Karakterek, akik a barátaink

Avagy hogy töltöttem el három napot életem egyik legjobb játékával

Talán ezernyi oka lehet, amiért beleszeretünk nem létező karakterekbe – s vajon tényleg nem léteznek? Nem követjük nyomon minden lépésüket? Nem éljük át velük a cselekményt? Nem kerülünk hozzájuk valóságosan közelebb, mint bármelyik más legjobb barátunkhoz?

Hiába fikció a fikció, talán sosem éreztem magam senkihez közelebb, mint könyvek, filmek, játékok , és egyéb történetmesélési alternatívák karaktereihez. Együtt sírtam és nevettem velük, együtt éltünk át valamit, amit a való életben talán sose élhettem volna. 

Nem tudom, ki találta ki először a történetmesélést, de úgy vélem, a világ igazán szegényebb lenne nélküle – sokkal, de sokkal szegényebb. Mint a színészek, mi, egyszerű földi halandók is bele tudunk csöppenni más személyek helyzetébe, felfedezhetjük az emberi természet széles skáláját, akár történeteket ismerünk meg, akár mi magunk kreáljuk őket.

Megannyi platformon böngészhetünk kedvünkre – színház, képregény, számítógépes játék, a lehetőségeink száma szinte végtelen –, mind különleges karaktereket, élethelyzeteket vonultat fel, s a képzeletnek hála olyan helyekre juthatunk el, ahová a való életben egyáltalán nem tudnánk.

Lifeline

A hét ingyenes alkalmazása iOS-en a Lifeline nevezetű játék, ami során interaktívan részt vehetünk egy science fictionben. A főszereplő Taylor, egy szerencsés-szerencsétlen nyertes, aki – miután kiválasztották – a Varia  űrhajó fedélzetén tevékenykedett kadétként, amíg az űrjármű váratlanul le nem zuhant egy elhagyatott égítesten. Taylor bizonyul az egyetlen túlélőnek, az ő szemén – akarom mondani: közvetítésén keresztül tudjuk meg, mi is történt, tanácsainkkal segíthetünk vagy éppen hátráltathatjuk a cselekmény alakulásában, ahogy az is a mi kezünkben van, vajon túléli-e a kalandot, vagy nem.

A játék lényegében egy szimpla chatelésre emlékeztet, ahol a beszélgetőpartnered egy, a Tau Ceti környékén, egy holdon rekedt fiatal űrhajós, és valami különös dolog folytán képesek vagytok kommunikálni egymással.

Tovább dob az élményen, hogy a Taylor egy uniszex név, így egyesek lánynak képzelik el, mások fiúnak – az én esetemben valahogy nemet váltott félúton; először ugyanis egy huszonéves srácnak képzeltem el – hadd legyek sekélyes: piszkosul jóképűen –, aztán inkább egy szőke, mogyoróbarna szemű, durván velem egykorú leányzóként láttam magam előtt, és afféle jóbarátnő-majdnem-testvérként tekintettem rá. 

Az, hogy ennyire szabad a játék csak tovább dobott az élményen, hiszen amellett, hogy életszerű az egész – a nap legváratlanabb perceiben küld ugyanis üzenetet Taylor, s ha éppen valami időigényesebb tevékenységet folytat, mint pl. az alvás és a környezete felderítése, akkor annak függvényében sokszor órák elteltével válaszol, mintha tényleg valós időben folyna a történet –, egyszerűen lebilincselő és átkozottul érdekes, hogy nem csak különféle módon alakulhat maga a cselekmény, még a főszereplőt is mindenki máshogy képzeli el. 

Úgy gondolom, sokkal bensőségesebbnek hatott így az egész, hogy csakis a saját képzeletemre voltam hagyatkozva, mintha konkrétan le lett volna írva vagy elém vetítve.

Nem hazudok, konkrétan még mindig a sztori... Francot: az élmény, a nagybetűs ÉLMÉNY hatása alatt vagyok, annyira hozzám nőtt a karakter, hogy ilyet talán még nem is éreztem soha. Azt kívánom, bárcsak tudnék festeni vagy rajzolni, hogy valamiképpen papírra vethessem, valamiféle kézzel fogható emléket állíthassanak az érzésnek, mert úgy kikívánkozik belőlem... Három napig valóban a része voltam valaminek, mintha egy hús-vér emberi lényért aggódtam volna, szabályosan lerágtam a tíz körmöm ezekkel a „hatásszünetekkel”, amíg Taylor csinált valamit, és nem érkezett semmi jelentés.

Nem tudom, a jövőben hova tovább történetmesélés terén, talán virtuális valóságokba fogunk csöppenni, és ezután már csak az lesz sokkal valósabb, ha a technológia egy olyan szintre jut, hogy ténylegesen belecsöppenünk az adott helyzetbe, mintha magában a könyvben járnánk, érezzük, ahogy megcirógatja az alkonyi szellő az arcunk...

El kell mondjam azt is, ez nem egy reklám poszt, semmiféle juttatást nem adnak nekem, amiért itt mindenféle appokról beszélek – saját magam teszem, önkéntesen, mert egyszerűen olyan élményben volt részem, amit legszívesebben mindenkivel megosztanék. Nagyon régóta szerettem volna megszerezni ezt a játékot, mert jónak tűnt, de sose akartam fizetni érte – bár minden egyes fillért megér, és most le is van árazva, és csak párszáz forint a többi része –, így elképesztően örültem, amikor megláttam múlt pénteken, hogy ez lesz most a heti ingyenes az Apple App Store-jában.

Úgyhogy akinek Almája van és teheti, nosza, töltse le, mert akit csak láttam, mindenki pozitív visszajelzést írt róla, és egy olyan élményben volt részük, amiben azelőtt nem igazán.

* ** *

Ez a bejegyzés azoké a karaktereké – esetemben Tayloré a Lifeline-ból –, akikkel tűzön-vízen áthajtottunk, akikért sírtunk és nevettünk, akik a barátaink, és akiknek azt kívánjuk, bárcsak valódiak lennének – bár a közösen átélt megpróbáltatások után olybá tűnnek, mint egy emlék; s mint emlék lehet ugyanolyan valós, mint bármelyik más, amit életedben átéltél.

Neked, kedves olvasó, ki a legjobb barátod? Ki az a karakter, akit a legközelebb érzel magadhoz, és tényleg a legkedvesebb számodra? Szeretném tudni!

* ** *

Hasznos linkek:

• Lifeline az App Store-on (ingyenes 2016.01.21., csütörtökig)
• Lifeline a Google Play Store-on Androidra (fizetős, durván 360 HUF)
• A jákékfejlesztő 3 Minute Games (Háromperces játékok) hivatalos honlapja

Olvass tovább

31 nap a jobb blogolásért: Bemutatkozás

Forrás és tippek a kihíváshoz

Napi tennivaló, hogy a bemutatkozónkat frissítsük, ha szükségeltetik, és ez az enyémre különösen ráfér, lévén, hogy csak egy – egyébként rólam elég sokat elmondó – idézet van kinn Orwell Légszomjából. Pont aktuális, nemrég vetettem pillantást egy oldalon a biómra, és pár gondolatot felvetett bennem, amiről szerettem volna egy külön bejegyzést írni. Most végül úgy döntöttem, inkább megteszem itt az erre vonatkozó kihívásban.

Amikor 2011-ben regisztráltam a Napvilágon (verseinket, prózáinkat és egyéb írásainkat, akár recepteket és esszéket oszthatunk meg, visszajelzéseket kaphatunk, és mi is hozzászólhatunk mások munkásságához), így írtam magamról:

Azt be kell valljam, javarészt nehezemre esik bemutatkozót írni, mondani, elrappelni, igazság szerint azt se tudom, mit adhatnék elő, mert írónak nem mondanám magam, se profi fotósnak, mindemellett az írás-fotózás mintha afféle divattá nőtte volna ki magát mára, és ahogy olvasom más emberek bióját, gyakorta találkozom ugyanazzal a (sablonos) szöveggel, én pedig elég különcnek tartom magam, hogy ne álljak be a sorba és ne ismételjem el ugyanazokat a szavakat századszorra.
Amikor csak úgy random megnéztem a profilom, és láttam, miként verseltem magamról, őszintén szólva meglepődtem, hogy ezt írtam, mert nem is emlékeztem rá, illetve irányt mutatott nekem csekély 4 év elteltével: eszembe juttatta, miért is regisztráltam elsősorban, és mi volt az a tűz, ami az írás felé terelt, illetve hogyan is ébredtem rá, hogy én ezt nem csak hogy szeretem csinálni, de csinálnom is kell, mert hangozzon bármilyen nyálasnak is, csinálnom muszáj, mert lételemem.

Valahányszor rosszul éreztem magam, bármilyen problémám adódott, az írás volt az egyetlen, ahol megnyugvásra leltem; mint a legigazabb barát, kisírhattam a bánatom "a vállain", elmondhattam egy mesét, akár olyasmit, ami a való életben is megtörtént velem, és még olyan dolgokat is megcsinálhattam, amiket valójában nem állna módomban, pl. vezethetek egy űrcirkálót, vagy lehetek szinkronúszó, táncos, akár egy hírhedt detektív, esetleg vérszomjas bérgyilkos.

