimet. Tessék szejetni.

Olvass tovább

Március 15.

Nemzeti ünnep – nekem ez valahogy sose bírt nagyobb jelentőséggel annál, hogy nincs suli, se meló, az a nagy magyarság-érzet se csapott agyon soha. Magyarság... Mi is az egyáltalán? 

Állandóan puffogó, mindenben a rosszat látó negatív attitűd? Zéró tolerancia, okosnak képzeljük magunkat, mindenbe belekötünk, de általános műveltség aligha van, emberségesség pedig szinte nulla? Harsogóan szidni a kormányt, sírni a régi Nagymagyarországért, de hogy tennénk is valamit a világért, vagy ha azt nem is, mert mindannyiunkból szent ugye nem lehet, de legalább olyan apróságok, hogy ne dobjam szana-széjjel a csikket meg a szotyihéjat, az eszünkbe hogy is jutna...

Nem igazán kerített hatalmába soha a hazafiasság, a Himnuszt is csak azért énekeltem, mert muszáj volt, Március 15-ei ünnepségre is csak azért mentem, mert kellett, és a Piros-Fehér-Zöld se hoz lázba, szerintem még csak nem is előnyös színkombináció.
Nem kenyerem a politika, mert most őszintén: nem konyítok hozzá, nem tudnám jobban csinálni, akkor minek játsszam az eszem közösségi oldalakon, minek támadjak le bárkit, akinek kicsit is más a nézete, mint az enyém?

Nem vagyok magyargyűlölő, mert az, hogyha valaki egy seggfej, az egyáltalán nem nemzet, bőrszín vagy nemi jellegű... Viszont azt hiszem, elsuttoghatom én is nagyokosan a véleményem, hogy nem Nagymagyarországra van itt szükség, hanem hogy újramegtanuljon minden egyes emberi lény emberséges lenni.

Olvass tovább

A kedvenc időtöltéseim

Szabadidőt tekintve ritkán szeretem igazán semmittevéssel pazarolni a napot, s ha nem játszom, írok, fotózok, blogolok, filmezek/sorozatozok vagy rajzolok, akkor előszeretettel edzem az agyam különféle logikai játékokkal. A továbbiakban ez utóbbiakról ejtek pár szót.

Logikai fejtörők, amiket szeretek

Mahjong (Solitaire)

Mi ez?

A Mahjong egy egyszemélyes, leginkább számítógépes és mobilos platformon jelenlevő logikai játék, melynek lényege, hogy a meghatározott alakzatban véletlenszerűen elhelyezett, szabad köveket párosával – azaz, amik összetartoznak – felvegyük. Szabad kőnek számít az, amelyiket felülről nem takarja másik kő és amelyiknek legalább az egyik hosszabbik oldala nem érintkezik más kővel. A játéknak akkor van vége, ha minden követ maradéktalanul felszedünk, vagy nem marad több elérhető pár.

Ez a játék egy kínai, négy személyes társasjátékból született, amit szintén Mahjongnak hívnak, viszont a szabályok ott némileg eltérnek.

Miért szeretem?

Nehéz megmondani, egyszerűen szeretem a játék hangulatát, a különféle alakzatokat, amikben el vannak rendezve a kövek, és mert fejleszti a logikámat. Annak idején a Windows 7-et futtató laptopomon ismerkedtem meg a Mahjong Titansszal, és rettentő nagyon szerettem játszani vele, ám mióta Windows 8 fut a gépemen, sajnos csak a Microsoft Mahjong változata elérhető, ami némileg más, mint a Titans, de azzal is szívesen időzök.

Rejtvények

Mi ez?

Azt hiszem, ezeket nem kell igazán bemutatnom, hisz ki ne ismerné a skandináv keresztrejtvényeket, szókeresőket, és egyéb változataikat? Nincs olyan újság vagy napilap, amiben ne lenne legalább egy fejtörő, emellett számtalan rejtvénylap kapható az újságosnál, akár vegyes rejtvényeket akarunk, akár egy adott fejtörőre specializált rejtvényújságot szeretnénk megvenni.

Miért szeretem?

Kiskorom óta próbálgattam megfejteni az újságban látott keresztrejtvényeket, sokszor sikertelenül. Igazán gimis koromban merültem bele a rejtvényezésbe, hetente vettem az egyéb rejtvényújságokat és egymás után ettem őket, úgy gondolom, azért, mert akkoriban sokat olvastam, így a szókincsem is nagyobb volt, ami miatt könnyebben ment a rejtvényezés. Mostanság ritkábban kerül sor hagyományos rejtvényfejtésre, hiszen manapság a telefonon vagy laptopon játszok teljesen másféle logikai játékokat, viszont imádok kézzel írni, így az egyszeri skandizás is ugyanolyan szívlelt időtöltés, mint bármi más.

