A sértett alkotói egó

Rengetegszer ejtettem már szót a kritikák és a visszajelzések kapcsán, és én magam is sok tippet kaptam az író ismerőseimtől, hogyan is kezeljem a kapott véleményeket, de – amilyen picsogós, sértődékeny kisgyerek is vagyok – mindig is nehezemre esik objektíven fogadni a kapott hozzászólást, na meg leküzdeni, hogy ne essen rosszul, vagy főként ne vegye el a kedvem.

Általában amikor írok valamit, először mindig zseniálisnak érzem, utána egyre szarabbnak, végül közömbösnek, aztán ha x idővel később újra előveszem és elolvasom, akkor általában olyan, mintha nem is én alkottam volna, aztán vagy fogom a fejem és röhögök kínomban, hogy írhattam ilyen ökörséget, vagy ledöbbenek, hogy ez egész jó.

Eléggé kritikus vagyok magammal szemben, így előfordul, hogy egy gyengébb írásom jónak, egy jobbat meg rossznak érzek, így nagyon nem is szeretem véleményezni saját magam, mert eléggé képlékeny a saját dolgaimhoz való hozzáállásom, így voltaképpen megbízhatatlan az ítélőképességem.

Na, ilyenkor szoktam annak az egy-két embernek megmutatni, hogy véleményezzék, ezáltal segítve a munkám, és hogy valamilyen képet kaphassak róla, mennyire szar is voltaképpen, amit odahánytam az üres dokumentumra.

A vizet akkor kapom fel igazán, amikor elolvasnak, de semmiféle visszajelzést nem képesek adni – bár a zéró visszajelzés is egyfajta visszajelzés, én meg azért szoktam tudni olvasni a sorok között... Aztán amikor harapófogóval sikerül kihúzni a kedves tesztolvasókból valami nüansznyit, hogy na de mégis mondd már el, milyen volt, akkor szűkszavúan benyögik, hogy „nem értettem, miről van benne szó”.

Oké, és most miért nem lehetett azt mégis őszintén megmondani? Az ember annyit nem érdemel, hogy a képébe mondják, amit gondolnak a munkájáról?

Egy szó, mint száz, rettentő mérges vagyok, és csak azt bánom, hogy – valószínűleg – a rossz emberektől várok mindig támogatást az írásaim kapcsán, mert képzeld, azért dobom az orrod elé, hogy mondjál már valamit róla, ne csak elolvasd, mert kíváncsi vagy rá, és nincs jobb dolgod, na meg leginkább az zavar, hogy ilyen atrocitások miatt még a kedvem is elmegy az egésztől, mert olyan hisztis vagyok, hogy mindent magamra kell vennem.

Azt hiszem, mégis az egyik leghasznosabb tanács írásügyileg az, ami úgy szól, hogy olyat írj, amit te magad is szívesen olvasnál.
Lehet, hogy büszke vagyok és elfogult, ha lebilincsel a saját kreálmányom, és lehet, hogy őrültség nevetni a saját vicceimen, de nem szabad szem elől téveszteni, hogy miért is írok:

mert élvezem, mert jó érzéssel tölt el, és mert szeretem csinálni, akkor is, ha az asztalfióknak termelem, és rajtam kívül más nem fogja sose látni értékelni.

Olvass tovább

Minden nap egy kicsit

Igaz, hogy nehéz a felfogásom, de hogy több mint két évtizede nem vagyok képes megtanulni, hogyha minden nap egy kicsit is tennék valamit (valamiért), nem pedig az utolsó pillanatra várnék, amikor ezerszeresére dagad a tennivaló, és szét kell szakítanom magam, hogy el tudjam végezni, azt én tényleg nem értem meg.

Mert most egyetlen mondatot, egy fél oldalt, vagy egyetlen bejegyzést összehozni egy nap tényleg nem eget rengető feladat, de amikor napokig, majd hetekig, hónapokig, évekig csücsülsz egy-egy ötleten, az már nem csak azt jelenti, hogy magad alatt vágod a fát, hanem rettentő tiszteletlen magára az írásra nézve is – ha magamból kiindulva akarok példát hozni.

Hiszen mire várok? Általános iskola végén kezdtem el írogatni, ha nem akarok felfelé kerekítve túlozni kicsit, az is 10 év, és ezalatt mit értem el? Aha, nagy büdös semmit...

Álmodozom, arról, hogy majd egyszer a polcokon látom a saját könyvem, és igen, becsvágyó vagyok, mégis mit csinálok? Mindig csak álom marad, és sose teszek egy milliméternyi lépést se előre az ügy érdekében. 

Persze még mindig fiatal vagyok, voltaképpen éretlen is ahhoz, hogy író legyek, de ha csak egyetlen picike bekezdést is összehoznék bármelyik írásomnak, már elmondhatnám, hogy igen, ma tettem valamit, nem csak siránkoztam és kifogásokat kerestem, hogy ezért vagy azért nem tudok írni.

Néha kicsit seggbe kell rúgni magunk, hogy elrugaszkodjunk előre, s ne csak egy helyben dagonyázzunk, vagy ha ez nem is sikerül, a Bosszúállók még mindig megadhatják számunkra a kezdő löketet.

Neked most írnod kellene

Olvass tovább

A csintalan múzsa

Egyszer agyontöröm az agyam, akkor se jut eszembe semmi, máskor csak simán meglátok egy fura alakú felhőt, vagy belemerülök egy dallamba, és ezernyi ihlet csap meg... 

Nem mondok újat azzal, hogy minden alkotó a fejét töri, amikor a múzsa nem hajlandó úgy fütyültetni, ahogy mi táncolni szeretnénk. Ilyenkor általában hagyom magam elveszni a hétköznapokban, mást csinálok, és hozzá se szagolok se íráshoz, se bármi más kreatív időtöltéshez, amit űzni szoktam. És ez baj.

Nem akarok motivációs szónoklatot tartani, mert magamról tudom, mennyire nincs kedvem leülni írni, amikor úgy érzem, hogy nem áramolnak az energiák bennem megfelelően – úgyis csak pocsék lesz, úgyse tudom megcsinálni, inkább vesztegelem az értékes perceim másra... 

Na ja, csak hogy senki könyve, cikke, novellája nem írja meg magát, amíg mi a lábunkat lógatjuk a semmibe.

Olykor muszáj megerőltetni magunkat, mindegy, mennyire hallgatag is a múzsa, olykor csak oda kell tenni magunk, elkezdeni, nekilátni, mindegy, mi sül ki belőle, akkor is csinálni, hiszen sosem lehet tudni, mitől fog felkattanni a kislámpa a fejünkben, nem szabad mindig az isteni sugallatra várnunk, néha önmagunknak kell elkezdeni fújni a levegőt, amíg az ihlet szele arcon nem csap.

Olvass tovább

Egy mondat

Éppen a szokásos napi közösségi hálózásnak szenteltem a reggelem, amikor is szembe jött velem az egyik szeretett közösségi oldalamon (a.k.a. tumblr) ez a poszt:

Forrás

Nos, tömören arról van szó, hogy valahányszor ezt a posztot látod meg a hírfolyamodban, hagyd abba az online dőzsölést, és igenis vedd a fáradságot, hogy az egyik aktuális projektedhez, legyen az egy hosszabb regény, novella, fanfiction vagy egy sima blogposzt, illetve akármi, igenis ülj neki és írj egyetlen mondatot. Tényleg csak egy mondatot, utána visszatérhetsz tovább vesztegelni az időd online.