Az írás egy olyan varázslatos lehetőség számomra, ahol kifejezhetem magam, regélhetek a vágyaimról és kipróbálhatok dolgokat, anélkül, hogy ténylegesen bajba kerülnék. Hogy ezt kifejtsem: mindig is szimpatizáltam a gonoszabb karakterekkel, nem tudom igazán megfogalmazni, miért, különösen azok tudnak megfogni, akiknek valami tragikus múltjuk van, akiknek "oka van", hogy olyanok, amilyenek, de az is izgalommal tölt el, hogy akár egy olyan személyiséget is megalkothatok, aki pusztán azért cselekszik rosszat, mert élvezi. Ezzel most nem azt állítom, hogy sorozatgyilkosi hajlamaim vannak, de egy részem mindig is "unalmasnak" találta, hogy a filmekben, könyvekben, legtöbb helyen folyton a jó győz, a gonosz pedig elnyeri méltó jutalmát. Nem állítom, hogy nem szeretem a happy endet, mert eléggé szentimentalista vagyok, ugyanakkor gyakran eljátszogattam a gondolattal, mi lenne, ha a jó ezúttal nem győzne, mi lenne ha a világ nem menekülne meg, hanem áldozatul esne? (És most nem csak arra célzok, de jó lenne letérdelni Loki előtt...)

Eszembe jutott, hogy előveszem ezt a pár sort és kiteszem ide a bemutatkozáshoz, mert személyes számomra, hiszen első ízben fogalmaztam meg, miért is írok, mit akarok csinálni, és ennél őszintébben, ha akarnám, se tudnám elzengeni, egyáltalán mi a fenét akarok itt magammal kezdeni. Ugyanakkor úgy gondolom, némi újítás-kiegészítés is ráférne, és bár a Photoblogom linkje szerepel az oldalsávban, még vannak kételyeim, hogy mennyi mindent osszak meg magamból, ezért egyelőre nem csinálok olyan nagy változtatásokat a blogon, mert még szeretném kreatívan kitalálni, miként tehetném az én About Me-mert teljesen egyedivé.

A profilképre kitérve: mindig is ez a rajz volt, voltaképpen "hozzánőtt az írói énemhez", és bár van pár előnyös fotóm, nem tudom, hogy leváltom-e, mert kicsit fenntartásaim vannak azzal kapcsolatban, hogy csak úgy kitárjam magam mindenestül az online világba, ezért is gondolkodom még, milyen módon és milyen mennyiségben adjam hozzá a bloghoz a többi fiókom. Nevezzenek beszarinak vagy üldözési mániásnak, az internetnek megvannak a maga veszélyei, én pedig nem könnyen veszem rá magam arra, hogy feltöltsek személyes adatokat, különösen egy olyan világban, ahol a munkaadók is könnyűszerrel rákereshetnek egy pályázóra, mielőtt döntenének arról, hogy egyáltalán visszahívják-e interjúra, vagy látatlanban, előre leírják az embert, és ahogy egy smink is lehet túl sok, nem akarom felesleges giccsel terhelni a blogomat, és problémát se akarok belőle a valós életben. Ilyenkor mindig elmerengek azon, egyáltalán jó ötlet-e a gondolataimat a nagyérdemű elé tárni, de mindennek vannak előnyei és hátrányai, úgyhogy talán csakis az a legfontosabb, hogy azt a bizonyos arany középutat megtaláljuk.

Olvass tovább

A boldogság ára

Elég nehéz boldogulni az életben, hogyha az ember lánya otthagyja az egyetemet, felhalmozott hitelt, depresszióba esett, viaskodott barátokkal, családdal, nincs munkája, és eléri minden kisebb-nagyobb baj. Sok mindent megbántam, sok mindent másképp csináltam volna, de a régi dolgokon való rágódás teljesen megbetegített lelkileg, a jövő pedig elég kietlennek tűnik, hiszen... Az a tipikus huszonéves kérdés, hogy ki vagyok, mit akarok, hogyan szakadjak el a szülői háztól, és a jó öreg egyáltalán mi értelme is van az életnek téma.

Sokszor úgy látom, semmi.

Itt vagyunk, élünk, sokan egy faluban, vagy városban, ahová születnek, és nem látnak világot, és.. mintha nekik nem is lenne probléma, hogy az életük másból nem áll, mint dolgozásból, családalapításból, és a szerencséseknek jut a jóból bőven, de akkor is, ha az életünk könnyed, mi értelme? Mi értelme dolgozni ötven éveken át, mi értelme mindezeket művelni? Mert a szocializáció nevelte belénk, hogy ezt kell? Mert a kormány akarja, hogy le legyünk foglalva, csináljuk, amit kell, fizessünk számlát, mindegy, csak le legyünk kötve, és akkor nem jelentünk problémát?

Sokszor gondolok a régvoltra.

Amikor nem volt se pénz, se világháló, s nem számított a divat, nem néztek ki mindenért, nem volt minden baj. Valahogy minden könnyebb volt WC, zuhany, bankszámla, meg elromló vackok nélkül, nem? Futkosni a vadak elől, és ennivalót ejteni nem volt éppen szuperbuli, de azoknak az embereknek megvolt mindenük, amit akartak, nem vágyhattak olyanra, ami nem is való nekik egyáltalán.

Sokszor mondom, a média az oka mindennek.

Az egyszerű élőlény csak azzal törődött, hogy kaja legyen, maradjunk életben, és legyenek utódok. Nem volt Nagy Ő, nem bonyolítottak túl semmit, nem voltak cicomás randik, válások, nem volt, hogy csak úgy elmúltak az érzelmek, és nem lehet mit tenni. Minden egyszerű volt: ha ne tetszett valami, igaz, leütötték egymást, és biztos ment a csatározás akkortájt is, de amit ma önbíráskodásnak hívnak, nem volt mégis sokkal eredményesebb, sokkal igazságosabb, mint a mai igazságszolgáltatás?

Sokszor hallom: az élet nem fair.

Lehet, jogásznak vagy valami nagyerkölcsű pályára kellett volna mennem, mert hihetetlenül kényes vagyok a fairségre, az igazságosságra, és rohadtul utálom, amikor valaki ezek ellen cselekszik. Vannak eszméim, és lehet, túl romantikus meg naív volnék, és már megesett, hogy az egyik főnököm képen röhögött, hogy én valamit igazságtalannak éreztem, mert "majd meglátod, mennyi igazságtalanság ér még az életben", és az is igaz, hogy kinek mi igaz és mi nem.

Sokszor nem tudom, mit csináljak.

Szomorú tény, az ember jóformán akkor kap állást, vagy bármit, ha van ismerőse, kapcsolatai, vagy egy felajánlható kocamalaca. Én túl marha vagyok érdekkapcsolatok kialakításához, mert egyszerűen nem vagyok hajlandó, taszít, hogy érdekből menjek másokra, és túlontúl sok a büszkeségem, hogy általuk legyen valamim, s nem magam miatt. 

Sokszor látom magam lázadónak.

És őszintén szólva, kurvára nem látok profitot benne. Mondják, hogy olyan embernek születni kell, aki a céljaiért másokon is át tud gázolni, meg hogy legyél talpraesett, és... Na, amikor egy hivatali dolgozó azzal a szavakkal illetett, hogy legyek már kicsit életképes, miközben ő nem tudta megmondani a nevét annak, akit fel kéne keresnem, azért kicsit vicces ármánya és intrikája az életnek. Főleg, hogy azt mondja, keressem a Csimaszképűt infóért, miközben Csimaszképű az öt munkanapból vagy bent volt kétszer, én meg social helyeken fel nem keresem, illetve, amikor semmivel se csinált többet, mint én, mégis meg fel van magasztalva, mert van egy tehetsége egy ágazatban, ami az egyik helyi faszkalapnak kb. a kizárólagos élete. Most persze nem mondhatom, hogy az illető sakkbajnok, mert azért aláírtam bizonyos papírokat, de hát na. 

Sokszor fogadkoztam magamban, megosztom a fiatal, pályakezdő nyomoraimat a világgal, és most úgy döntöttem, el is kezdem. És lehetne mit mondani; annyit, hogy összesen fel se tudom sorolni. 

Sokan panaszkodnak az iskolára, de nem tudjátok, micsoda aranyéletetek van ott az iskolapadban. Persze szar, én tudom, elvégre világhíres antistréber vagyok, és a tanulás minden egyes formáját megvetem, de. Érettségi után belecsöppensz a világba, és hacsak nem vagy teljesen céltudatos, megfontolt, vagy hipergazdag szülőkkel felszerelve, igencsak sokféle buktató van, ami rendesen oda tud baszni az embernek.

De mint eredetileg azt írni akartam, hogy mennyibe is kerül az annyi...

Mivel a kis idejű munkám során szerzett jövedelem elment a francba szélsebesen - átkozott OTP, sose menjetek oda, mert egy rakás rohadt virág kupac -, és barátaim nincsenek, meg eléggé elhagytam magam az utóbbi hónapokban, és kábé emberek közé mennem stresszelő sokszor (Ne is mondjam, a minap az eladó köszönömére azt feleltem: szívesen, pedig... azt vissza kell köszönni, nem?), de elsősorban nincs forrásom azokra a szórakozási lehetőségekre, amikre szeretnék, tehát esetemben koncertek, mozi, könyvek, színház, összejönni Karamellel és elfagyizgatni, elgyümölcsözni a Pirike boltjában, nos, úgy döntöttem, a maradék zsémen igenis kirúgok a hámból:

elmentem a könyvtárba tagságot hosszabbítani.