Sudoku

Mi ez?

Először is: ez nem sudoku, hanem SZudoku – egyszerűen égnek áll a hajam, amikor mindenki S-sel mondja... Kisokoskodás vége.

Amit azonban én sem tudtam, hogy a sudoku egy japán kifejezés rövidítése, ami annyit jelent: „a számjegyek csak egyszer szerepelhetnek” – ez valóban a játék lényege, hiszen az alap sudokuban függőlegesen, vízszintesen és a 3x3-as kisebb négyzetekbe a számok 1-9-ig csak egyszer írhatók be.

Ezenkívül mindenféle extrémebb változata létezik a logikai fejtörőnek, de őszintén szólva én azokra rá se merek nézni, mert inkább a könnyebb-közepes nehézségű változatokat tudom megoldani.

Miért szeretem?

Nos, elsősorban azért, mert japánőrült vagyok, így azonnal rákaptam, amikor annak idején divatba jött az egyes feltételezések szerint a latin négyzetből – melynek lényege, hogy egy 2x2-es, 3x3-as vagy 4x4-es négyzetben szereplő számok vagy szimbólumok soronként és oszloponként csakis egyszer fordulhatnak elő – kialakult rejtvény. Annak idején a Metro napilapban mindig fejtegettem az aznapi feladványokat, ám a legnehezebbeket sose tudtam megoldani, így picit el is ment a kedvem tőle – mert utálok kudarcot vallani és ha valamit nem tudok megcsinálni –, ám még így is az egyik kedvenc fejtörőm.

* ** *

Ti szerettek rejtvényezni? Ha igen, mi a kedvencetek, illetve mi mással ütitek el az időt és tartjátok karban az agyatokat?

Olvass tovább

Szívem csücske, Március

Igen, tavasz van. Az időjárás és a csillagászat szerint még nem, de kérem szépen, március az már tavasz, akkor is, ha pár éve március 15-én szakadt a hó, és csúszikált a buszom hazafelé.

Nehéz hozzászoknom, hogy máris a harmadik hónapba léptünk, és ez a hatvanegyedik napja az évnek – annyira szalad az idő és olyan rohamosan változnak a dolgok, hogy éppen elég lépést tartanom, bár aligha sikerül.

Nem tudom, mit hoz ez a hónap, de örömmel állok elébe, blogolás tekintetében pedig szeretnék nem annyira elmaradni, mint februárban tettem... Ó, Február! A kedvenc hónapomnak vége, és megint úgy érzem, jobban mondva minden évben ugyanaz a szitu: eltelt a rövid hónap, és cseppet se használtam ki.

Néha megrémiszt mennyire rohannak a percek, én pedig azon kapom magam, hogy alig csináltam valamit. Nem szeretném, ha elmúlnék én is az évekkel anélkül, hogy bármit is elértem volna – éppen eleget csücsültem a popsimon a csodára várva, most már tenni akarok, most már le akarok tenni valamit az asztalra, most már ideje lenne megírni valami regényfélét is, nem csak vesztegelni az időt, és ellézengeni az évet.

Szóval, kedves Március, örülök néked, várom a langy tavaszi szellőidet és a trillázó madarak énekét, és bár igyekszem magabiztosan venni az akadályokat, amikkel majd szembe kell néznem az új hónapban, azért kérlek, legyél szelíd és ne bánts, hiszen a kedvenc időszakomhoz érkeztünk végre, jön most már a Tavasz!

Amíg pedig újra kisüt a nap...

Olvass tovább

Plusz egy

Február 29-e mindig valahogy olyan egzotikus volt számomra, hiszen plusz egy nap az évben, milyen különc és menő ez négyévente, emellett olyan varázslatosan is hangzott, egyszerűen szerettem. Mindig különös nap ez számomra, ma azonban eléggé kellemetlenül töltöttem – a fogorvosnál. Részletezni nem akarom, lényeg, hogy túléltem, bár egy foggal kevesebbem van, és nem telt úgy a napom, mint szerettem volna, ám azért szeretnék említést tenni pár szökőnappal kapcsolatos nagykedvencről.

