Bizsergés

Vele álmodott. A karjaiban volt. Érezte a leheletét a bőrén. Felforrósította. Sóhajtott, ébredezni kezdett. Valami azonban visszatartotta, valami más volt. Meleg. A háta viszont didergett, s mintha a falhoz lett volna szorítva. De jó volt. Istenem, méghozzá milyen jó! – gondolta. A levegőt lassan szedte, alig hallhatóan, aprókat kortyolva belőle. Nem akarta elrontani a pillanat varázsát. Nem merte kinyitni a szemét, pedig kíváncsi volt. Kíváncsi, hogy mi az, amitől ennyire jól érzi magát. Mégis visszatartotta valami, ami nem engedte, hogy szemhéját felemelve befogadja az eléje táruló látványt, mert ha megbizonyosodik róla, hogy csak a szokásos reggelre ébredt, s ez az öröm csupán az édes novemberi álom utóhatása, mely még élénken élt az emlékezetében, nos, azt nem akarta volna megtudni. Nem akarta elfogadni. Elrontotta volna a napját, az egész hetét. Ha kinyitja szemét, és nem az a kép fogadja, amit utolsóként látott, beégett a memóriájába mielőtt álomba szenderült, akkor mogorva lenne mindenkivel. És az is lesz, fogadkozott. Annyira belelovalta magát, hogy megint csak a képzelete játszik vele, hogy teljesen dühbe gurult, érezte, ahogy a vér egyre gyorsabban áramlik az ereiben, rózsásra festve krém fehér bőrét. De várjunk csak! A bőre! Miért borzong ennyire, miért érzi úgy, mintha…? A paplan szövetét egészen közel érezte a húsához, szabályosan súrolta azt. Összezavarodott. Felizgult. A testén egy hűs fuvallat futott végig, a nyakától egészen a lábujja hegyéig. Ugyanakkor továbbra is egyfajta jóleső melegségbe volt burkolva. Talán lázas lenne? – merengett. Nem bírta tovább, tudnia kellett, hogy mi folyik körülötte. Benne. Nagyot nyelt. Beharapta az alsó ajkát, majd óvatosan kinyitotta a szemét. A fény zavarta. Először azért pislogott, mert nem látott semmit, aztán meg azért, mert nem hitt a szemének. Behunyta őket, újra kinyitotta, és ezt ismételgette pár percig. A jelenés azonban nem bizonyult jelenésnek. Nem akaródzott elillanni egy éles villanással, sem pedig lassan felszállni, mint a köd. Elmosolyodott, a szemében elégedettség és öröm csillant, a győzelem édes mámora. De nem volt elég. Közelebb húzódott a langy melegséghez, hozzápréselte magát, az orrával dörzsölte és nagyokat szagolt belőle, hogy örökre az emlékezetébe véshesse a bőr aromáját. Kedvese illatát, aki itt feküdt mellette a piciny kis ágyon. Azt hitte, már nem lehet ennél boldogabb. Ám ekkor szerelme felé fordult. Mezítelen testük minden négyzetcentimétere összeért, de nekik ez nem volt elég. Mindketten tudták, hogy nem alszik a másik, mégsem szólaltak meg, nem akarták megtörni a pillanat varázsát. Arcuk egy vonalban feküdt egy leheletnyi rést hagyva kettejük között, lehunyt szemhéjukon át is farkasszemet néztek egymással, szájuk az elégedettség mosolyára görbült. Az idegeik pattanásig feszültek, de nem szólaltak meg. Élvezték a percet, a pillanat hevességét, hogy a bőrük összeér, a tenyerük pedig bizsereg az érintés hiányától, a megízlelés vágyától. Csak még sodróbban hatott rájuk az a tény, hogy a másik test nem idegen számukra. Szomjúságnál is erősebben vágytak arra, hogy ismét a húsba, az élvezetbe markolhassanak. Hogy kézzel foghatóvá váljon a szívsajdító emlék. Egy ideig még hagyták, hogy a lelkeik, az elméjük kóstolja egymást, hogy a varázslat kiteljesedjen, aztán mikor már szikrák pattogtak, és nem bírták tovább a tapintással megízlelés hiányát, egyszerre mozdultak meg. Mohó kis kezeik önálló életre keltek, látatlanban is tudták, merre találják jussukat. Légzésük szapora lett, vérük száguldásától a fülük zúgott, a levegő zihálva járt be-ki résnyire nyitott szájnyílásukon. Az őrület szélére sodorták egymást, mindezt vakon, csukott szemmel, mely az ébredés mámorát hivatott megőrizni, még édesebbé téve testük egymásba olvadását. Pihegve, egymásba gabalyodva szuszogtak, a lányt jólesően a matracba préselte a férfitest súlya, de nem bánta. Hogy is bánhatta volna, hiszen végre élőnek, igazán élőnek érezte magát. Tökéletes kezdése volt a téli napnak, mely bár megszokott szürkeségével fogadta, a szívébe már sosem tért vissza a leküzdhetetlen magány, a lelket marcangoló legyőzhetetlen és fájdalmas üresség, mely hosszú évekig kísérte útján, egészen addig, míg a fiúval egyazon ösvényre nem tévedtek.