És kérem szépen, elég drágica volt azír... butácskán azt mertem remélni, hogy isten által is elátkozott szakmátlan szerencsétlen munkanélküli lévén legalább valami kedvezmény lesz.

De hogy miért is nem mentem inkább megnézni a Maleficentet, új X-men vagy Godzilla filmet? Két ok: rühellem a magyar szinkront, na meg a könyvtárban mindig is... Ezt felesleges magyaráznom, tudhatjátok, ha nem, akkor bocsesz, hogy elfogult vagyok, de nem is értenétek. 

Kihoztam tíz könyvecskét, holott négy éve nem olvasom rendesen, a szókincsem is szar, ami elég gáz ahhoz képest, hogy khm, még írogatnék. És... van az, amikor annyi mindent akar az ember lánya, de én nem tudok választani, mert mindet csinálnám, és inkább nem csinálok semmit, lol. Hülye viselkedés, de általában röghöz kötött mindent vagy semmit alapon működöm. Aztán kicsit olvasásundorom is volt, mert túl sokat olvastam gimiben, négy könyvet hetente, és nekem ez sok, és amellett, hogy a barátnőm leosztott, hogy én csak olvasok, nem tanulok, nem foglalkozom vele, kicsit meg is csömörlöttem. De most Narancslének köszönhetően - aki az előbb még Karamellecske cukinéven szerepelt - elért az ihlet, és mert mindannyian utánozunk másokat, most egyszerre akarom azt csinálni én is, amit ő, na meg nem tudom. Inspirál és ösztönöz, és ezt nem látom rossznak, amíg nem használom etikátlan módon.

Tehát ezen a képen van az én boldogságom, az árat először elhanyagolhatónak éreztem, de utána... Nem éreztem igazán happynek magam, pedig régóta akartam újra könyvtárba menni, és...

Sokszor merengtem ezen, és megint megbizonyosodtam róla, hogy az igazi boldogság nem mindig abban rejlik, amire éppenséggel szívünk szerint vágyunk. A tanulság pedig talán az, hogy hiába akarsz valamit őrülten, de most őszintén szólva: szükségünk van-e mindarra, amink nincs, amink van, amiről álmodunk, amit irigylünk mástól? 

Valahogy ennek sincs értelme, mint az életnek.

Olvass tovább

Az a bizonyos csók

... amit drága múzsámtól kapok, és aki pont akkor szeretget agyon, amikor beindulnak a zh-k, és egyéb nyavalyák. De annyira tudtam!!! Na jó, talán mégsem voltam 100 %-ig biztos, hanem mondjuk csak 99,9-ig, hogy amint beindul a horrorgyár, és jönnek a vizsgák meg egyéb cukiságok, jönni fog az ihletáradat is.

Jaj, anyám, olyan förtelmes volt, hogy itt zajongott a sok-sok ötlet a fejemben, de nem tudtam fogalmazni, aztán máskor is erőltettem ilyenkor, és elég szépen haladtam, de a második bökkenő: nincs időm. Vagy csak hivatalosan nincs. Mármint csak tudom, hogy nem lenne időm, mert csinálni kell az egyéb kis bigyókat, és persze nem készülök a nap 24 órájában, mégsem volt most pofám letojni az egészet, és csak annak időt szentelni, amit akarok... Valahogy nem ment, blokkolt.

Tegnap délután már legszívesebben felrobbantam volna, hogy itt van az egész szaros cucc a fejemben, de nem tudom összerakni, és nincs időm erőltetni, ez meg persze csak annál jobban frusztrált... aztán kedves kebelbarátnőm, akit most nem nevezek nevén, vagyis de: elnevezem Mézespuszedlinek, mert ha szokásomhoz híven kezdőbetűzök, az túl árulkodó, és csak nem akarok figyelmetlenül elejteni falatnyi kis titkokat... Szóval, drága Mézespuszedlim -- bocsi a névért, de ez jött a számra xD -- azzal a jótanáccsal küldött el életem legkedvesebbik helyére, hogy a zuhany alatt állva jusson eszembe valami fincsi dolog...

És hát eszembe jutott, és hát nekiültem, és hát nem is én lettem volna, ha a tananyagnak ülök neki és nem az írásnak... És ment! Az a 0,01 % arra voksolt, idén már nem fogok tudni írni, de mégis, beindultam, és csak whoah, meg huss, meg úúúúú... És ezt feltétlen muszáj volt kiörülnöm itten :D

Jaj, nem is tudom, mindenkinek van valami, amit csak úgy szeret, ami nem nagy dolog, de neki mégis fontos és sokat jelent, és még ha a szemei lecsukódnak, akkor se szívesen hagyja abba, és ez nekem csak az írás -- mindig ide lyukadok ki, sose tudok elszakadni tőle. A múltkor azt hittem, lehúzhatom a rolót, hogy besültem, de mégsem, és ez annyira hihetetlenül jó érzés... Mondjuk tudom, nem sok értelme, és nem is tuti, hogy valaha nagyon-nagyon híres leszek, de valahogy nem érdekel. Lehet buta vagyok, de szeretek a magam örömére írni, szeretem az egész micsodáját, ahogy pár elképzelt jelenetből, egy-egy álomból, elejtett szóból ötletelés, jegyzet, majd egy egész fogalmazvány alakul ki, elmondhatatlanul imádom az egészet.

Csak egy a bajom, hogy fucking nem látok semmit... Kéne egy új szemüveg... >.<

--- fel kell írnom, nehoyg elfelejtsem... Ha 2013-ban is tervezek blogozni, leszokom a címkézésről, vagy átvariálom őket, hogy értelmesebbek legyenek.

Nem sikerült a 366 napos tervem, pedig annyi minden történt, és csak olyan epic lett volna szépen felírni és rögzíteni mindent, legalább magamnak... Bele se merek gondolni, hány oldalt elmélkedhettem volna össze... Na de mindegy, elkúrtam, nem kicsit, nagyon, de ezek után majd ihaj-csuhaj lesz, és csak annál pöpecebb lesz minden ^^

Ps: meglep ez a kicsattanó hangulatom, pedig tökre fáradt vagyok, de írni akarok, és ez valahogy feldob... Mondjuk telefonon jobban láttam a betűket, gépen csak sejtem, hogy mi van a monitoron... Dinka voltam, hogy nem hordtam rendesen a szemüveget...

Na meg még valami: valaki, aki nagyon ráér, öltözzön már be úgy, mint én, és menjen be holnap zh-t írni helyettem xD

Szokásos cheerful dalocskám, amit hallottam, láttam élőben, éreztem is, mivel olyan kibaszott epic volt, ahogy ritmusra dübörgött a mellkasom -- ez az érzés hiányzik a leginkább... Szóval ja, majd nyerek a lottón, és minden nap koncertre járok :D

(Mézespuszedli, téged is viszlek ám, kell a tolmács, meg aki tud tájékozódni, tudod :P)

Szóval akkor a cheerful songom:

Olvass tovább

Egy év

Olyan gyorsan telik az idő, hogy nem győzöm kapkodni a fejemet... Hű, történtek dolgok, mióta kicsit elhallgattam itt. Nem is terveztem már folytatni a blogot, de meghatódtam egyik nap, hogy elmúlt egy éves a kicsike május 31-én, én pedig még csak meg sem ünnepeltem.
De hogy mivel ünnepelni? Nem tudom, mondjuk egy kis epic számmal :D

Meg se tessék lepődni, hogy Muse :)

Történt egy pár változás ez alatt a pár hét alatt; először: fucking positive ember vagyok, bazdmeg :D Vagyis próbálkozom. A második - amivel kezdenem kellett volna -, hogy rettentően rászoktam a káromkodásra megint. A harmadik, amit itt azért mégis csak vissza kéne fognom, hogy ez a kevert magyar-angol nyelv lett a mániám, olyan epic. Negyedik, meglódultam írásban, és csomó kis scene-em van, amit előszeretettel irogatok. Nem érdekel, ha nem visznek sehova, nekem örömet okoznak - meg az se panaszkodik nagyon, akinek mutatom őket -, és nem érdekel, ha ebből nem lehet megélni, mert úgysem vagyok elalélva magamtól, hogy igenis be fogok robbanni a piacra a hülyeségeimmel, mert egy csomó más ember firkál mindent össze vissza, és mellettük én már mi újat tudnék mutatni :D De ez a hobbim, ha úgy tetszik a lételemem, hogy kis shit scene-eket írok, és amíg nekem örömet okoz, írni is fogom.

Aztán sorolhatnám még itt a változásokat, de minek. Az ilyet csak érzi az ember, megvan egyfajta kellemes intimitás, amit én legalábbis szeretek megőrizni, és nem kötni minden második ember orrára, de különleges emberkéknek, legyenek azok hetedikek vagy kilencedikek akár milliomodikak is a sorban, nos, nekik úgyis eldobolom a magam nótáját. 

Mert azért bármennyire is necces dolog rábízni magad valaki másra, kívülállóra, beavatni őt kis titkokba, olyan kellemes és megnyugtató is egyben. Persze ott van a blog meg a naplóírás meg egyebek, de azok mind te vagy, a saját gondolataid, azokra adott felelet; míg egy másik ember, egy másik lény, legyen az akár egy fa vagy a kis pincsikutyád, akivel "beszélgetsz" már mindjárt más. Oké, persze egy másik ember valóban más; más érdekek, nézőpontok, látásmód, más világ, élmények, más vélemény. Ott van abban a szóban minden, hogy más. Nem te magad vagy. És rohadtul bírom, mikor ez a másság, másik vélemény berobban az én kis elszeparált világomba, kitágítja korlátolt elmémet, és egy új alternatívát, valóságfoszlányt vetít elém, amire én még csak nem is gondoltam volna.