1. Leap Year – Szökőhév (2010)

Mondanom sem kell, nagyon imádom ezt a filmet, mely egy kelta hagyomány köré épül, ami szerint négyévente szökőnapon a nő kérheti meg a férfi kezét. Nora Roberts regényei után nagy ír-rajongó vagyok, így PS I Love You-tól kezdve még a leggagyibb hülyeségen át mindent képest vagyok megnézni és elolvasni, ami Írországhoz köthető.

Anna, akit az imádnivaló Amy Adams alakít, hiába várja, hogy barátja megkérje a kezét, ezért az üzleti útra ment férfi után utazik Dublinba, hogy feltéve végre a bűvös kérdést végre komolyabb mederbe terelje a kapcsolatukat.
A nő nem várt kalandokba keveredik, amik sokszor komikus helyet inkább röhejesek és hihetetlenek, viszont a filmet attól még ugyanúgy képes vagyok végignevetni sokadig nézésre is.

A vége tipikus happy end, ami sokszor túl cukormáz és túl szürreális már a mai világban élve, mégsem forog tőle a gyomrom, így mindenképpen mai napra való szórakozás – igazság szerint nem láttam, hogy bármelyik tévécsatorna a műsorára tűzte volna mára, ami szerintem elég baj, mert jópofa lett volna, bár lehet, csak elkerülte a figyelmem, és ment valahol...

2. Egy szökőnapon született bácsi, John Wheeler 72 év után végre betöltötte a 18. életévét

Ehhez nem tudok mit hozzáfűzni, egyszerűen túl cuki, és muszáj volt megosztanom. Eredeti cikk angol nyelven ide kattintva érhető el.

* ** *

Szóval ennyit szöktünk a mai napon, hát Te mivel töltötted ezt a plusz 24 órát?

Olvass tovább

Kétely

Az utóbbi két hétben nagyon elkezdtem elmaradozni a bejegyzésekkel, és bár utólag bepótoltam minden napot, mégsem vagyok elégedett, mert igencsak csalásnak érzem, ráadásul mint négy éve, megint a februárt cseszem el, mikor az a kedvenc hónapom...
Mindemellett igazán elgondolkodtam, hogy érdemes-e folytatnom a 366-ost, nem kéne inkább feladni a makacsságot és lefújni még időben, mielőtt teljes hónapokkal lennék hátrányban, és sokkal cikibb lesz a felsülés akkor.

A másik ok, amiért kicsit megcsappant a – nem is a kedvem, de magamon érzem, hogy munka mellett annyira nincs energiám a kreativitásra, ami tudom, hogy saját magam lustasága úgymond, de komolyan mérlegelni kezdtem, és sokszor nem is igazán tudom, miről kéne írnom itt a blogon egyáltalán. Vannak ötleteim, de nem igazán látom úgy, hogy kivitelezhetőek lennének, vagy látom, hogy más bloggerek is csinálnak hasonlót, utánozni meg nem akarok senkit.

Mondjuk ma speciel elég büszke vagyok magamra, mert sikerült beosztani úgy a napom, hogy játszottam is, blogoltam is, és a képeim egy részét is sikerült rendszerezni a telefonomban, így ha nem is végeztem mindennel, de íráson kívül minden egyébre volt idő, amit akartam, mínusz filmezés és sorozatnézés, de így is javult a részidőm, mert azelőtt jóformán mindig csak egyfélét csináltam egy nap, különösen ha elkapott a láz, és kész évadokat faltam fel pár nap alatt. (Egysíkú vagyok, na, nekem nem igazán megy a multitasking...)

A felnőttség nem igazán könnyű, néha úgy érzem, nem nekem lett kitalálva, megint máskor úgy látom, ha lassan is és ingoványosan, de sikerül elevickélnem a sűrűjében, a mai nap pedig egyfajta bizonyíték volt, hogy megoldható beosztani a napom, és azt csinálni, amit akarok, így úgy gondolom, ezután már csak jobban fog menni és minden egyre könnyebb lesz.

Szóval február utolsó előtti napján félig-meddig optimistán nézek előre a közelgő márciusba, a hosszú hétvégém vészesen a végéhez közeledik, az új hetet pedig a fogorvosnál kell kezdenem, amitől nagyon is rettegek, de remélhetőleg túlesek ezen is, és nekifoghatok az újabb akadályok és nehézségek leküzdésének.

