Jégvirág

Az Exogenesis Symphony part 3: Redemptionnél talán csak egy valamit szeretek jobban, amikor egy pár - azt hiszem, britek - erre adott elő egy varázslatosan koreografált műkorcsolya táncot.

Kiskorom óta megveszek ezért a sportért. (Ezt valószínűleg anyukámtól örököltem, mert ő is szereti a mai napig ^^) Gyönyörű, elementális, lélegzetelállító a maga bájával és veszélyeivel együtt.

Amikor kicsi voltam, és ilyen műsor ment a tévében, folyton azt játszottam, hogy zokniban csúszkálok a szőnyegen, és úgy mozgok, illetve gesztikulálok, mintha én is a jégen táncolnék gyönyörűszép ruhában, kecses tartással. Bár romantikus bolondnak mondhatom magam, érdekes módon inkább mindig egyedül képzeltem magam az első helyre, nem pedig párosban. És azt is tudom, miért.

A kedvenc teniszezőm, Roger Federer is azt nyilatkozta, hogy azért szereti a teniszt, mert ott az ember - természetesen, ha egyedül játszik, és nem párban -, csak magára van utalva, és önmagát is okolhatja, ha hibázik, míg párban figyelnünk kell egymásra, és ha éppenséggel meg rontanánk valamit, kiabálnánk ám kígyót-békát a másikra, rá terelve minden hibát, ahelyett, hogy magunkba néznénk, és belátnánk, hogy ugyanolyan vétkesek lehettünk - ha nem jobban -, mint a partner.

Gimiben, osztálykirándulások révén volt szerencsém háromszor is - igen, még jó, hogy számon tartottam :D -, műjégpályán bűvészkedni.
Fantasztikus volt! Igaz, a féktelen száguldás jobban illik arra, amit csináltam, mint a báj és a kecsesség, mert fékezni a mai napig nem tudok, és mindhárom esetben megtapasztalhattam azt, milyen a légynek, amikor nekicsapódik az üvegnek - én is úgy vágtattam neki a pálya oldalának, alkalmanként többször is.

Viszont azt meglepődve hallottam, mikor egyik tanárom azt mondta egy rólam készült lesifotó alapján, hogy olyan tartásban mozgok a jégen, mintha profi lennék. Gondolom, ez egy tipikus esete annak, amikor az ember látás után sajátít el bizonyos dolgokat. Persze azért ilyen "képzettséggel" egy Axelt vagy bármelyik másik ugrást nem vállalnám be. :D