A világban vannak emberek, akik észre sem veszik, mennyi jót tudnak tenni a másikkal. Itt van példának okáért a plátói érzelmek kibogozatlan kusza halmaza. Van az az ember, mondják, hogy a státusza, a pénze, a rangja, a külseje tetszik, ahogy jól mutat a kamerában, etc., de szerintem a plátói szerelem nem ott kezdődik, hogy látok egy nyálgépet a tévében, akiért elfolyok. Van ilyen is, de az ilyen szerintem egy totál más kategória(, és most nem arról akarok beszélni).

...de akkor meglátod azt a másik emberpéldányt, hiába nem érted, mit mondd, a kisugárzása, az egész lénye elvarázsol, a nap kisüt, esőben szivárványt hoz, nem vagy többé szomorú, minden szebb. Lehet, hogy ez nem valós, nem szerelem, de van, érzed, hatalmas energialöketet ad, az az ember pedig még csak nem is tudja, hogy te érte égsz, erőt és bátorítást, mosolyt lök az arcodra. És ez szép. Nem tudok vele villogni, nem tudok a kezét markolászva fennhéjázni az utca közepén, hogy nézd, nekem van egy plüssmackóm, de van, érzed, és ez talán még jobb is, mintha tapintani tudnád. Nekem legalábbis. Soha nem éreztem még magam ilyen jól.

Annyi minden gondolat kering bennem, de igazság szerint még van egy négy kredites vizsgám, amire be kéne magolnom egy kettest, na meg új "imidzset' is akarok szerkeszteni - mondjuk eddig csak a hátteret változtattam meg -, illetőleg még el is akarok dicsekedni mindenkinek az alig pár órás kettesemmel...

Majd mindenki meg fogja érni szerintem, hogy nem mindig vagyunk a gimiben eminensek, egyetemen meg csak egy jó jegy van, az elégséges, annál pedig csak még jobbak vannak, de persze vannak kivételek, én meg sose voltam az a túlbuzgó diák típus, mégis tudok írni, ez nekem meg elég. Ha meg olyan francos témában akarok írni, hát bazdmeg ott a Google, majd utána nézek. Oké, kicsit alpári vagyok most megint, pedig igazság szerint kibaszott jó kedvem van. 24 óra múlva kitör végre a holiday, vége lesz az utolsó vizsgámnak, és bár három tárgyam nem jött össze, megvan az a leprás kreditszámom, ami kell, és e miatt most büszkén jutalmaztam meg magam egy kis ice creammel.

Ui: a 366 napos kis thingemet elbuktam, ezt sajnálom. Pedig olyan egy epic év ez, és annyira tudtam is, hogy az lesz; picit bánom, hogy nem örökítettem meg minden mozzanatát. Elmerülni a múltban nem tanácsos, azt mondják, elszalasztod a jelened vele, de én mégis szeretek elővenni régi emlékeket, és mosolyogni egyet rajtuk; ha jó emlék, ha kellemetlen. Rossz nincs, mert mindenből tanul valamit az ember, amiből ha nem is vizsgázol meg nem is adnak kreditet, de megtapasztalod, tudod, veled van, és finomítja lelked aromáját.

Megint szentimentalista vagyok. :)

Olvass tovább

wave

Hullámzó hangulat, szeretet, gyűlölet, boldogság, gyász, fájdalom, bosszúvágy, elégedetlenség, ÁTVIRRASZTOTT ÉJSZAKÁÁÁÁÁÁK..., idióta, naív, barom.

Miért esek folyton ugyanabba a hibába? Miért? Szeretném, ha lenne gy szerkezet, amivel be tudom programozni magam, az agyam, az egész lényem. Milyen legyek, és milyen ne.

Milyen legyek:

• mosolygós
• bájos
• kedves
• önzetlen
• segítőkész
• két lábbal a földön járó
• ambíciózus
• .... és a többi pozitív.

Milyen ne:

• OLYAN, AMILYEN MOST VAGYOK, AMILYEN MINDIG IS VOLTAM, ÉS AMILYEN SOHA TÖBBÉ NEM AKAROK LENNI.

Szeretném kikapcsolni az agyam bizonyos részeit, hogy mire gondoljak, és mire ne. Hogy mivel foglalkozzak, és mivel ne. Túl sok szemét van a fejemben, túl sok olyan baromság foglalkoztat, amik energiát vesznek el tőlem, és nem marad időm sem a fontos dolgokra. A komoly dolgokra, amik életté teszik az életet.

Olvass tovább

juppijé

*örül, mert tud Mentalistát nézni online*

Olvass tovább

bride wars

A mai napon egy hatalmas nagy lépésre szántam el magam: addig-addig hajtott a vérem, hogy megnéztem egy Kate Hudson filmet. (Ez azért érdekes, mert... vegyes érzelmeim vannak a nővel kapcsolatban.) 

Tulajdonképpen mindenre fel voltam készülve; hogy jó lesz, avagy sem, és azt is tudtam, hogyha megnézem, valamilyen szinten tetszeni fog. Persze lehet, csak azért, mert Hudson fejét kékre festették Anne Hathaway jóvoltából... xD *gonosz*

A keserű pirulát félre téve, nem volt rossz a film, mondjuk annyira szenzációs sem, és magam sem értem, miért akarnám megnézni még egyszer... egy párszor. Lehet azért, mert akkor tulajdonképpen mégis tetszett ??? Na mindegy. (Ám valamikor tuti meg fogom még nézni, mert szinkronosan láttam elsőre, és mániám az eredeti hang... )

Rövid tartalmat meg egyebeket most nincs kedvem írni, pár szóban (naja, mintha tudnék pár szóban összefoglalni valamit...) elég talán annyi, hogy van két nagggggyon jó barátnő, Liv (Hudson) és Emma (Hathaway), akik megfogadják gyerekként, hogy júniusi esküvőt fognak tartani a nem tudom mi a neve csúcsszuper plázában..., hotelben..., pláza hotelben... nem emlékszem, hol... 

Felnőve a fogaldalmuk, és egyben álmuk, beteljesüléséhez közeledve azonban a nagy barátság veszni látszik, mikor kiderül, hogy egy ügyefogyott asszisztens miatt ugyanarra a napra tették az esküvőjüket. (Ja, mert hát igen: a puccos helyszínre időben be kell ám jelentkezni.) És hogy ez miért baj? Nem tudom, a filmben végig ezen agyaltam, hogy minek kellett így felfújni az egészet, eldobni egy tizenakármennyi éves barátságot, csak mert egy napra írták be őket. Ha annyira össze vannak nőve, szerintem tarthattak volna speciel dupla esküvőt is, de nem, szépen hajba kellett kapni, amit én sosem fogok megérteni, hogy miért kellett, de végső soron ez hozta azt a sok vicces - vagy inkább sablonos és kiszámítható? - jelenetet, amin bármennyire is akartam elfojtani, de jókat derültem azért.

Az is igaz azonban, hogy naponta nem bírnám elviselni ezt a könnyed amcsifilmes műfajt: romantika, poénok, nők a hülye kis problémájukkal... Üditő agyzsibbasztó másfél óra volt, de az is lehet, hogy azért, mert ritkán nézek ilyeneket, és pont belefért még ez az adag, sőt elég lesz egész évre.

De kezdek átcsapni negatívba, és ez azért nem fair, mert a hangulattal, amit némely szavam áraszt ellentétben igenis bírtam a filmet, még ha egyéb egyéni szoc. problémáim miatt is nem szívesen ismerem ezt be. Bár Kate-hez szerintem nem illik a frufrus fej - nekem száz, hogy jobban áll, ezt ki merem jelenteni tűnjek bármilyen egoistának -, de a karaktert jól hozta, egye fene, még kicsit szimpatikus is volt. Anne-ben picit viszont csalódtam. Nem azért, mert hogy rosszul játszott volna, csak ahhoz képest, milyen szép egy nő, nekem kicsit úgy tűnt, hogy nincs ez annyira kihangsúlyozva ebben a filmben, ami lehetett a karakter jelleme miatt is... 

Szó mi szó, engem megfogott. Kiszámítható, gagyi amcsi film, ,,poénáradat'' (azért idézőjelben, mert attól függ, kinek milyen poén jön be), láv, barátság... Ó, és heppi end! Majdnem elfelejtettem a legfontosabbat, a nélkülözhetetlent. 

Azért nem szeretem az ilyen filmeket, mert ha van is bennük egy picike válság meg krízis, minden rendbe jön, minden szép, és tökéletes, és jó, a főszereplő haja tökély - még futás közben is -, bőre makulátlan... , és minden egyéb rohadt dolog, ami a való életben nem mondom, hogy nincs meg, de az biztos, hogy nem ilyen nagy adagban fordul elő.

* * *

Íme egy kis trailer... sikeresen lelőnek benne szinte minden jó részt a filmből, úgyhogy én még nem is spoilereztem sokat...

Olvass tovább

isten

Újabb egypercesnek szánt fél órán keresztül írt sebtében összedobott bejegyzés.

