Kétnyelvű

Amikor végzős gimnazistaként részt kellett vennem egy pályaválasztási tanácsadó hülyeségen, és a tisztes úrral arról beszélgettem, hogy – kérem szépen – én író akaródzanék lenni, majd pedig arra terelődött a beszélgetés, hogy én akarom fordítani saját magamnak angolra-magyarra a könyveim, akkor szemrebbenés nélkül kiröhögött, hogy de hát senki nem fordítja magának a könyveit, aztán nem is hagyva esélyt arra, hogy kifejtsem, mire is gondolok pontosan, tovább mulatozott a kis poénon, aztán nem sokkal később vége is lett a nagy tanácsadásnak, és elváltunk egymástól, mint ágtól a levél. (Teszem hozzá, egyáltalán nem volt semmilyen hasznomra az egész ceremónia, de hát előírta a törvény, hogy egy fiatal felnőttnek, aki azt se tudja, hogy dolgozni menjen  már inkább, vagy vigye a pénzt a szüleitől és tanuljon tovább, igenis el kell mennie egy ilyen magasztos beszélgetésre is, ahol persze semmi hasznossal nem szolgálnak, csak annyi, hogy két-három órával jobban le lesz terhelve egy nap.)

Namármost tudom, hogy fordítani egy könyvet nem két perces munka, és ha tényleg meg is írnék egyet és ki is akarnának adni szerény kis hazámban, akkor utána bonyolult lenne angolra átírni a könyvem, és ottani kiadóknak is terjesztgetni, na meg a szerződésem lehet nem is engedné meg – mondjuk ebben nem vagyok annyira otthon, csak az összes, paranoid ijedelmem kering az elmémben csupán.
Emellett azt is tudom, hogy nem akarhatok mindent, hogy itthoni és külföldi piacon is megjelenhessek, de akkor se értem, miért kéne hülyének venni azt, akinek kicsit is átlagtól eltérő elképzelései vannak – mert most az is igaz, hogyha fordulna a Föld 180 fokot, és angolul jelennék meg először, akkor tuti nem akarnám, hogy valami ficsúr vagy ficsurina álljon neki magyarizálni a könyvem förtelmes félrefordításokkal.

Talán csak a nagy baj, hogy igazán nem tudok egyik nyelv mellett se dönteni, hiszen a magyar az anyanyelvem; szép, és szeretem kifejezni magam vele, na meg jobban, pontosabban is ki tudom, hiszen az angol szókincsem fejlesztésért riog...

Viszont más esetben van, ami szimplán csak angolul "hangzik jobban", úgy is szökik a fejembe egyből, és magyarul speciel hülyén hangzik, vagy átírva közel sincs ahhoz, amit én az angollal ki akartam fejezni.

Mindazonáltal szeretek kísérletezgetni, szeretem a kihívásokat, így az is megfordult a fejemben, hogy nem fordítanék, hanem ott van például a Káprázat, és az első mondatból kiindulva nekiállnék elkezdeni-folytatni angolul, és ki tudja, mi más sülne ki belőle? Úgy hiszem, hogy nem lehet mindent tükörfordítással vagy szabadabban véve átírni, hiszen vannak azok a kis hézagok a nyelvek között, amik lehetetlenné is teszik az egészet. Viszont ha megpróbáljuk felvenni a külön nyelvek külön hangulatát, akkor lehet, hogy merőben más alkotás lesz a kettő, és lehet, hogy nem is lehet majd igazán fordításoknak titulálni őket, hiszen akár a sztori vagy a végkifejlet is változhat, de még mindig azt gondolom, hogy a bennem élő magyar írópalánta, és a bennem kibontakozó angol írópalánta-szörnyűség is igenis két külön dolog, összemosni pedig aligha lehet a kettőt – mindegyik más kicsit fogalmazásban, hangulatban és néha stílusban is, ámbár nem is gondolom azt, hogy ez éppenséggel baj lenne.

Ami azt illeti, kétszer nem tudnék azért megírni semmit, szóval részben értem, mit akart mondani az én kedves tanácsadó haverom, azon pedig most nem fogok elkezdeni sírni, hogy a "különcöket" mindig is lenézték, kiröhögték, és megvetették, de azért jó lenne már megtapasztalni egyszer azt is, hogy egy különös ötletemet nem kiröhögik, nem oltanak le, mintha egy tudatlan gyerek lennék, hanem teszem hozzá az is elég lenne, ha érdeklődéssel és nyitott elmével fogadnák, hogyha már egyszer tanácsot adni és támogatni nem tud.