Bevallom, inkább átoknak éreztem, mikor a szemem elé került ez a poszt, mert nem akartam megcsinálni, hiszen fogalmam se volt, mégis melyik projekthez is írjak, vagy mit. Így voltaképpen kihagytam – Ejnye! –, de ha még egyszer szembejön velem, igenis ráveszem magam, hogy adjak neki egy esélyt.

Őszintén szólva nem igazán látom értelmet lefirkantani egy mondatot, mert azt elég selejtnek is érezném, és szerintem az ember nem megy vele semmire... Azonban nem találkoztam még ilyen jellegű poszttal azelőtt, szóval mindenképpen meg kellett osztanom itt a blogon is – szóval most szépen le is jegelem a délutáni bűntudatom, amiért ellustálkodtam azt az egy szem mondatot, lévén, hogy ebben a bejegyzésben többet hoztam össze annál.

Neked, kedves Idetévedő, mi a véleményed erről a kezdeményezésről? Hiszel benne, hogy ezzel az egy mondattal haladhatsz is valamit, vagy merő baromságnak véled?

Olvass tovább

Meghagyni, átírni vagy szégyenkezve törölni?

Avagy mit is tegyünk azzal az ősrégi – meglehetősen pocsék – irománnyal?

A napokban böngésztem az írásaim között, és megtaláltam egy régebbit a sok közül, amit nosztalgiából – és mert már fogalmam se volt, miről is írtam vagy mikor – elolvastam. Hát... inkább ne tettem volna?

Minden tollforgató és billentyűzetkoptató repertoárjában megvannak azok a bizonyos címkés rémalkotások, amiket látva szépen behúzzuk a nyakunkat, és átlépünk egy másik mappába, hacsak nem töröljük ki az említett szörnyűséget teljesen. Bevallom, többször, mint elégszer elkapott már a törölgetési-láz, amikor visszaolvastam valami ősrégi kreálmányom, és nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek, annyira pocsék is volt az egész. Egyik kedves barátom azonban azt mondta, semmi esetre se töröljek, mert megbánom később – bár kinek hiányozna az az üres, kiforratlan és cselekménytelen, lelketlen vacak? –, megfogadtam a tanácsát, és inkább eltettem egy „TRASH” – vagyis szemét – nevezetű mappába, hogy akkor kerüljön a szemem elé, amikor kínozni akarom magam egy korábbi förmedvényemmel...

Mert olykor ugyanis elkap az érzelem, hogy valamit mégis kezdjek azokkal az írásaimmal. Egyrészt ihlet, mert kidolgoznám, átírnám, de közben nem tudom, megéri-e, vagy ha őszinte lehetek: utálok átírni, és bármilyen szar is, sajnálom szétvagdosni az eredetit. Másrészt a nosztalgia, és anyákra jellemző langy szeretet jár át, amit a gyerekeik iránt érezhetnek, mikor évente egyszer elönt az olvashatnék, és akkor konstatálom, hogy igen, ez az enyém, ilyet is írtam, valamikor ez voltam én, valamikor ezt alkottam és tetszett. Büszke vagyok rá.

Talán becsaptalak téged, kedves Idetévedő, ha azt remélted, most valami fix tippet fogok közölni, hogy mit is csináljunk azokkal a rossz írásainkkal, mert bizony én azt megmondani nem tudom. Töröltem is már, és jól esett – egy pillanatig, aztán mélyen megbántam. Elővettem és dolgozgattam rajta, átírtam itt-ott, sőt, komolyabb terveim is támadtak egy-egy réges-régi szösszenetem kapcsán – aztán újra a mappa mélyére süllyedt, mert megint elakadtam, és a kedvem is elment tőle, hogy foglalkozzak vele. Visszaolvastam is simán, mintha egy azelőtt sosem látott dolgot fogadnék magamba életemben először, és különös érzelmek jártak át a saját munkám kapcsán. Kicsit mintha magamat találtam volna meg benne, kicsit mintha totál idegen lett volna azzal a „Jé, ezt tényleg én írtam?”-érzéssel.

Rajtunk áll, mit kezdünk az írásainkkal, hiszen a mieink. Azt hiszem, igaza van annak, aki azt mondja, akkor se dobjam ki az ablakon, mert az enyém, és sajnálnám, hiszen sosem tudhatjuk, mikor csap meg az ihlet szele egy-egy előző alkotásunk kapcsán, s mikor gyullad fel a lámpa a fejünkben, hogy hogy írjuk át, használjuk fel.

Mindazonáltal mégis csak a mi művünk, a mi agyszüleményünk, akkor is, ha azóta már minden sejtünk más lett, vagy mi magunk is változtunk: ha végleg a kukába vágnánk, nem olyan lenne, mintha saját magunk egy részét akarnánk likvidálni?

Olvass tovább

A kutatómunkáról

Valahányszor olyan téma kerül elő, amiben nem igazán vagyok otthon, valahogy mindig elsüllyed az ingoványos területen az ihletem. Bár a kutatómunka az író egyik legfontosabb feladata, én mégis annyira utálom, hogy azt el nem tudom mondani... Mikor írnék, írnék ezerrel, de meg vagyok akadva, mert utána kéne néznem valaminek, de közben meg se találom igazán, amit keresek, aztán már annyira belekavarodok, hogy egyik linkről a másikra kattintva teljesen megzavarodom, mit is akartam igazán.

Így volt ez legutóbb is: éppen megakadtam az írásban, mert ahhoz, hogy tovább tudjak haladni a jelenettel, kellett volna egy-egy háttérinfó, mire azonban megtaláltam, amit akartam, elkezdtem eltérni az eredeti tervtől, újabb és újabb linkeket látogattam agyon, mire teljesen elhalt az írókám, mert a végére már én magam se tudtam, akkor most melyik verziót is írjam – mert, ugye, közben több lett, ahogy egyre több és több infó került elő, nem tudtam választani –, és melyiket felejtsem szépen el.

Néha azt kívánom, bárcsak a háttérinfó és úgy minden, témával kapcsolatos adat benne lenne a fejemben, jönne a „semmiből”, mint ahogyan a szöveg is, amit írok. Hiszen miért ne tudnám csak úgy saját kútfőből összehozni? Ezeket a sorokat se gugliztam le sehol, csak szépen elkezdtem pötyögni, és kész.

Nos, ha azt akarjuk, hogy az írásaink minősége fejlődjön is, pláne, ha kiadva szeretnénk látni azt a sok zagyvaságot, amit ébren álmodva összehordunk, igenis fel kell kötni a nadrágszíjat, és belemerülni a kutatósdiba – így mi magunk is tanulunk valamit, s maga az irományunk is sokkal stabilabb lesz, ha nem csupán szavakat dobálunk egymás után, hanem alapja is van annak, amiről regélünk.

Ha őszinték akarunk lenni, a kutatómunka nem egy álom – igaz, ez is szubjektív, de gyakran több időt elvesz, mint maga az írás, viszont a jó mű megalkotásához elengedhetetlen, és végtére is, csak elkezdeni nehéz, amikor a sűrűjében vagyok, már kifejezetten élvezem, hogy valami olyasmibe mélyedhetek el, amit azelőtt nem tudtam, s az is dob a kedvemen, ha arra gondolok, a színészek sem a kisujjukból szedik, hogyan is játszanak el egy adott karaktert, hanem sokszor ők is heteken át tartó kutatómunkát végeznek, míg teljesebb képet tudnak alkotni a karakterről, akit életre kívánnak kelteni.