Olvass tovább

A zsongó agy

Tegnap arról számoltam be, milyen az, amikor az ember írni vágyó leányának és fiának nincsen ideje papírra vetni a gondolatait, ma pedig az írás egyik másik nehézsége van soron, azaz:

Mit csináljon az ember lánya és fia, ha egyszer agyoncsapja az ihlet, és egyszerre ötven dologgal akarna foglalkozni, de se ideje, se dönteni nem tud, melyiknek is lásson neki előbb.

Ez a probléma gyakorta előfordul velem, az esetek többségében ugyanis vagy ihletem nincs és írni se akarok, vagy írni akarok, de nincs időm és/vagy ihletem, netalán annyi mindennel akarok foglalkozni egyszerre, hogy nem tudok dűlőre jutni, mit is csináljak, és azt hiszem, ez a legrosszabb, hiszen az előzőeket foghatom az elfoglaltságra és az írói blokkra, míg az utóbbi csakis rajtam áll, és az én inkompetenciám beosztani az időm, és eldönteni, mikor mit csinálok.

Tudom, hogy egy nap vészesen kevés mindenre, és egy nap alatt nem is fogok soha egy befejezett művet kiadni a kezemből, különösen úgy, ha folyton elmismásolom a tennivalókat, és szabadidőmben csak punnyadok itthon, mondjuk a munkahelyi fáradságot is ki kell heverni valahogy, az is igaz. Mindazonáltal az írás engem mindig is feltöltött, jólesett, ha kiírtam magamból, ami bántott, hát még amikor novellát vagy egyéb szösszenetkék születtek meg, az különösen nagy energialöketet tud adni.

Amikor túlzottan elönt az ihlet, és azt se tudom, hova kapjak, akkor általában pánik módba esem, és inkább egy harmadik dologgal kezdek foglalkozni, viszont ezt nem szeretem, hiszen ha belegondolok, hány meg hány pillanatot vesztegeltem, és mi sülhetett volna ki belőle, ha minden nap akár csak pár órát is szentelek egy-egy projektemnek, akkor igazán elszomorodom.

Szóval azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy 2016-ban elsősorban azon kell dolgoznom, hogy mindig legyen egy-egy percem valamire, amit szeretek és csinálni akarok, ne csak elszálljon felettem az év, mert egy nap arra ébredek, hogy elröppent tíz-húsz év, én pedig még mindig csupán álmodom arról, hogy a polcon lesz majd egy kész könyvem.

Olvass tovább

Éjjel

A kései órákban a buszra trappolni nem éppen stresszmentes, viszont meg kell hagyni, a világ –  és különösen a város – máshogy néz ki, miután az óramutató egy bizonyos időpontot elhagyott.
Sokkal nyugisabb a környezet, sokkalta lágyabb a sok sárga lámpának köszönhetően, mégis annyi ember van, csak úgy nyüzsögnek kedvesen, és tényleg: az élet este kilenc-tíz után kezdődik.
Nincs az a zsúfolt forgalom, azt mondanám, éppen elég ember van az utcán, akkor is, ha azok csak hazavágyó, munkából fásultan érkező emberek, akik a buszra várnak.

Ma olyan világos volt még a világítatlan autóúton is, mert ragyogott a telihold, és olyan érdekes volt, annyira megkapó és egyedi szaka a napnak, hogy rájöttem, bármilyen félős is az éjszaka, és bármilyen stresszes is a buszra sétálni kései órákban, a természet akkor is szép, sőt: nézni, észrevenni, gyönyörködni benne érdemes, mindazonáltal: kell!

Olvass tovább

English?

Több nyelven beszélni manapság szinte alapkövetelmény – valljuk be, minimum egy nyelv ismeretét több munkahelyen is elvárják, arról nem is beszélve, hogy egy szimpla külföldre tervezett nyaralást se (mindig) bonyolíthatunk le magyarul, ha arról van szó. Többször mondtam már szerintem, mint elégszer, mennyire imádom az angol nyelvet, és kicsit (túl)büszke is voltam a tudásomra, bár a középfokú nyelvvizsgám is lehetett volna jobb 95%-nál. Amikor filmeket, sorozatot nézek, azt többnyire eredeti nyelven szoktam, animét is japánul angol felirattal, mert a magyar szinkronról és fordításokról sokszor jobb nem is beszélni, illetve ritkán sikerülnek jobban, mint az eredeti színészek hangjátéka.