Eddig is tudtam, hogy elálmosodom a melegtől - tulajdonképpen csak fűtőtestek közelében pilledek el -, de sosem értettem, hogy akkor a nyarat miért nem alszom végig? Vagy most, hogy erre ráébredtem, végig fogom? Érdekes.

Nem szeretem tulajdonképpen, mikor rájövök egy dologra velemmel kapcsolatban - egy éve volt lassan az utsó magyarom, angolom, mindenem, leérettségiztem, egyetemista vagyok (elvileg), de tök hülyének érzem magam, és basszus, vissza akarok menni a gimimbe! -, mert akkor, ha megesett kétszer, háromszor, már azt hiszem, hogy ez törvényszerű, és tulajdonképpen úgy állok hozzá onnantól kezdve, hogy ez nem természetes/magától értetődő/automatikus nekem, hanem mostmár mindig így KELL csinálnom.
Remélem, valahogy érzékelhető, amit ki próbálok fejezni. Mióta remeteként élek, és elvágtam magam a külvilágtól, még hülyébbnek érzem magam; csak a családdal, a buszsofőrrel meg a bolti eladókkal kommunikáltam élőben az utóbbi másfél hétben, és mivel alapjáraton szeretem elszeparálni magam a többiektől, még inkább kívülállónak érzem magam, annak ellenére, hogy fizikailag meg sehogy sem élek remete módon.

Nagy gondolatok, nagy ráébredések, megvilágosodások keringenek valahol a fejemben, le szeretném írni őket, a világ elé tárni, és elismerést kapni, hogy 'Na, ez nem semmi, ez igen, ez nem ír hülyeségeket', de ehelyett amint hozzá fogok a gépeléshez, csak rizsázok, rizsázok, de nem tudok semmi értelmeset visszaadni. Ami lehet azért is, mert már alapból nem értelmesek a kis ,,nagy'' gondolmányaim... 

- kézzel írni? Túl lusta vagyok, meg van az a hülye paranoia-fóbiám, vagyis agybetegségem, hogy... (Na, ez hosszú lesz.)
Szóval, kiskorom óta - nem tudom napra pontosan visszavezetni, nem voltam már nagyon kicsi, de nem is tegnap vagy tegnapelőtt volt -, van az a hülye, és igenis tudom, hogy nevetséges beidegződésem, hogy meg vagyok figyelve. Nem olyan kémes dologra gondolok, hogy valamilyen hű-de-fontos személyiség lennék, akit állandóan vizsgálgatnak - vagy talán de, mert elég szívesen gondolok magamra egy hű-de-fontos világmegváltóként *glória a feje felett* -, hanem csak olyan nyomi érzés, hogy mások látják, amit csinálok, akár egy hírességet lesek és nyáladzok, akár írok valamit, ők látják, és kinevetnek. (Kérdés, hogy kik azok az ők/mások?)
És a hangsúly itt azon van, hogy látják, milyen nyomiságokat csinálok nap mint nap, és kinevetnek. És olyan hülyeség meg fura, de akkor sem tudom kiverni a fejemből, és ezért is nem szeretek bizonyos neveket leírni, mert akkor is az a nyomiság van a fejemben, hogy akinek a nevét leírom, kimondom, gondolok rá, az tudja, hogy ÉN gondolok rá, írom le, mondom ki, és tudja, hogy milyen nyomi vagyok, és kinevet, kigúnyol, egyebek. És annyira abszurd ez az egész, annyira utálom, ezért nem szeretek írni hírességekről, illetve nyáladzani  sem rájuk. Nincsenek poszterek sem a falaimon, csak elvétve volt pár hónap erejéig egy-kettő még anno nagyon régen, mert... az is zavar. Arra is van egy fóbiám, mert. Vannak azok a nagyon élethűnek tűnő fotók, amikor nézed, nézed, és süllyedsz le a székről, mert szinte elpirulsz azoktól a szemektől, attól a sugárzó valamitől, és úgy érzed, hogy visszabámulnak rád... Na, én minden egyes fotónál így érzek. Hogy látnak, és megint csak nevetséges vagyok. De tulajdonképpen tök mindegy, mit csinálok, így is-úgyis nevetséges vagyok. xD

És eme hosszú kitérő után végre rátérhetek a lényegre: ezért a begyöpösödött hülyeségem miatt nem merem leírni a gondolataimat. Nem naplóba, sehova. Olyan gondolatokat, amiket te tudsz magadban, tisztában vagy velük a lelked mélyén, de nem szívesen mondanád ki hangosan még magad előtt sem, másnak sem, de hogy ne őrülj meg, hogy kiadd magadból, hogy ezáltal feloldódjon benned a görcs, a fóbia, a frusztráció, fogod magad, és leírod. Őszintén. - Ez az, ami hiányzik, amire szükségem van, ami után bizseregnek az ujjaim, de valami mégis visszatart, akadályoz, hogy nincs értelme, felesleges, és az a buta tévképzet, hogy elég, ha fejben végig tudom gondolni egyszer, aztán meg elfelejtem.

Voltak naplóim - elégettem őket, és a mai napig rohadtul hiányoznak. Egyszerű dolog, másnak talán biztosan semmiségnek tűnik, de nekem nem volt az. Én csináltam üres lapokból, a szabadidőmből szenteltem neki - nem is áldoztam, szenteltem, mert szerettem csinálni! A leginkább az hiányzik, hogy nincsenek meg, csak az emlékezetemben (igen, a pocsék, feledékeny, lyukas memóriámban), nem tudom visszaolvasni őket, röhögni a régi hülyeségeken, amik akkoriban mégis annyira rá tudták nyomni a hangulatomra a bélyeget, nem tudok gyönyörködni azokban a szép rajzokban, amikkel díszítettem.
Ó, az én kis ,,hagyományaim''...! Ha most be tudnék szkennelni párat, talán lenne még valaki, akinek tetszene, akit arra ösztönözne, hogy ő is kipróbálja. De nincsen semmi. A múltban ragadok folyton, a jelent végigálmodozom, a jövő? Lehet egy ilyen bumburnyáknak valamilyen jövője? Nem tudom, csak sorban elgondolkodom, és mindig oda jutok, hogy zéró, nulla, nichts, semmi. Nincs már értelme semminek. S mindezt miért? Egy baklövés miatt! Egy túlidealizált vágykép, egy nem létező bálvány miatt! Hol van az a halálos érzés most már? Hol van az a szívet tépő fájdalom, a kiirthatatlan, elpusztíthatatlan, elfojthatatlan remény, hogy a karjaiban fog tartani? Engem. Hát megmondom: SEHOL! Elmúlt, elveszett, jelentéktelenné vált, mint a többi. Pedig mennyire tüntettem, mennyire nagyzoltam, hogy 'Nem, ez más, ez valódi lesz. Én leszek majd a szerencsés, míg a többié csak múló ábránd.' Az én ábrándom múlt el egyedül, a többieké kitartóbb. Hűségesebb. Vagy csak naivabb. 

És ami a leginkább bosszant, hogy hagyján, hogy egy ilyen semmi miatt dobtam el a lényem egy fontos részét, hagyján, hogy felesleges volt a nagy hiszti, mert elmúlt a mindent elsöprő hatalmas nagy érzelem, de hogy ,,átpártoljak'' a szomszédba, szomszédhoz, szomszédra, és megint elkövessem ugyanazt a baklövést, az már egyenes dühít! Hogy ekkora egy nyomorék vagyok, hogy nem tudok enélkül a vonzalom nélkül létezni, mindig kell nekem valami szar. Ilyenkor nem szeretek én én lenni, szeretnék valaki más, normálisabb lenni. Aki megvan enélkül a dolog nélkül, soha még csak nem is gondol rá. Olyan, aki nem hülye, aki nem él illúziókban, álomvilágban, aki nem egy gebe, hanem a korához illően viselkedik/néz ki. Aki ambiciózus, vannak tervei, még ha a realitásuk csekély, akkor is eléri őket, mert kitartóan küzd, odateszi magát, és sikert sikerre halmoz. Kedves, vicces, bájos. Karizmatikus. Nem egy ilyen befordult antiszociális pöcs, aki nemhogy beszélni, már rajzolni, írni sem tud.

(Váltott a hátterem. Pechemre pont képes, olyan képes, és majd nagyon jó lesz, ha bezárok minden programot, és három szempártól érzem azt a bíráló, lenéző tekintetet, hogy legszívesebben elsüllyednék. Szerintem ez valami önértékelési probléma lehet, mivel nem vagyok valami nagy véleménnyel magamról, és ezért már kivetítem a fényképek szereplőire is, hogy ők is annyira lenéznek, mint én magamat. Kéne nekem az a pszichológus, kár, hogy nem beszélek olaszul meg/vagy angolul. Mert ugye a magyar pszichológus nekem nem jó... Bár tök minden, milyen nemzetiségű, úgyse mennék el hozzá, mert szégyellnék másokat untatni az én ,,hatalmas'' problémáimmal. Tudom, hogy nem azok, csak nekem azok, mert én működöm természetellenesen, hülyén, és én kompenzálok túl mindent. Bár tény, hogy érdekelne, mindig is érdekelt, mit javasolna, vagy akár csak mondana egy szakember.)

Visszatérve: egyik kedves ismerősömtől kapott képeket nézegetve találtam köztük pár véletlenül ott maradhatott screenshotot, és voltam olyan böszme, hogy törlés előtt megnéztem azokat az eléggé bizalmas hangulatot árasztó képeket. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy bánom, mert megmozgatott bennem valamit, felélesztette a vágyat, hogy legyen valamim, amivel megosztom a mélyebb gondolataimat, és hogy ismét átérezhessem, hogy amikor iksz idő múlva újraolvasom, nevessek rajta, és fogjam a fejem, mekkora hülyeségeket gondoltam akkoriban. 