A történetmesélés nem egyszerű, az üres papírt – ha virtuális is – nekünk kell tartalommal megtölteni, az a tartalom pedig nem mindegy, mennyire igényes, vagy mennyire légből kapott és ingatag, Gondoljunk csak arra, amikor mi magunk olvasóként is érezzük, melyik történet az, ami annyira jó ki van dolgozva és fel van építve, hogy egyszerűen beszippant, s nem is veszed észre, hogy ez nem valóság, mert annyira magával ragad, s melyik az a fajta könyv, ami kevésbé ilyen kidolgozott, hiányos és valamennyire üres.

Olvass tovább

A külalakról, avagy megtalálni a megfelelő betűtípust

Az írás és blogolás nem csak betűk egymás utáni leütéséből áll, vagy abból, hogy különböző tartalmakat pakolunk egymás mellé. Fontos a stílus és a külalak, ha magyarizált külföldiséggel akarjuk mondani: számít a dizájn is, manapság talán jobban, mint az írás minősége, hiszen egy sima könyvet is a borítója alapján ítélünk meg először, s egy új blogra találva elsőként a kinézet és a forma az, ami leginkább meghatározza az előzetes véleményünk, mintsem a blogger személye vagy annak irományai.

Amikor Wordben írtam régebben, még a Google Drive felfedezése előtt, mindig fontos volt számomra a helyes betűtípus megtalálása, ahogy a blogom sablonjának szerkesztésekor is igyekszem mindig azt a betűtípust megtalálni, ami a leginkább illik a témához, vagy éppen az adott hangulatomhoz. Úgy vélem, mindezzel a saját egyéniségünk, az írásaink egyediségét fejezhetjük ki.

Jobbára inkább képszerkesztéskor ügyelek a betűtípusokra, hiszen a blogon natúrban használni nem igazán előnyös, lévén, hogy hiába teszek fel egy díszes betűtípust a bejegyzésbe, hogyha az ország másik szegletében lévő oldalamra tévedő számítógépén nincs telepítve, nem fogja megjeleníteni, hacsak nem kép formátumban tesszük fel az adott szöveget, átlátszó háttérrel, legyen az akár egy cím vagy a személyes aláírásunk, mondjuk ez utóbbit én elkerültem, mert annyian használják, hogy nem akartam egy lenni a sok közül, vagy éppen utánozni a tömeget...

Visszatérve a betűtípusokra, vagy angolul fonts, a kedvenc lelőhelyem a DaFont.com, ahol rengeteg betűtípust találhatunk stílus szerint bontva. Az egyik kedvencem a Dingbats névre hallgató egyéb szimbólumok, amiket leginkább díszítéshez szoktam használni, mint például a Nymphette, amit leginkább különböző szövegrészek elválasztásához ékelek be. Ezek között a jelek között találni pl. a Social Circles Font nevű betűtípust is, amit könnyűszerrel használhatunk ún. social media buttonsként a blogunkra, lásd nekem is oldalt a blogon az elérhetőségeknél.

Nymphette

Social Circles Font

Ezenkívül puszta szórakozásból is lementhetünk egy-két jópofa betűtípust, mint amilyen a Tribal Dragons Tattoo Designs – akár pólóra nyomtatva is jól mutatnak, különösen, ha valaki úgy imádja a sárkányokat, mint én.

Tribal Dragons Tattoo Designs

Dióhéjban ennyit most a betűtípusokról. A Blogger és a számítógépek előre telepített betűtípusai általában elég választékosak, azonban ha mégis újra vágyunk, rengeteg ingyenesen letölthető betűtípusra bukkanhatunk az interneten, amiket aztán szabadon variálhatunk annak érdekében, hogy jobban kifejezzük magunkat ebben a figyelemhajhász virtuális világban.

Olvass tovább

Használd ki az időd!

Nem szeretem pazarolni az időm, és igazság szerint meg tudok halni, amikor a fejemből kinézve kell várnom, és semmi aktuális dolgom nem akad – persze a lustálkodás és a semmittevés mint rekreációs folyamat, számomra teljesen más tészta... 

Ma viszont bő egy órát lézengtem egyik buszmegállóból a másikba, amíg meg nem érkezett a buszom, és bár sokkal szívesebben csellengtem, minthogy túlórázzak, azért igencsak piszkálni szokott az az elvesztegelt tíz-húsz perc, sokszor egy-egy óra, amíg várni kell valamire, és jóformán balgaságokkal fecsérlem a drága – és pótolhatatlan!! – időm.

Íme hát egy rövid lista, mit is érdemes tenni abban a pár fölös percünkben, amíg éppenséggel semmi dolgunk nem akad.

1. Olvass

Csak még egy oldalt, csak egy másik cikket vagy blogbejegyzést. Ha már egyszer okossá vált a telefon, és szert tettünk mindenféle kütyüre, miért ne használjuk művelődésre, szellemi feltöltődésre?

2. Írj

Általában van bennem egyfajta félsz a nyilvános helyeken történő írástól, de ha tudunk magunknak egy biztonságos zugot találni, ahol illetéktelenek talán nem látnak bele a dolgunkba, azt mondom: miért is ne? – Igaz, engem blokkolni szokott maga a tény, hogy közterületen vagyok, és hogy nem tudok belefeledkezni az írásba, hiszen azt azért mégsem akarom, hogy három busz süvítsen el mellettem, de ha éppenséggel elkap az ihlet, akkor én biza írni fogok, akkor is, ha százan vannak körülöttem.

És végezetül:

A saját beállítottságodnak megfelelően tégy, amit akarsz – játszhatsz is az egyik kedvenc mobilos játékoddal, telefonálhatsz, chatelhetsz haverokkal, lényeg, hogy használd ki az idődet, s ne hagyd elvészni, mert talán egy-két perc nem tűnik olyan soknak, jusson eszedbe, hogy azt már vissza nem kapod!

Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy a saját időnkkel mi magunk rendelkezünk, jut, amennyi jut, viszont nem is lehetne rástresszelnünk túlzottan. Ha arra van éppen szükségünk, hogy céltalanul kószáljunk egyet, vagy heverészni vágyunk csupán az ágyon, és nézni ki a fejünkből – mert bizony ilyen napok is akadnak szép számmal –, esetleg relaxálni akarunk és órákig zenét hallgatni, ne gátoljuk magunkat, ne féljünk azt tenni, amit a lelkünk éppen kíván, hiszen bár az élet meglehetősen rövid, legfontosabb, hogy úgy töltsük a lehető legtöbbet belőle, ahogy azt mi szeretnénk, és ahogy az nekünk jól esik.

Kép forrása

Olvass tovább

Íróeszköz: Writing Exercises

Az íróeszköz tagben már beszéltem a kedvenc találmányaimról, amiket előszeretettel használok íráshoz. Az előzőekhez hasonlóan egy másik, szintén nagyon hasznosnak vélt weblapot mutatok be, ami számos funkciójával megkönnyítheti, illetve fel is dobhatja az írást.

WritingExercises.co.uk

Ahogy az rendre illik, amikor éppen van némi időm, lövésem nincs, miről is kéne írnom. Ez a tanácstalanság ma odáig fajult, hogy a guglit fárasztottam mindenféle keresgéléssel – what to write, what to blog about, writing prompts, topic generator –, mire rábukkantam a WritingExercises oldalra, ami lényegében a korábban már említett androidos prompts alkalmazásokat foglalja egybe, és nem szükséges hozzá okostelefon, csak a jó öreg internet, meg egy kütyü, amivel netezni tudsz.

Az igazat megvallva nem tudok egy részletes ajánlót idefabrikálni most, hiszen épp csak ráleltem az oldalra, viszont három izgalmas funkciót már ki is próbáltam, ezekről szándékoznék szólni pár szót.