Általában félek azonban kijelenteni, hogy bizton beszélem azt az idegen nyelvet, hiszen korántsem fejlett a szókincsem, mégis nagyra voltam az angolommal, egészen addig, amíg a munkahelyemen immár második alkalommal tévedt oda hozzám egy külföldi, és – ha hiszitek, ha nem – hirtelen megmukkanni se tudtam.
Mindez annyira ledöbbentett, és olyannyira béna baromállatnak éreztem és érzem magam, hogy azt se tudtam merre köpjek; mármint mire az a sok filmezés, a zenehallgatás, a külföldi levélbarátok, ha odalép hozzám egy hús-vér ember, én meg annyit tudok neki makogni, hogy "yes" és "thank you", na meg "goodbye"?

Hát ejnye-bejnye...

A dolog pikantériája, hogy állásinterjún arra a kérdésre, hogy mire vagyok legbüszkébb, azt feleltem, hogy az angolomra, erre három héten belül két külföldi is pont hozzám jön, ami igencsak vicces, de hogyha tényleg a főnököm tesztelt, akkor aztán jól beégtem... Mondjuk ezért aztán csak nem fognak kirúgni, ha már elnézik a többi bénázásomat, viszont ha legközelebb is ennyire megnémulok, ha hozzám lép egy angolul beszélő, nos, akkor már én fogom kirúgni saját magamat!

Olvass tovább

Pasik

Ma egy felettébb kényelmetlen dolog történt velem, ami annyira, de annyira lefárasztott és ledöbbentett, hogy – bár nem akarok pletykabloggá válni – muszáj kiírnom magamból, mert egyszerűen nem tudok túljutni rajta, se a saját tehetetlenségemen.

Miért hiszi azt minden pasi, hogyha egy csaj simán kedves és barátságos vele, akkor egyből ágyba is akar vele mászni??!

Most komolyan. 

Igyekszem elkerülni, hogy általánosítsak és elfogult legyek, de tényleg nem tudom felfogni ép ésszel, hogy miért olyan nehéz megérteni, hogy a lányok nem csak a fehér lovagot akarják minden férfiban, és hogy a friendzoning mekkora egy baromság, és egyáltalán: miért nem lehetnek az emberek – látod, nem lány és fiú, semmi nemi hülyéskedés, hiszen simán emberek vagyunk, nem jácint és leopárd – között ártatlan, mindenféle szexuális többlet nélküli jóhaveri kapcsolat??!

Kínos

Az új munkahelyemen a legutolsó busszal jöttem haza késő este, és megmondom őszintén, hogy féltem egyedül mászkálni, ezért hozzácsapódtam egy csapathoz, akik ugyanarra a buszra mentek és igyekeztem barátkozni, hogy ne kullogjak egyedül a buszmegállóba. Pechemre egy nagytata korú pasas jól láthatóan rám akaszkodott, amikor simán csak beszélgettem vele, mint mindenki mással, és pár perc után egyből azt kérdezte, van-e barátom, majd a rendkívül kínos utalgatások és a kartapi is megvolt részéről – szerencsémre volt rajtam kabát, de így is kirázott a hideg, ahogy hozzám ért... –, majd azonnal neki is kezdett arról monologizálni, hogy ő mennyi idős, én mennyi idős vagyok, és hogy ő mennyire szeretne egy partnert, de – elég ügyetlen és szánalmas módon körbehabogva – neki csak a szex kellene, nem a gyerek, mert ő már túl idős ahhoz, hogy felneveljen egyet.

Mindeközben én ott kullogok ezzel az emberrel a csoport végén, igyekezve minél több métert ékelni kettőnk közzé, de annyira leesett az állam, hogy az nem jutott eszembe hirtelen, hogy elsiessek előre, és ott hagyjam, de hogy még egy fiatal ficsúr is kiröhögjön engem aztán, amiért a vén szexkazán becserkészte az új leányt, az már igazán felháborított.

Elegem van abból, hogy lány létemre állandóan rettegnem kell, hogy melyik hímnemű érti félre azt, ha simán beszélgetek vele úgy, mint bárki mással. Elegem van abból, hogy lány létemre állandóan rettegnem kell, melyik bokorból támad le egy hímnemű, aki megrekedt azon a szinten, hogy minden nő azt akarja, minden nő neki tálalja fel magát, és minden nő csak egy – vagy több – két lábon járó betömnivaló lyuk. És amiből leginkább elegem van, hogy lány létemre a nem akkor is igent jelent, különösen, ha egy hímneműnek van mondva.

Olvass tovább