Dolgokat, amiknek mára már semmi jelentősége... 

Néha fáj kicsit, hogy semmi sem tartós. Minden változik, minden átalakul. Tulajdonképpen van valami, ami veled van mindvégig, míg a lelked ki nem leheled? Bármi, akármi, élő, élettelen. Mert nekem most nem jut eszembe semmi. Nincs egy állandó támpont, támaszték az életben, és szégyen, de nekem kell, vagyis néha szükségét érzem, hogy jobb lenne vele. Nem tudok egyedül boldogulni - és ezt utálom -, de az sem kellemesebb, hogy ez a (pót-)támaszték sincs meg. Vagy megvan, csak nem ismerem fel? Vagy megvan, tudat alatt tudom is, érzem is, felismertem, de nem tetszik, sosem tetszett a gondolat, hogy másoktól függök, és ezért ellököm? Jó kérdés.

Annyi jó kérdés van, tudja rá valaki a választ? Minden ember összes jó kérdésére.

*Nem vagyok hívő. A cím meg... talán az a valaki, akire még nincs megfelelő(bb) szó, aki talán tudja azokra a kérdésekre a választ.

Olvass tovább

the last day of february

A naptár szerint 24. volt szökőnap, amit én ne nagyon értettem meg, hogy miért van ez így, hiszen február 24. minden évben van, és akkor valamilyen névnap is kell, hogy legyen, míg 29. meg csak négyévente, és... Most meg is nézem, milyen névnap van kiírva. Elemér, Oszvald, Román. Na majd ha kedvem lesz kivenni a fülesemet , akkor feltápászkodom a géptől, és megnézem, hogy egy "normális" évben mi van kiírva február 24-ére...

Amúgy ezt a hónapot elcsesztem rendesen, pedig ez a(z egyik) kedvenc hónapom, szökőhónap meg minden, meg évforduló és egyebek... Már az elején azzal kezdtem, hogy kihagytam a bejegyzéseket, aztán meg ha már egyet, négyet, ötöt kihagytam, akkor már a tíz sem izgatott, és most meg egyrészt nehéz visszarázódni, másrészt egyéb dolgok is közbejönnek mostanság, és komolyan elgondolkodtam, mi értelme van az egész mindennek, amiket csinálok. Nemcsak ennek a blognak, hanem minden másnak. És jóformán semmi. Bár már tavasz van - nem érdekel, hogy ki mit mondd, ez már tavasz, és kész -, a hangulatom még azért nem állt át a felhőtlen tavasz fílingre, és a napokban egyre jobban meg többször akadtam ki oda, hogy nincs igazán értelme semminek, sőt, egyre szarabb minden. De vannak örömteli dolgok is, szóval úgy ahogy elvagyok, csak ne generálnám magamnak a hülyeségeimet állandóan.

Na mindegy. A februári pótlásokat majd valahogy meg kéne ejtenem valahogy, és eléggé csalás ez, de... ki gondolta volna, hogy kidőlök a második hónapnál? A nagy lelkesedésemmel meg minden...

Most azt hiszem, inkább befejezem itt, mer akkor elkezdem leírni a múlt napok eseményeit, és akkor meg itt lesz meg minden egyvelegben, de én úgy szeretném, hogy. Vagyis megpróbálok majd fejben és valahogy lélekben visszatérni az adott napra, amikor is nem írtam ki semmit, és felidézni, hogy mit csináltam akkor, vagy volt-e valami érdemleges, amit leírtam volna, ha nem lustulok el. Vagy nem is tudom, hogy érdemes-e bebiggyesztenem valamit. Na majd meglátom.

*Süt a Nap - megint. Igazán felüdítő a tegnapi hófúvás után, aminek mára nyoma se maradt szinte.

** Az utóbbi napokban megcsaltam kissé az én drága Black Holesomat, és rászoktam az Absolutionra. Egymás után, egymás után, elejétől végéig, igaz, a számokat mindig szerettem rajta, de így egyben még nem voltam a bolondja, hogy egy huzamban naponta hatszor... Bár az összes albumot szeretem, és olyan rossz csak egyet kiemelni, meg nem is lehet, de most ez lett akkor egy picit a kedvencebbik kedvenc, a változatosság kedvéért.

Olvass tovább

indigókék

29 perc van hátra a mai napból, ezt a bejegyzésnek csúfolt szöszmöszt csak úgy hoztam össze, mert nem szeretek utólag pótolni. ...mit is mondhatnék? Nem tudom. A nap folyamán posztolni akartam egy zenét, amit ma állandóan hallgattam, kapcsolódik egy személyes kis dolgomhoz, amiről úgy döntöttem, egyéni egyéb okokból is, hogy jobb - és szebb! - lesz, ha megtartom magamnak, de úgy a zenén keresztül a világba is kürtöltem volna. Szóval az arcos közösségi oldalon kiraktam egy szivecskével, és hagyján, hogy nem lájkolták - júj, ez a hatalmas probléma -.-" -, de még csak jobban sem éreztem magam, úgyhogy mingyá ki is törlöm.

~ Tényleg nincs miről beszélnem vagy csak ilyen rohadtul "fontos" eseményekből áll az életem? Meglehet. Unalmas vagyok, tudom. Jobb szeretek ezért is elhúzódni a csigaházamba, fel az elefántcsont-tornyomba. Hagyjanak csak békén az emberek.

Ööhm, mit akartam még???? Elfelejtettem. Na mindegy, megyek vacsizni - éjfélkor -, mert holnap korán lesz suli, és megtehetném, hogy nem megyek be, de akkor meg délig fekszem, és csak még hülyébben érzem magam. Fáj a fejem - megint. Lehet a szemem miatt. Nem akaródzom hordani azt a rusnya szemüveget.

Olvass tovább

three days grace

Imádom ezt a zenekart. Igaz ritkán hallgatom, de... nagyon jól passzolnak az érzéseimhez... Amiket ugye, ha minden nap érzek, miért nem hallgatom ezeket a dalokat gyakrabban? Az egész dolog szépsége és pörfiktsége talán épp abban van, hogy nem hallgatom őket éjjel nappal, hanem - most nem tudom, havonta talán egyszer, bár ez most kevésnek tűnik így... -, időközönként, és akkor olyan hű de jó.

"Hűdejó!!!" - Ezt ennél jobban nem tudom kifejteni. Eddig is voltak problémáim azzal, ha nem tudtam kifejezni magam, de most sehogy se tudom. Nem tudom, gondolataim vannak, de nincs erőm leírni sem őket. Ez van. Vannak jó, nevetős pillanataim, de alaphangulatom is megvan emellett, ami nekem a depi - ez a szó olyan ... "jaj, figyelemre vágyok és öngyilkosság gondolatával rakom tele a falam, hogy mindenki velem foglalkozzon"-jellegű. És én nem ilyen értelemben gondolom. Összezavarodott, kiábrándult vagyok, és egyebek, de nem feltűnési viszketegséges. Bár ki tudja. Lehet az vagyok tudat alatt, csak így adom az ártatlan lánykát, hogy én legyek a főhősnő :D

Szóval ja. Nem tudom, milyen lennék, ha nem olyan életem lett volna, amilyen, lehet egy picsa lennék, az a plázacica típus, bár úgy gondolom, a plázacicáktól már sokkal durvább faj kezdi átvenni az egyeduralmat...

A lényeg, hogy nem gondoltam volna a zenei előzményeim alapján, hogy valaha ilyen zenéket fogok hallgatni, önszántamból, és még szeretni is fogom. Nem vagyok külsőre egy rocker, de közelebb érzem magamhoz, mint bármi mást. Persze hallgatok néha egy-egy populáris szart is - naponta egyszer belefér -, de a média lejátszómra nem tenném rá, max. csak akkor, ha a dalszövege vagy a hangulata nagyon betalál, de általában akkor is max. egy hét, és kitörlöm.

Szóval... azt hiszem, örülök, hogy ilyen vagyok. Nem mondom, hogy nem akarnék néha, olykor, sokszor más ember, más személyiség lenni, de azt hiszem, nem vagyok olyan rossz, bár ezzel most ne tessék kiforgatni a szavaimat, hogy el vagyok szállva magamtól, mert korántsem.