Figyelem: némi angoltudás szükségeltetik az oldal használatához.

Random Subject Prompts – Témaválasztó

Ezen az aloldalon válogathatunk találomra kidobott témák között, pl. írj egy személyről, akit korábban szerettél, vagy egy könyvről, ami nagy hatással volt rád. Ennek nem kell feltétlenül novellának lennie, lehet egy kisebb cikk vagy esszé, ahogy egy blogposzt is.

Úgy gondolom, ha az ember komolyan nekiveselkedik, és megerőlteti magát, hogy na most nem frissítek tovább, hanem szépen megdolgoztatom a kicsi agyam, és kikörmölök valamit arról, amit random kidobott az oldal, az csak előnyünkre válik, hiszen amellett, hogy ténylegesen írunk, meghatározott témában is kell maradnunk, ami igazán nagy kihívás, különösen egy olyan szabadlelkű és állandóan csapongó bloggernek, mint jómagam.

Random First Line Prompts – Kezdő mondat-választó

Remek alternatíva arra, ha tényleg nem tudjuk elkezdeni az alkotásunk – ezzel a funkcióval ugyanis pont, hogy egy bevezető mondatot kapunk készen, ami meghatározza magát a szituációt és az alaphangulatot is, innentől kezdve csak hagyni kell felébredni az író énünket, s folytatni a megkezdett félmondatot, ami lehet leírás vagy párbeszéd egy része.

Ezt a fajta kihívást sosem próbáltam, viszont már nagyon szeretném kipróbálni magam benne, hiszen az előzőhöz hasonlóan igazán megdolgoztatja az alkotni vágyó agyam. Ami azt illeti, ritkán szeretem, ha művészetben kikötik, mit csináljak és hogyan, ám ha semmi ötletem, legalább meg van adva a kezdő löket, ami akár egy jó kis sztorihoz is vezethet a végén.

Random Plot Generator – Cselekményválasztó

Az eddig említettek közül ez a leginkább komplexebb funkció, ugyanis nemcsak egy témát vagy bevezetőt dob fel, hanem részletesen meghatározza a karaktereket, magát a szituációt és cselekményt is, így egy komolyabb történet is kikerekedhet belőle, s kevesebb szabad kezet kapunk az alkotáshoz, hiszen több dolog van meghatározva, ami alapján alakítanunk kell az írásunk.

Első ránézésre ez a funkció jött be a legkevésbé, mert túl soknak éreztem a kikötéseket, amiket kidobott, én meg eléggé kicsapongó vagyok és a magam feje után kívánok menni, így képtelenség, hogy annyi mindenre figyeljek írás közben, és úgy alakítsam a sztorit. Viszont nem kötelező mind a hat meghatározással írni, külön-külön is felhasználhatjuk őket több más kisebb novellához, ha úgy kívánjuk, így voltaképpen sokkal több a lehetőség játszadozni az eshetőséggel, mint a másik kettőnél.

* ** *

Hasznos linkek:

• WritingExercises — http://writingexercises.co.uk/index.php
  
• Random Subject Prompts — http://writingexercises.co.uk/subjectgenerator.php
  
• Random First Line Prompts — http://writingexercises.co.uk/firstlinegenerator.php
  
• Random Plot Generator — http://writingexercises.co.uk/plotgenerator.php

Olvass tovább

Nyelvtani bakik: Csak azért is szívelem

Mióta kikerültem az iskolapadból, szomorúan tapasztalom, mennyire kopik a tudásom, még olyan területen is, amit napi szinten használok. Mindig is büszke voltam arra, hogy jól írtam helyesen, igazság szerint csak akkor kaptam négyest helyesírásból, amikor direkt elrontottam a feladatot, mert nem akartam nyelvtan versenyre menni. (Nem szeretek szerepelni, na.) 

Viszont lassan 5 éve nem ültem nyelvtanórán, egy félév volt az egyetemen, ahol elhangzott egy-egy szó, annak is két-három éve, és talán a korral is jár, hogy idővel megfeledkezünk dolgokról, elég gyakran kapom magam azon írás közben, hogy fogalmam nincs, hogy kell valamit helyesen írni. A minap azonban lefüleltem magam, hogy egy bejegyzésemben rosszul használtam valamit, és mivel utálom, ha helyesírási hibát vétek, az az ötletem támadt, hogy már csak gyakorlás végett is jó ötlet említést tennem azokról a bakikról, amiket írás közben én magam is ejtek.

Azelőtt szó esett a nemcsak és nem csak közötti különbségről, terítéken volt a minthogy és a mint hogy kötőszó és a keltezés, majd a szintén sokak által tévesen használt fáradság és fáradtság főneveket vettem górcső alá, azt követte pedig a mondatzáró írásjelek. Legutóbb a vagy esete került előtérbe a vesszővel, most pedig a csak azért is helyesírásáról és a szível meg a szívlel közötti különbségről fogok regélni.

Lehull a lepel:

A csak azért is helyesírása

A csak azért is igenis külön írandó, mondjon bármit is az a kis belső késztetés a fejünkben, hogy írjuk külön. Valószínűleg azért botlik meg a kezünk, és írjuk egybe, mert a szóbeszédben mindig úgy hadarjuk el, emiatt olybá tűnhet, mintha írásban is egybe kellene leírnunk, pedig nem!

Nem csupán a csak azért is az egyetlen ilyen trükkös, egy levegővétellel kimondott kifejezésünk, példának okáért ott van még az akkor sem, az alja nép, az amikor is, illetve az az, hogy – ez utóbbit ugyanis gyakran írjuk egybe, likvidálva ezzel a közéjük ékelendő kötelező vesszőt is.

És a lista mehetne tovább... Ha igényesen szeretnél írni, legyen az blog vagy novella, ajánlom figyelmedbe a következő oldalt, ahol számos ilyen, köznépileg állandóan rosszul írt szó és kifejezés van feltüntetve, mellette a helyes alakkal. 

Szível versus szívlel

Megmondom őszintén, a kettő ige közti különbséget én magam se tudtam, egy ismerősöm nyitotta fel rá a szemem az egyik bejegyzésem kapcsán. 

• szível: egy népiesebb kifejezés, jelentése kedvel, szeret. illetve ha tagadjuk, akkor ezeknek ellenkezőjét fejezi ki: ki nem állhat, nem bír. A köznyelvben jobbára inkább tagadó formában használjuk.
  
  Példa:
  Nem szívelem őt.
  Nem szívelem az erőszakot.
• szívlel: inkább igetővel fordul elő. Az elszívlel jelentése elbír, elvisel, kibír – pl. megpróbáltatást, csapást –, míg a megszívlel megfogad, követ jelentéssel bír, tehát megszívlelhetünk egy tanácsot vagy intelmet.
  
  Példa:
  A mai nap húzós lesz, de bizonyára elszívlelem majd.
  Petrának remek rálátása van a dolgokra, ezért mindig megszívlelem a tanácsait.

Jómagam is a szível jelentésével voltam tisztában, de mindig szívlelként írtam, ami viszont teljesen mást jelent, jóformán igekötő nélkül nem is használatos, ezért a sohasem szívlelték a nők helytelen, ugyanis az így szól korrektül: sohasem szívelték a nők.

