Mi történik akkor, ha egy írópalántát az írásai felől kérdeznek, illetve afelől tudakozódnak, hogy el lehet-e olvasni őket?
Nos, az író rendkívül izgatott lesz, ugyanakkor kicsit meg is ijed, hiszen két ellentétes vágy működik benne egyszerre. Egyrészt mindennél jobban szeretné végre közönség elé tárni a szellemi gyermekét és visszajelzéseket kapni, másrészt teljesen elborzad: „Mi, hogy elolvassanak? Azt nem lehet, még nem vagyok kész...”
Kellemetlenség
Van egy kimondatlan szabályom, ami abból áll, hogy nem igazán vagyok hajlandó olyan embereknek megmutatni az írásaimat, akiket személyesen ismerek. Ez bizonyára érthetetlenül és álszentnek hangozhat, de igenis különbség van aközött, hogy az ember lánya lényegében anonim dobja az online világ végtelen tengerébe a szabályosan a lelkének egy darabkáját, és aközött, amikor hús-vér embereknek, ne add Isten, barátoknak, családtagoknak teszi a szeme elé.
Kényelmetlenebb.
Amikor új helyre – iskola, munkahely, egyéb – megyek, ösztönösen igyekszem elhallgatni, hogy írni szoktam, mert nem igazán szeretek beszélni róla, és pláne nem akarom, hogy megtalálják a blogomat, hiszen onnantól kezdve aztán vigyáznom kéne, hogy mit teszek közzé, én pedig alapvetően őszinte vagyok, szeretem szabadan kimondani a gondolataim, viszont... Mondhatnak gyávának, de tisztában vagyok vele, hogy ez a való életben nem mindig méltányolható, ezért szeretek az álneveim mögé bujdosni. miközben és miután a nyáltól fröcsögő szemrehányásaimat közszemlére teszem.
Mindemellett ugyanúgy szószátyár is vagyok, egyszerűen nem tudom tartani a szám, és muszáj mindig mindent kikotyognom, hogy mit is szoktam csinálni – aminek inkább hátránya van, mint előnye –, ezért az esetek többségében mégis elszólom, hogy én írni szoktam... Onnantól kezdve általános közönyösség fogad, amiről sose tudom eldönteni, hogy valóban nem érdekli őket, és félnek, nehogy ajánlgassam magam olvasásra, vagy csak nem akarnak tolakodni, és tényleg arra várnak, hogy az orruk elé toljak valamit.
Általában 7-es szintű barátnak kell lennie valakinek – és most kíváncsi vagyok, hogy elértette-e valaki a mókásan elejtett Marvel poént itt – ahhoz, hogy elkezdjek nyitottabb lenni, és komolyan fontolóra vegyem, hogy megmutatok valamit, noha végeredményében mindig azt kívánom, hogy bár ne tettem volna.
A duzzogó
Nemrég megismertem valakit, aki majdʼ minden szavával azt hangoztatta, mennyire nagy irodalomkedvelő. Az illetőnek meg is mutattam egy angolul írt fanfictionöm, amit – fogjuk rá – elolvasott, ámbár csak az elejét és a végét, persze nem lehetett okom panaszra, mert jól agyondícsért így is, hogy én milyen jól írok és blabla, úgyhogy a napi adagot az egóm is megkapta, ámbár igazán piszkált, hogy nem volt képes max. 3000 szót elolvasni több mint két hét alatt, miközben ő rágta a fülem, hogy miért nem mutatom meg...
A napokban felajánlottam, hogyha érdekli – ami annyit tesz, „Na most rohadtul olvass el szépen!” –, szívesen megmutatom a novelláim is, ami totál saját szerzemény, erre azonban azt a feleletet kaptam, hogy „nincs igazán otthon magyarban”.
Már elnézést, hogy a tárgyilagosan indult és általánosságban véve elkezdett bejegyzésemet pletykacikké transzformálom, de ez igazán bekerült a bögyömbe, lévén, hogy az illető olyan hű de nagy irodalmár.
Mutassam, ne mutassam?
Ha lehetek őszinte és cseppnyit hisztis, igazán elment a kedvem, hogy valaha bárkinek is mutogassak bármit is szemtől szembe, és ezután csak még inkább tartani akarom magam a rendhez, hogy ismerősöknek aztán soha többé semmit.
Igen, igényelem, hogy véleményt mondjanak, ha egyszer hajlandó vagyok odadobni a szívem egy darabkáját, és igen, tudom, hogy részben gyerekesen vágyom a figyelemre, de úgy gondolom, az ember tollforgató leánya és fia igazán megérdemli azt a pár percet és pár odabiggyesztett szinonimáját a „jó volt”-nak és a „tetszik”-nek, ha már egyszer elvileg őszintén érdeklődtek az iránt, hogy miket is ír.
Tudom, hogy a jövőben is a szószátyárságom és a becsvágyam fog érvényesülni, ha elárulom, mi is az én életem egyik hobbim, és tudom, hogy mindezek ellenére meg akarom majd mutatni, ami kikerül a kezeim közül, olyanoknak is, akiket személyesen ismerek majd, de attól még ugyanúgy rosszul fog esni, emellett merő képmutatásnak fogom vélni, hogyha még egy önreklámozott irodalmi zseni olyan kifogással fog jönni, hogy nem kenyere a magyar (irodalom). Mert most tudok én angolul is írni – bár egyébként kétlem, hogy így értette, amit mondott, mert amúgy csakis magyar írókat sorolt a kedvenceinek –, de kíváncsi vagyok, hogy arra éppenséggel mi lenne a szívélyes kifogás és burkolt formája a „leszarom, nemérdekel”-nek.
