English?

Több nyelven beszélni manapság szinte alapkövetelmény – valljuk be, minimum egy nyelv ismeretét több munkahelyen is elvárják, arról nem is beszélve, hogy egy szimpla külföldre tervezett nyaralást se (mindig) bonyolíthatunk le magyarul, ha arról van szó. Többször mondtam már szerintem, mint elégszer, mennyire imádom az angol nyelvet, és kicsit (túl)büszke is voltam a tudásomra, bár a középfokú nyelvvizsgám is lehetett volna jobb 95%-nál. Amikor filmeket, sorozatot nézek, azt többnyire eredeti nyelven szoktam, animét is japánul angol felirattal, mert a magyar szinkronról és fordításokról sokszor jobb nem is beszélni, illetve ritkán sikerülnek jobban, mint az eredeti színészek hangjátéka.

Általában félek azonban kijelenteni, hogy bizton beszélem azt az idegen nyelvet, hiszen korántsem fejlett a szókincsem, mégis nagyra voltam az angolommal, egészen addig, amíg a munkahelyemen immár második alkalommal tévedt oda hozzám egy külföldi, és – ha hiszitek, ha nem – hirtelen megmukkanni se tudtam.
Mindez annyira ledöbbentett, és olyannyira béna baromállatnak éreztem és érzem magam, hogy azt se tudtam merre köpjek; mármint mire az a sok filmezés, a zenehallgatás, a külföldi levélbarátok, ha odalép hozzám egy hús-vér ember, én meg annyit tudok neki makogni, hogy "yes" és "thank you", na meg "goodbye"?

Hát ejnye-bejnye...

A dolog pikantériája, hogy állásinterjún arra a kérdésre, hogy mire vagyok legbüszkébb, azt feleltem, hogy az angolomra, erre három héten belül két külföldi is pont hozzám jön, ami igencsak vicces, de hogyha tényleg a főnököm tesztelt, akkor aztán jól beégtem... Mondjuk ezért aztán csak nem fognak kirúgni, ha már elnézik a többi bénázásomat, viszont ha legközelebb is ennyire megnémulok, ha hozzám lép egy angolul beszélő, nos, akkor már én fogom kirúgni saját magamat!