* ** *

Hasznos oldalak:

• Gyakori hibák a magyar helyesírásban – http://www.magyarhelyesiras.hu/gyakori_hibak.php
• Szível és szívlel | E-nyelv.hu – http://www.e-nyelv.hu/2009-11-25/szivel-kedvel-de-megszivlel-megfogad-tanacsot/

Olvass tovább

Ihletmerítés gyanánt, avagy 7 dolog, amit írói blokk esetén teszek

Írni szeretnék, de nem tudom, mit és miről – azt hiszem, ez minden tollforgató és billentyűzetkoptató lélek rémálma. Az írói válságnak több fajtája is létezik, úgy gondolom, a legtöbbet mi magunk is jól ismerjük, ezért nem is készítek listát: csak azt mondom, ami engem manapság gyötör, ez pedig az a fentebb már említett verzió, amikor aztán hiába van bennem meg az akarat, hogy én most igenis írni fogok, egyszerűen fogalmam nincs, mit vagy hogyan, na és a legfőbb kérdés: miért?

Gyakran a saját ihletem nyírom ki azzal, amikor elkezdem nyúzni a legkisebb novellakezdeményt vagy szimpla ötletcsírát azzal, hogy oké, cuki sztori, de van értelme egyáltalán? Vinni fog valahova engem, mint alkotót, s értelmes lesz az olvasónak? Nem csupán értelmetlen csapongás és szópazarlás, nem kéne inkább valami sokkal hasznosabbat csinálnom?

Ezekre a kérdésekre talán senki nem tudja a választ, azt viszont tudom, mit tehetek inkább a kételyek elhessegetésére, és mit tehetek azért, hogy kicsit felfrissüljön az agyam, s ne azon kattogjon, mikor fog megcsapni az ihlet végre...

Vagyis jöjjön most 7 tipp, mivel kapcsoljuk ki a blokkoló író énünket, s lépjünk ki kicsit az önsanyargatásból, hogy felfrissüljünk picit.

1. Zene

A legesleg. A minden. Ez eléggé szubjektív – mondjuk az egész bejegyzés az tulajdonképpen –, de zene nélkül félembernek érzem magam. Néha csak háttérzajnak kell, néha a puszta működésemhez létszükséglet. Nincs ez másként az írással sem, sokszor elég csak felvenni a jó öreg fülhallgatót, bekapcsolni a (megfelelő) zenét, aztán a világ megszűnik körülöttem, a gondolataim szabadon kajtatnak egyik dallamról a másikra, mígnem azon kapom magam, hogy egy új ötletem született, vagy éppen már neki is lódultak az ujjaim az írásnak, jegyzetelésnek. Remek felhajtóerő a silányabb, írásképtelen napokra, bár recept nélkül tudom javasolni a világon mindenre. 

2. Könyv

Írni szuper dolog, de nem árt, ha néha kikapcsoljuk az író-módot, és simán belefeledkezünk egy jó könyvbe – a lelkünknek is jót tesz a kikapcsolódás, hiszen amellett, hogy megannyi kalandot élhetünk át könyvek lapjain, ki tudja, mivel ihlethet meg bennünket, amit éppen olvasunk, illetve minél többet olvasunk, annál jobban tudunk mi magunk is írni, emellett több lesz a szókincsünk, amitől választékosabban tudjuk kifejezni magunkat.

Na meg: ki ne imádná azt a jellegzetes könyvillatot?! Már csak egy bögre forró tea kell, és máris kész a tökéletes nap – felhőtlenül elveszhetünk kitalált világokban és cselekményekben.

3. Film/sorozat

A könyveknél talán csak a filmeket, sorozatokat szeretem jobban: látványos és könnyed szórakozás, noha picit fukarkodni szoktam azzal a pár órával, amit "elvesztegelek" vele.

A könyvekhez hasonlóan azért szeretek mozizni, mert az ember lánya és fia megfeledkezhet egy pár órára a bajokról, s a mozgókép technikájával olyan megközelítésben, formában és módon lehet előadni a történeteket, amik leírva sokszor nehezen, vagy teljesen nem (úgy) működnek. Félre ne értessék, nem vagyok egyik műfaj mellett sem, egyformán szeretem mindegyiket, viszont az igaz, hogy vannak dolgok, amik leírva prózában működnek jobban, és vannak dolgok, amik a filmvásznon és a tévében.

4. Egyéb kreatív kikapcsolódások – írás, fotózás

Inkább csak laikusként művelem ezt a két hobbimat, egyikhez se értek profi szinten, úgyhogy jóformán „ahogy esik, úgy puffan”-módon csinálom, noha mindig bántott picit, amiért nem fejlesztettem jobban a rajzkészségemet, és mentem grafikus pályára.

Mostanában – és mert az ember művészlelkületű lánya egyszerűbben hozzáférhet a legbutább okostelefon kamerájához is – a fotózás az, amit a leginkább teszek, mert rajzolni sokszor nincs időm, na meg gyakorta úgy érzem, hogy „elfelejtettem”, illetve bennem van a félsz, hogy mi van, ha már nem is tudom, hogy kell? Másrészt hiába képzelek el jó kis képeket, nem elég a tehetségem ahhoz, hogy szépen kivitelezzem, egyelőre ezért inkább a magam hóbortjából fotózok és rajzolgatok, noha hosszú hónapok is eltelnek anélkül, hogy ceruzát tudnék venni a kezembe, ami picit bánt. 

A rajzolást pedig azért is szeretem nagyon, mert annak ellenére, hogy rettentő türelmetlen egy emberi lény vagyok, rajzoláshoz mégis furcsa sok türelmem van, és teljesen kikapcsol az agyam, így akármi bajom is van, mindig a papírhoz és a grafitceruzához – vagy érintőcerkához és táblagéphez – menekülök, mert kitisztítja az agyam és nyugalommal tölt el, ahogy az alkotással piszmogok.

5. Közösségi oldalak

Az írás legnagyobb ellensége – számottevő perceket veszítünk az internet végtelen sűrűjében bolyongva, amikor is egyik csinos közösségi oldal után a másikon ragadunk le órákra, mígnem azt vesszük észre, hogy több órát is kidobtunk az ablakon voltaképpen a semmivel...

Mindazonáltal ha egyszer beüt a gikszer, és a válság se akar múlni, úgy gondolom, inkább merjünk picit fellépni az internetre, és engedjük magunkat elveszni, hiszen amellett, hogy szükségünk van pihentetni az agyunk – ugyanis ki kell engednünk a fáradt gőzt, mert órákon át bámulva az üres doksit se haladunk előbbre –, sosem tudhatjuk, hol ér bennünket a múzsa, s talán az egyik pajtinkkal cseverészve gyullad fel a kislámpa a fejünkben, mi pedig vissza is térhetünk a magunk írógép formájához, s tovább onthatjuk magunkból a szebbnél szebb szavakat.

6. Haverok, buli, fanta

Ha belegondolunk, voltaképpen félelmetesen kevés az az idő, amit a családdal és barátokkal tudunk eltölteni: manapság mindenki dolgozik vagy tanul, s a mindennapi élet mellett egyre ritkábban érünk rá egymásra, pedig több szempontból is fontos, hogy elegendő időt töltsünk a hozzánk közel álló személyekkel.

Amikor zaklatottnak érzem magam, legyen az ok bármi is, a szeretteim közelében feltöltekezhetek energiával, megbeszélhetem velük a gondokat, s egyszerűen jólesik velük is lenni egy picit, nem csak robotként túlesni a napokon egymás után, így szívesen töltöm az időm inkább otthon a családdal vagy a haverokkal ruccanok ki valahova, hogy új élményeket szerezzek, amikből aztán ki tudja, mi fog kisülni, s talán egy szuper jelenet vagy hangzatos kulcsmondat fogalmazódik meg bennem közben.