Egy szó mint száz, éljenek a gitárnyűvések és az ordítások, ó, és a dobok! Most ha megkérdeznék, utóbbi került az első helyre, talán még a zongorát is másodikra küldte. Persze - vagyis sajnos? - nem tudok dobolni, csak észrevettem magamon, hogy egy ideje - hehe, pontosan tudom, mióta :P - jobban odafigyelek a zenékben a dobra, és annyira, de annyira simogatni tudja az ember fülét. ^.^ Szeretek a zenékben kis részletekre összpontosítani, és végighallani az egész számban (mármint nem az én számban, csak nem akartam még egyszer zenét írni, a tracket meg too muchnak éreztem ide) - pl. csak egy dallamot megpróbálok végighallani az egészben, vagy hogy is mondjam, szar vagyok, nemtom kifejezni magam -, de a legjobb akkor is egyben az egész; egyszerre többmindent hallasz, és többminden simogat. :D

Hát igen, ezt hívják eargasmnak. *muhaha*

Olvass tovább

vasárnap

utazás, öröm, kellemetlenség, összezavarodottság, szem mögötti fejfájás, nevetés, bánat, szórakozott, lökött, kutya, remény, konokság, irigy, \m/ nme radio rocks \m/ , unalom, otthon felejtett fogkefeje/fogkrém, zene, álmos, kezdődő kiábrándultság, nem akarok kiábrándulni, bőrkabát, fekete, szőke, barna, zöld, ketten egy biciklivel, móka, kacagás, napsütés, hóolvadás, buszsofőr majdnem nem adott jegyet, alma, ketchup, kefír, 23:33, érdekes álmok, türkiz, szürke, dallam, kíváncsiság, barátság, hiány, sonka

... sonka? WTF, ez nem is volt jellemző a mai napra. Azt hiszem, itt most befejezem XD

Olvass tovább

pleasant

Olvadó hóban szánkózni, felbecsülhetetlen :)

Olvass tovább

such a beautiful thursday

Szép nap. Hazautaztam imádott kétórás csütörtöki járatommal, egyszerűen mesés volt. Annyira el voltam foglalva mindenféle nyavalyámmal az utóbbi időben, hogy el is felejtettem, mennyire szeretek én buszozni, különösen a csütörtökönként járó kis panorámás busszal. Péntekenként emeletes busz van, azt nem szerettem sose - ha alul ültem, az járt a fejemben, hogyha rám szakadna a tető, igencsak "szép" érzés lenne, ha meg fent voltam... Na jó, fent jobban szerettem lenni, onnan tudtam olykor-olykor egy-két jó fotót készíteni.

Szóval, két és fél óra tömény nyugi és relax. Nem féltem most annyira utazás közben, és ez megnyugtató volt. Hetente 6 órákat utazni, lassan már fél éve egyfolytában, kicsit már kezdett az agyamra menni. Meg az a rengeteg buszbaleset is... brr. Szeretek utazni, csak utazni, de az utóbbi hetekben ezt valahogy el is felejtettem, csak az a picinyke kis rettegés volt meg bennem, bármit csináltam, bármilyen zenét hallgattam, nem nyugtatott meg, ez a csütörtöki út viszont rendhagyóan kellemes volt. Mondhatni felüdítő. :)

És megint volt egy tökéletes momentum! Olyan szép volt, legszívesebben lefotóztam volna. Éltem át már ilyet, de ez a mostani jobb volt, azt hiszem, igen, mert az a naplemente teljesen más volt. Hideg, olyan kis melankolikus, ez meg... a tavaszt hordozta magában, az én imádott tavaszomat. Várom már, nagyon, és tudom, hogy itt van a kertek alatt. Az én Második Tavaszom... - másabb, mint az előző kettő, de éppoly csodás is. Alig várom már, hogy tornacipőt vehessek fel, bőrkabátot, hogy csicseregjenek a madarak, süssön a nap, melegítsen fel, nekem pedig a Feeling Goodot volna énekelni kedvem. (Ha jó lenne a hangom, ugyebár. :P) 

Mit énekelni? Torkom szakadtából üvölteni. Nem metálos hörgősen, hanem olyan jókedvem van, a világba kiáltom féleképpen.

De mivel énekelni nem énekelek sosem, mert tudom, hogy szörnyű hangom van, inkább magamban motyogom ritmusra a szöveget, ha úgy tetszik, a gondolataim dalolásznak... És most visszatérek a Pillanathoz.

Megint egy csodaszép látvány, megint egy csodaszép zenei aláfestéssel. Tökéletes, csodálatos. ilyenkor mindig azon szoktam gondolkodni, miközben a szememmel próbálom magamba szívni a látványt, hogy megmaradjon vén napjaimra is, hogy mennyi minden aprócska kis tényező kellett, hogy ez a tökély összeklappoljon. Hogy a megfelelő dolgot csináljam a megfelelő időben. Olyan kicsi az esélye, nem?

Kinézek az ablakon, egyre közeledünk szeretett városomhoz, a királyok városához, Nyugaton a Nap sarkát felhők csiklandozzák. Játszanak vele, hol megérintik, a Nap akkor felnevet, hol pedig hagynak neki egy szusszanásnyi kis időt, hogy lélegzethez jutva újabb nevetéssel ajándékozza meg a világot. A szememet vakítja, nem néznék máshova semmi pénzért sem. Csodálatos. Ilyenkor elmondok magamban - félateista létemre - egy halvány köszönetet a Megfoghatatlannak, hogy tudok látni. Ahogy a felhők nyaldossák a Napot, annak láthatóvá válik korong alakja a vékony felhősávon át. Meseszép. És a zene... Ruled by secrecy. Az a fülsimogató instrumentális rész, az egész 4 perc 52 másodperc, és a Napot csiklandozó felhők valami megfoghatatlan egyveleget alkotott. Erőt adott, hogy a sötétségnek vége, jön a fény, és hogy bármennyire is kilátástalannak tűnik minden, mindig túl lehet jutni rajta, és nem lenne szabad soha összetörni a saját elméd súlya alatt.

Azóta hatszázszor tört rám a mélabú mindenféle marhaság miatt, de akkor is hálás vagyok, hogy átélhettem ezt a pillanatot. Egy dolgot sajnálok csupán, illetve kettőt, hogy nem tudtam lefényképezni, de azt még inkább bánom, hogy nem tudok festeni, és emlékezetből, álomból vászonra varázsolni a léleksimogató hangulatot.

Olvass tovább

Malac-hal és a bűvös tizenkettes

A malac arcú hal :)

Twelve :)

Boldog tizenkettedik szülinapot az én drága kisöcsémnek! :)

Olvass tovább

A kedvenc rádióm

Olvass tovább

Dallam

Szeretek zenét hallgatni. Különösen jót, különösen Muse-t. Az embert magával ragadja egy dallam, megpezsegteti a lelket, különböző érzések egyvelege árasztja el, amitől minden egyes porcikájában igazán élőnek érzi magát. Kellemes. Emlékezetes.

Mondják, illetve hallottam magam is a környezetemben, hogy a legtöbben, amikor meghallanak egy korábban kedvelt és/vagy régen hallott melódiát, ugyanazt érzik tőle, mint amit akkor éreztek, amikor azt hallgatták.

Nos, nekem ez sosem volt így. Emlékszem rá, hogyha valami emlékezetes élményhez köthető az adott zene, de arra, hogy mit éreztem pontosan, nem. Csupán halványan derengő tökéletességfoszlányokra, egy-egy elsöprő erejű, emberfeletti pillanatra, de az is olyan ködös, mintha déjà vu, vagy álom lenne.

Azt nem szeretem ezekben a pillanatokban, hogy villanásnyi ideig tartanak, és mikor elmúlnak, te hiába emlékszel, hogy jó volt, hogy megtörtént, a homályba, az ismeretlenbe, a bizonytalanba vész, és már csak kérdés, remény formájában vésődik a lelkedbe, hogy valóban megtörtént, mégpedig veled.

Az igazán boldog, felemelő percek látszólag nehezen jönnek, rövid ideig tartanak, és mély fájdalmat hagynak, egyfajta lelki űrt, mely állandóan fáj, sajog, foszladozik az ürességtől, a csordultság hiányától. Legalábbis addig, amíg a következő ilyen momentum gyönyörbe taszítja a lelket.

Olvass tovább

Jégvirág

Az Exogenesis Symphony part 3: Redemptionnél talán csak egy valamit szeretek jobban, amikor egy pár - azt hiszem, britek - erre adott elő egy varázslatosan koreografált műkorcsolya táncot.

Kiskorom óta megveszek ezért a sportért. (Ezt valószínűleg anyukámtól örököltem, mert ő is szereti a mai napig ^^) Gyönyörű, elementális, lélegzetelállító a maga bájával és veszélyeivel együtt.

Amikor kicsi voltam, és ilyen műsor ment a tévében, folyton azt játszottam, hogy zokniban csúszkálok a szőnyegen, és úgy mozgok, illetve gesztikulálok, mintha én is a jégen táncolnék gyönyörűszép ruhában, kecses tartással. Bár romantikus bolondnak mondhatom magam, érdekes módon inkább mindig egyedül képzeltem magam az első helyre, nem pedig párosban. És azt is tudom, miért.

A kedvenc teniszezőm, Roger Federer is azt nyilatkozta, hogy azért szereti a teniszt, mert ott az ember - természetesen, ha egyedül játszik, és nem párban -, csak magára van utalva, és önmagát is okolhatja, ha hibázik, míg párban figyelnünk kell egymásra, és ha éppenséggel meg rontanánk valamit, kiabálnánk ám kígyót-békát a másikra, rá terelve minden hibát, ahelyett, hogy magunkba néznénk, és belátnánk, hogy ugyanolyan vétkesek lehettünk - ha nem jobban -, mint a partner.

Gimiben, osztálykirándulások révén volt szerencsém háromszor is - igen, még jó, hogy számon tartottam :D -, műjégpályán bűvészkedni.
Fantasztikus volt! Igaz, a féktelen száguldás jobban illik arra, amit csináltam, mint a báj és a kecsesség, mert fékezni a mai napig nem tudok, és mindhárom esetben megtapasztalhattam azt, milyen a légynek, amikor nekicsapódik az üvegnek - én is úgy vágtattam neki a pálya oldalának, alkalmanként többször is.