7. És végül: csak azért is írok

Író vagyok!

Mindig pozitív élményként él bennem, amikor írói blokkom volt, mégis leültem és erőltettem az írást, aztán az egyik legjobb írásom sikeredett ki belőle, amire eléggé büszke is vagyok.
Nem vagyok a kényszer híve, nem is szeretem, viszont való igaz: néha kell nógatni magunkat és igenis kisajtolni azt a plusz mondatot, bekezdést, oldalt, vagy éppen fejezetet, mert anélkül sose lesz belőlünk semmi, és csak várhatunk arra, mikor írja meg magát a sztori...
Ezért amikor időm engedi, és amikor éppenséggel rá tudom venni magam arra, hogy igenis leüljek, és igenis elkezdjek írni, akkor általában csak addig megy döcögősen, amíg el nem kezdem, aztán azon kapom magam, hogy nem csak írok valamit, de voltaképpen tetszik, amit leütök, és voltaképpen haladok – ilyenkor mindig szembesülök azzal, hogy írni kell, hogy író lehessek, nem pedig várni a megfelelő időre, a megfelelő csillagállásra, megfelelő hangulatra, hanem hajtani kell magam és megerőltetni az agyam, a többi pedig jön magától.

* ** *

Ennyit rólam. Te mit csinálsz, amikor nyakon csap az írói válság?

Olvass tovább

A népszerűségről

Sosem tartoztam a közkedvelt emberek közé. Amikor próbáltam elérni mások szimpátiáját és elismerését, nem is igazán jött be, vagy ha meg is kaptam, amire vágytam, rájöttem, hogy egyáltalán nem fontos, sőt igazán nem is jelentett semmit. Így valamelyest fel is hagytam azzal, hogy mások dicsérete és szeretete után fussak, persze azért még érdekel mások véleménye akkor is, viszont úgy gondolom, némileg egészségesebben állok a dolgokhoz, mert inkább csak magamnak akarok megfelelni. Persze hazudnék, ha azt mondanám, nem vágyok a figyelemre, de egyikünk sem tökéletes, nem?

Visszatérve a népszerűségről ejtett gondolataimra, a munkásságomra is igaz, amit fentebb már említettem. Van, aki szerint jól írok, van, aki szerint nem. Mindenesetre a legnagyobb kritikusom saját magam vagyok, és nem tagadom, hogy ne esne jól vagy rosszul, amikor kritikával illetnek mások, vagy azt látom, kinek hány követője, támogatója van hozzám képest.

Az ember író lányának és fiának azonban tudni kell szem előtt tartani, hogy miért is csinálja, amit csinál. Népszerűségért dolgozni lehet, azonban ha csak ez minden célunk, s kicsit sem magunk miatt csináljuk, amit, nem biztos, hogy révbe érve olyan boldogak leszünk, mint azt képzeltük.

Olvass tovább

Kifogyunk a témából?

Amikor anno egyik blogger ismerősömnek ecseteltem a különböző ötleteimet, a válaszában mindig megemlített legalább egy, már publikált könyvet, ami hasonló – rosszabb esetben ugyanolyan – témában íródott, mint az én kisbaba cipőben totyogó, zseniális történetkezdeményem. Lehangoló volt, igen, ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy manapság talán nincs olyan akármi, amiről ne esett volna már szó valamikor így, vagy úgy...

Sokkal bosszantóbb ennél, amikor már én magam se tudom, mi a csudáról is kéne blogolnom, sőt, azzal se vagyok képben, hogy én magam írtam-e már az adott dologról korábban, vagy nem. 

Ilyenkor általában elmerengek, és felületesen átnyálazom a blogom, esetleg bizonyos kulcsszavakra keresek rá, hogy megtudjam, valóban írtam-e már a témában, vagy nem, mert ha mégis, akkor sincs para, hiszen újra elő tudom venni, s össze is tudom hasonlítani, hogy a véleményem és a hozzáállásom mennyiben változott akár.

Úgy gondolom viszont, hogy sosem fogyhatunk ki írnivalóból igazán, hiszen írtam már tulajdonképpen arról is, hogy nem tudok mit írni – a lényeg, hogy kreatív legyen az ember billentyűzetkoptató fia és leánya, s a sokadszorra is lerágott csontból tudjon mégis valami egyedit és újat kifaragni.

Olvass tovább

Nyelvtani bakik: A vagy és a vessző

Mióta kikerültem az iskolapadból, szomorúan tapasztalom, mennyire kopik a tudásom, még olyan területen is, amit napi szinten használok. Mindig is büszke voltam arra, hogy jól írtam helyesen, igazság szerint csak akkor kaptam négyest helyesírásból, amikor direkt elrontottam a feladatot, mert nem akartam nyelvtan versenyre menni. (Nem szeretek szerepelni, na.) 

Viszont lassan 5 éve nem ültem nyelvtanórán, egy félév volt az egyetemen, ahol elhangzott egy-egy szó, annak is két-három éve, és talán a korral is jár, hogy idővel megfeledkezünk dolgokról, elég gyakran kapom magam azon írás közben, hogy fogalmam nincs, hogy kell valamit helyesen írni. A minap azonban lefüleltem magam, hogy egy bejegyzésemben rosszul használtam valamit, és mivel utálom, ha helyesírási hibát vétek, az az ötletem támadt, hogy már csak gyakorlás végett is jó ötlet említést tennem azokról a bakikról, amiket írás közben én magam is ejtek.

Azelőtt szó esett a nemcsak és nem csak közötti különbségről, terítéken volt a minthogy és a mint hogy kötőszó és a keltezés, majd a szintén sokak által tévesen használt fáradság és fáradtság főneveket vettem górcső alá, azt követte pedig a mondatzáró írásjelek – most pedig a vagy esete a vesszővel.

Lehull a lepel: A vagy és a vessző

Írás közben gyakorta elbizonytalanodom, hogy most mikor is kell a vagy elé vessző, és mikor nem. Szerencsére elég a gugli segítségével felkeresni a megfelelő oldalakat, és máris emlékeztethetem magam az alapvető szabályokra.

A vagy elé vesszőt teszünk:

• amikor a kötőszó új tagmondatot vezet be;
  
  Példa:
  Csak én fázom, vagy tényleg hideg van?
  
• amikor a kötőszó beszédszünettel elválasztott – hátravetett – mondatrészt vezet be;
  
  Példa:
  Tollat vigyél magaddal, vagy ceruzát!
  
• amikor a „vagy...vagy” páros kötőszó tagjaként szerepel;
  
  Példa:
  Vagy leülsz és megcsinálod a leckéd, vagy meg fogsz bukni!
  

A vagy elé nem kerül vessző:

• amikor azonos mondatrészeket köt össze;
  
  Példa:
  Párduc, oroszlán vagy macska – mindegyiket nagyon szeretem.

* ** *

Hasznos oldalak:

• http://www.e-nyelv.hu/

Olvass tovább

A „félig kész” bejegyzésekről

Bejegyzések írása közben gyakorta merül fel bennem, hogy olyan félbecsapottnak érzem az írásom – ez alatt azt értem, hogy vagy mintha eltértem volna a tárgytól, vagy egyszerűen nem tudom, miként folytassam tovább, ettől pedig mintha lógna a poszt lába a levegőben, félbehagyottnak tűnik, ettől pedig maga a minősége is megcsappan.

Ilyenkor általában kétféle praktikát gyakorlok: egyik esetben félreteszem inkább az írást, helyette mással foglalkozom, vagy simán kiszellőztetem pár percre a fejem – ennek igazán eredményes hatása van, ugyanis egy öt perces játék vagy frissítő fürdő során úgymond megülepednek a gondolataim, jobban át tudom látni, miről is akartam szólni a bejegyzésben, s esetenként új ötleteim is támadnak, amikről később írhatnék.

A másik, úgy vélem, rosszabbik eset, amikor csak azért is ott ülök a poszt felett, már-már görcsölök, hogy fejezzem végre be, legyek már rajta túl... Ez a megközelítés mindenben rossz, hiszen a saját kreatív energiánkat blokkolhatjuk azzal, hogy sürgetni akarjuk magunkat, az írás élvezetből és szenvedélyből átváltozik kötelességbe, kudarcba, egy lerombolnivaló gátba – ilyenkor inkább érzem azt, hogy tényleg eltérek a tárgytól, nem is tudom, már mit akartam kifejezni, szem elől tévesztettem a célt, és csak össze-vissza habogok, de lezárni nem igazán tudom a posztot.

Az, hogy mennyi idő alatt tudunk megírni egy blogbejegyzést, novellát vagy a kitűzött fejezetet, csakis rajtunk múlik, egyénileg változik, ahogy az is, milyen módszerekkel tudunk kilépni az írói blokkokból. Én például szeretek kísérletezgetni, többféle praktikákat kipróbálni – úgy vélem, így fejődhetek is, hiszen nagyobb rálátásom lesz dolgokra, több eshetőség közül tudok válogatni, s ami a legfontosabb: fel tudom fedezni, mi passzol hozzám, mi működik nekem a legjobban, s végső soron ez a lényeg. 

Nem az számít, mások hogyan csinálják, és másoknak mi jön be és mi nem – persze tanulhatunk ezekből, ötletet is vehetünk róla, de a nap végére még mindig az a fő, hogy mi magunknak mi válik be az íráshoz vagy akármi máshoz.

Olvass tovább

Élő karakterek

Ismerős lehet a mondás: Ahány ház, annyi szokás. Az írás se kivétel ez alól – ahány tollforgató és billentyűzetkoptató, annyi módszer. Az online világban eltöltött időm alatt jó pár bloggerrel és írópalántával találkoztam, mindegyiktől tanultam valamit; követendő példát, elrettentést, hogy mit ne és ne úgy csináljak, viszont azt hiszem, ami leginkább meglepett az az volt, amikor egy blogger arról mesélt, az ő karakterei tényleg élnek a fejében, sőt, egyenesen vitatkoznak ott, hogy is volt az a bizonyos cselekmény, s nem is hagyják magukat, ha az író másképp akarna valamit, hanem kötik az ebet a karóhoz.

Nos, nem akarok hazudni, a chatelésben lefolytatott beszélgetésben nem látszott, mennyire kétkedve és gyanúsan vonom fel a szemöldököm, bár szkeptikus se akarok lenni, hogy valamire azt mondjam, csak azért hülyeség és nonszensz, mert velem éppenséggel még nem fordult elő... (Úgy vélem, ez a szűklátókörűség zsákutcája is egyben, én pedig isten ments, hogy szűklátókörűségben végezzem.)

De azért mégis, mennyire lehet élő az a bizonyos karakter, amit mi teremtettünk meg, és mennyire őrült az író, hogy különböző perszónákat éltet a saját fején belül?

„Az írás a skizofrénia társadalmilag elfogadott formája” – mondja E.L. Doctorow, és valóban: mennyire helyes ez az állítás? Eszerint most ez a kedves egyén, akit fentebb stikában kibeszéltem a háta mögött, definíció szerinti, igazi író, én pedig nem vagyok az, vagy tényleg hiányzik egy pár kerekünk mindannyiunknak – mert ez bizton igaz ránk, emberekre –, s az író nem különb másban attól, minthogy hangzatos szavakat pakolgat egymás után, azt remélve, hogy majd csodálni fogják és citálni száz évekkel később is? Nem lenne más az írás, mint súlyos feltűnési viszketegség, kitalálunk mindenféle hazugságokat és más emberek polcaira akarjuk aggatni őket, hogy népszerűek legyünk, és másoknak bejöjjenek a hazugságaink?

Nem igazán tudom elképzelni vagy megérteni, amit az a blogger leírt nekem azon a sok évvel ezelőtti napon, viszont minősíteni is ódzkodom őt ezért, de tényleg kíváncsi vagyok, hogy Te, kedves idetévedő lélek, éltél át hasonlót?

Olvass tovább

Így írjunk akárhol

Az íróeszköz tagben már beszéltem a kedvenc találmányaimról, amiket előszeretettel használok íráshoz. Ezúttal egy pár alkalmazást szedtem csokorba, amik nagy segítséget nyújtanak, ha nincs nálam toll és papír, viszont a múzsa akkor sem hagyja magát, és igenis homlokon akar csókolni, akár tömegközledek, akár a két műszak közti szünetemet töltöm.

Három, íráshoz elengedhetetlen alkalmazás

Google Drive (és Google Docs)

Annak idején ódzkodtam a Google felhő alapú tárhelyétől, mára azonban nem igazán tudnék létezni nélküle, és szinte már csak ezen írok.

Előnyök:

• Bárhol hozzáférhetsz – laptopon, telefonon, tableten – az összes feltöltött fájlodhoz, csak be kell jelentkezned a fiókodba
  
  
• Szerkeszthetsz, írhatsz, visszaolvashatsz, megtekinthetsz, szinte minden fájlodat ide töltheted fel, hogy elérhető legyen, bárhol is vagy, és bárhonnan is szeretnéd elérni
  
  
• Az automatikus szinkronizációnak köszönhetően mindig biztonságban tudhatod az írásaid és egyéb fájljaid, ha pedig beüt a gikszer, a webes felületen visszatekintheted a szerkesztési előzményeket, és vissza is állíthatod a dokumentumod korábbi verzióit, ergo soha többé nem veszik el semmi...
  .

Hátrányok:

• ....hacsak nem bénázol, és nem törlöd ki saját kezűleg, mint én az egyik projektemből egy egész fejezetet...
  
  
• Internet hozzáférés szükséges a használatához, bár egyes dokumentumokat offline is elérhetővé lehet tenni, amit onnantól kezdve szerkeszteni is tudsz internetelérés nélkül is, bár én ezt nem szeretem, mert utólag szinkronizálja le a változásokat, ha van már internetelérés, viszont engem mindig stresszel, hogy esetleg elveszik valami, pláne, ha egész sokat írtam hozzá valamihez
  
  
• Nagyon nagy terjedelmű Word dokumentumoknál nehézkesen működik az app, bár a webes felület is belassul, és sokkal idegőrlőbb így alkotni rajta, különösen, ha sietnének az ujjaid
  
  
• A mobilos alkalmazások még mindig kevésbé személyre szabhatóak, mint az internetes változat, teszem hozzá én mindig szeretem behúzni a bekezdések első sorait, de telefonon és tableten sose tudom, mindig csak gépen – bár ez inkább csak a szememet szúrja írás közben
  
• Regisztráció szükséges a használatához
  
• Mióta a Google alkalmazásokra bontotta a támogatott fájlok szerint, így több appot kell feltelepíteni, ami kismemóriájú eszközökön elég problémás. Azelőtt a Drive alkalmazással simán meg lehetett nyitni és szerkeszteni mindent, ma már külön a Docs kell, ha írni akarsz, ami igencsak nagy szemtelenség, hogy ezzel nyomják le a felhasználó torkán az új csilli-villi appjukat, ami voltaképpen totál felesleges, és csak a helyet foglalja a telefonban, tableten

Evernote

Azelőtt ki nem állhattam, manapság inkább élni nem tudok nélküle, egyszerűen szükségem van rá a napi működésemhez.