Viszont azt meglepődve hallottam, mikor egyik tanárom azt mondta egy rólam készült lesifotó alapján, hogy olyan tartásban mozgok a jégen, mintha profi lennék. Gondolom, ez egy tipikus esete annak, amikor az ember látás után sajátít el bizonyos dolgokat. Persze azért ilyen "képzettséggel" egy Axelt vagy bármelyik másik ugrást nem vállalnám be. :D

Olvass tovább

Hisztérika

El sem tudom mondani, hányszor, de hányszor olvastam azt, hogy amikor két ember kölcsönösen érdeklődik egymás iránt, kezdenek beleszeretni egymásba, minden gondolatuk a másik körül forog, sőt, még aludni sem tudnak. Olvastam ezt minden egyes romantikus könyvben, láttam filmekben, itt-ott, de igazából sosem hittem benne, hogy ez valóban így is van. Képtelenségnek gondoltam, nevetségesnek. Elképzelhetetlennek, hogy velem ilyen sosem történhet meg, s ha én lángra is gyúlok valaki iránt, az a másik sosem fog úgy érezni irántam, ahogy én.

Még most is így gondolom, hogy teljesen kizárt, hogy valaki, aki nekem szimpatikus, meghaljon kicsikét az utánam érzett vágytól, bár kétségtelen, hogy én kezdek egyre jobban elmélyedni egy ragadós sötét valamiben. 

Lassan negyedik hónap is elmúlik, mióta egyetemre járok, a négy hónapból kettő és felet, hármat azzal töltöttem, amit nagy semminek hívnak: hétről hétre bejártam órákra, hetente 6 órákat töltöttem ingázással, és csak úgy elvoltam. A napok többségében nem kellett korán kelni, ha kimaradt egy-egy előadás, az sem volt annyira vészes - kivéve a hétfő -, komolyabb erőfeszítést pedig nem kellett tennem, illetve csak akkor, ha nyolckor kezdődött az előadás, nekem pedig valahogy fel kellett kelnem. Teltek a hetek, hónapok, s bár egyhangúan múltak a napjaim, élveztem, sőt, hiányzik az első félév. Új volt minden, más mint a gimiben, és őszintén szólva, ha minden szemeszter ilyen lesz, mint ez az első... Nagyon élvezem, bár a vizsgaidőszakra legközelebb hamarabb el kellene kezdenem készülődni.

Az agyamra is mintha valami köd települt volna, ébren voltam, de mégsem. Mászkáltam, egyre jobban kiismerem magam az idegen világban, mintha magabiztosabban rónám az ismeretlen utakat - igaz, csak nagyon csekély azon városrészletek száma, amikben úgymond otthonosan tudok mozogni -, s bár nyitva volt a szemem, mintha mégsem láttam volna semmit.

Mikor a harmadik hónap végéhez közeledtünk, akkor megváltozott bennem valami, mintha az előttem tornyosuló színtiszta valóság élesebb, nyilvánvalóbb lenne, csodálkozol, hogy ennyire kiszúrta a szemed, de te mégsem vetted észre, én pedig nem győztem felfogni, hogy mit csináltam három hónapon át, illetve hogy lehet az, hogy ennyire nem csináltam semmit, csak azokat a robotszerű, monoton dolgokat. Elkezdtem feleszmélni, rácsodálni (megint), hogy mekkora a világ, s én milyen kicsi vagyok, és hogy ez még mindig csak egy kicsiny kis szelet abból a hatalmas nagy tortából, amit egyszerű halandó sosem láthat összességében, hanem mindig csak egy-egy falatnyi kis szeletet. 

Úgy éreztem magam, mint lassan már két éve, 2010 tavaszán. Mintha csak akkor fogtam volna fel mindent, akkor kezdtem volna el élni, gondolkodni. A világ kitárul, hihetetlen, mennyi minden vesz körül, és mégis,  ez csupán egy parányi része az egésznek. Máig felfoghatatlannak tartom, mekkora is az a világ, amelyben élünk. Hol húzódnak a határai, ha egyáltalán vannak? Az Univerzum mérete hatalmas, de kell lennie azután, a mögött is valaminek, vagy nem? Olyan felfoghatatlan az egész, hogy mi itt vagyunk, és máshol is vannak. Hogy én vagyok, igazán létezem, érzek, és még rajtam kívül majd hétmilliárdan is ugyanúgy léteznek, éreznek. Meghalnak, s élnek. Álmodoznak, s szenvednek.

És akkor, a kómából ébredezve még mindig kábultan, elég volt egy egyszerű, hétköznapi esemény, ami valamit megváltoztatott bennem. Egy pillantás, egy érzés, ami fogva tart azóta is. Egy kép, ami megfogott, beleivódott az elmémbe, a lelkembe, a szívembe, mégsem tudom felidézni az arcot, azt a szempárt magamban. Csak elmosódott formák és vonalak. Érzések kusza halmaza.

Egyszerűen olyan hihetetlen, idegesítő és igazságtalan ez az egész! Hihetetlen, hogy tényleg úgy van, mint a könyvek lapjain, a képkockákon, idegesítő, hogy másról nem tudok beszélni, hogy nem tudok már aludni. Egy ismeretlen alak beleköltözött az elmémbe, anélkül, hogy bárki is meghívta volna. Elszédített, megzavart, pedig nem kértem. És igazságtalan, mert úgy hiszem, ez a csoda csak bennem kelt életre, csak én ruházok fel egy egyszerű dolgot ekkora jelentőséggel. Ha úgy tetszik, misztifikáltam az egészet, és ez szerintem már nem jó.

Hiszen azt se tudom, ki ő, kiféle, miféle? Bár nem tűnik olyannak, amilyennek nem akarom, hogy kiderüljön, hogy olyan, de mi a látszat? A saját bőrömön győződhettem meg róla, hogy olyan emberek is jó fejek, akiről az első benyomás, a felszínes előítéletek mellett azt hinnéd, hogy kibírhatatlan, beképzelt majmok. Az pedig nem lehet, hogy egyetlen pillantással már ismered a másikat... a lelkek felismerik egymást? Ilyen csak a filmekben van, Írországban, vagy bárhol másutt, de nem velem. Olyanokkal történnek csodás dolgok, akik még csak nem is hisznek benne, de velem? ...nem.

Itt van ez a kép a fejemben, nem tudok szabadulni tőle, de nem is mernék tenni valamit érte vagy ellene. Hiszen akkor megismerném a valóságot, az idealizált tökéletesség, ami végül is megfogott, eltűnne, én pedig nem akarok csalódni, mert az fáj. Inkább várok, elvégre hatalmas ez a világ, és az istenek sem akarhatják, hogy egy ilyen gonosz ember mint én, belekeveredjen egy másik ember életébe.

De azért szomorú is vagyok és sajnálom. Sajnálom, hogy nekem nem jön, nem jöhet ez össze, pedig ha a szívem mélyére tekintek, szeretném azt hinni, hogy nekem is sikerülne. De a vásár kettőn áll, minden érmének két oldala van, s nem várhatom el azt mástól, hogy érdeklődjön felőlem. 

Legutóbbi találkozásunkkor ugyan hátra nézett, arra, ahol én is voltam, de kit tudja, hogy látott is-e? És ha látott, akkor is milyennek? Ki tudja, hogy összekapcsolódott-e a tekintetünk vagy csak én képzeltem bele? Meghívás, engedély volt-e vagy elutasítás?
Zavaromban folyton a telefonomat nyomkodom, a fejemet nem győzöm ellenkező irányba forgatni, a szememet pedig lesütni. Nem tudok se magammal, se pedig a másikkal mit kezdeni. Az én tekintetem nem hathat rá úgy, mint az övé énrám, felesleges is tovább bonyolítanom ezt az egészet, de az érzéseknek aztán parancsolhat az ember... Furák, zabolátlanok és megfoghatatlanok. Ha kémiai reakciók is csupán, nem írhatók le semmiféle egyenlettel.

Tegnap megtaláltam a virágos telefonomban a Piszkozatokat. Régebben mindig oda szoktam írni mindent, ha nem volt kéznél papír és toll, vagy a laptop. És mennyi kis kincs van benne! Köztük olyan gondolatok, amiket pár hónapja még éreztem, de ma már nem. Akkor más miatt nem tudtam aludni, és ez szomorú. Az nem volt igazi szerelem, ez a mostani valami sokkal lehengerlőbb,  elementálisabb, sokkal valódibb, de ha ez szerelem is, előre elszomorít a tudat, hogy ez sem lenne örök életű. Erről is írok sorokat, megihlet, de amikor majd idő telik el, és én visszaolvasom sok-sok hónappal később, már mást fogok érezni.

Nem tudom miért, de ez a változatosság, az érzések kusza változása mindig elszomorított egy cseppet, hogy nincs sírig tartó, igaz, örök nagy szerelem. Ha van is, csak egy perc az egész, és elmúlik. Én pedig egyetlen percre nem vagyok hajlandó átadni magam senkinek. Talán rosszul fogom fel, talán túlbonyolítok mindent, de bármennyire is vágyom rá titkon, nekem ez az egész olyan visszataszító és rémisztő. Hiszen hogy bírnám ki az egypercnyi örömöt, hogyan élvezhetném, ha utána évekig tartó kín telepedne a szívemre, csak az enyémre, míg a máséra nem? Ő továbbállna, mást szeretne, elfelejtene. Én pedig azt nem bírnám ki.

Olvass tovább