Előnyök:

• A Drive-hoz hasonlóan az Evernote is felhő alapú, az internet segítségével minden jegyzeted és fájlod elérheted
  
  
• Egyszerű a kezelőfelülete, ha eszedbe jut bármi brilliáns, pár pillanat alatt megörökítheted akkor is, ha nincs időd írni, így a címszavak felskiccelése sem okoz komolyabb gondot
  
  
• Számos funkciója van, többek között kész listákat készíthetsz, akár bevásárló listát is, illetve emlékeztetőt is beállíthatsz hozzá
  
  

Hátrányok:

• Regisztráció szükséges a használatához
  
  
• Internetelérés nélkül nem igazán használható, elvégre az kell, hogy hozzáférj a fájljaidhoz
  
  
• Az ingyenes változatban havi limited van, amit feltöltésre használhatsz – mivel én általában pár kb-os jegyzeteket töltök fel, nekem ez nem okoz gondot, de nagyobb fájlméretekkel már neccesebb kijönni havi 60 MB-ból
  
  

Egyéb jegyzetkészítésre használatos appok

Nekem, amíg Androidot használtam, a Jota volt a kedvenc ilyen alkalmazásom, jó pár írásomat írtam ott, mert gyorsabban ment telefonon, mint körmölni vagy a laptopon gépelni.

Előnyök:

• Nem szükséges regisztráció, se internetelérés
  
  
• Bárhol, bármikor tudsz rajta írni, nincs karakterlimit
  
  
• A legjobb ilyen alkalmazások txt-ben mentik el a doksikat, így gépre másolva bármikor át tudod tenni Wordbe, vagy amibe akarod
  
  

Hátrányok:

• Könnyen elveszítheted a dokumentumaid, akarom mondani, velem megesett, hogy egy novellaötletre elkezdtem telefonon írni, aztán teljesen megfeledkeztem róla, és laptopon ugyanarra elkezdtem egy totál más dolgot, vagyis ha kevésbé vagy otthon a szervezésben és rendszerezésben, mint én, könnyen elkavarhatod a cuccaidat

* ** *

Hát ennyit az ingyenes reklámozásról... Neked mi a kedvenc alternatív írásmódod? Kihasználod a 21. század pofás kütyüit, vagy maradsz a hagyományos toll és füzetnél?

Olvass tovább

Mindent a maga idejében

Hajlamos vagyok kapkodni, és általában mindig mindent egyszerre akarok, ami rendre úgy végződik, hogy ide-oda nyúlok bele mindenbe, aztán a végén nem csinálok semmit, mert felszínesen beleszagolok csak egyik dologból a másikba, aztán lehetetlenség normálisan a végére érni bárminek is. Amikor egy új ötletem támad, legyen az egy cím, mondat, jelenet vagy történetszál, esetleg mondanivaló, mindig azonnal le akarom jegyezni, sőt! Egy szempillantás alatt készen akarom tudni az egész regényt akár, mikor ez lehetetlen, és teljességgel rossz hozzáállás.

Tudni kell rólam, hogy a memóriám nem a legjobb, ezért is akarok feljegyezni mindent, ami eszembe jut, mert amikor odajutnék, hogy elkezdem kifejteni, akkor egyszerűen kiszáll a fejemből, és gyakran nem is jut eszembe azután már. Viszont néha egy ötlet szimplán nem érett arra, hogy fel legyen jegyezve, meg legyen írva és valósítva, s úgy vélem, mint sok más szituációban, az időzítés itt is fontos: lehet, hogy támad egy szuper jó ötletünk valamire, de esetenként olyan kiforratlan, hogy normális jegyzetet nem is lehetne belőle készíteni, ezért úgy gondolom, érdemesebb maximum pár szóval felvázolni, hogy később eszünkbe tudjon jutni, de ha hagyjuk leülepedni és érni a dolgot, idővel újra eszünkbe jut, és talán sokkal kiforrottabban, sokkal jobban meghatóbb lesz, mit is akartunk, és talán sokkalta jobban átlátjuk, megértjük magát a sztorit, vagy bármit, amit létre akarunk hozni belőle.

Talán csak a véletlen eredménye, de viszonylag sokszor előfordult velem, hogy valamit elfelejtettem, mert nem írtam róla vázlatot, aztán X idővel később valahogy ugyanarról a gondolatmenetről eszembe jutott, sőt majdnem ugyanoda lyukadtam ki, mégis valahogy jobban megértettem, mit akarok, és konkrétabbnak éreztem már, mint azelőtt, amikor egy kósza gondolat formájában átsuhant az agyamon, és csak pislogtam, hogy most mi volt ez?

Néha pedig az is megesik az ember írni vágyó lányával és fiával, hogy hiába van meg az ihlet,  és hiába lenne szuper megírni azt, amit meg akarunk írni, néha jobb kicsit félretenni, kicsit mást csinálni, aztán ha megfelelő az idő, az ihlet úgyis megtalál a megfelelő pillanatban. 

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy úgy írjunk, hogy mindig csak az ihletre várjunk, de néha jobb kiszellőztetni az agyunk és mással foglalkozni, mint hogy görcsösen akarjuk, aztán csak annál jobban idegesítsen, ha éppenséggel nem sikerül, amit szeretnénk.

Olvass tovább

Kemény dió

Ahogy telnek a napok, egyre jobban háttérbe szorul a blogolás, és egyre inkább ráébredek arra, mennyire nehéz minden nap bejegyzést írni valamiről – egyszerűen nem tudom, miről írjak, hiszen ismételni sem akarom magam, sem pedig azt, hogy csak idepiszmogjak valamit, hogy ki legyen pipálva a nap – mert igen, legtöbbször csak az a cél, hogy meglegyen a napi poszt, és igazán terhes folyton törni az agyam, mit is körmöljek ide virtuálisan, na meg ha elmaradozom és be kell pótolni 5-6 napot...

Általában akkor jön rám az írhatnék, amikor pont hogy nincs módom írni, viszont ha akad is ötletem, mit is posztolhatnék, rendre oda lyukadok ki, hogy na igen, erről vagy hasonlóról volt már szó, néha nem is egyszer.

Az volt a tervezetlen terv, hogy változatosan próbálom megcsinálni a bejegyzéseket, és közben reméltem, hogy újabb rovatokat is indíthatok, illetve kialakítok majd valamiféle rendszert, na meg arra is gondoltam, hogy majd javulok írás és blogolás szempontjából is, hiszen a mindennapos írással egyrészt gyakorlottabb leszek, na meg javul a részidőm, és nem órákba fog telni egy-egy poszt megírása.

Nos, van, amikor tíz-tizenöt perc bejegyeznem valamit, máskor fél napokig töröm az agyam, miről is diskuráljak, és legtöbbször halvány lila fogalmam nincs, miről kezdjek el pötyögni. Feladni azonban nem igazán szeretném, bár kínlódni se akarok, aztán eddig mindig sikerült behozni magam, és a kislámpa is fel szokott kattanni a fejemben, és született pár újdonság is belőle, vagy ha nem is voltak eget rengető posztok, mégis örültem, hogy sikerült összehoznom, amit.

Kezdem belátni, hogy néha egyszerűen nem veszem figyelembe, mire vagyok képes, illetve hogy mi kivitelezhető és mi nem, minek van értelme, és mit kellene inkább elkerülni – a mindennapos posztolással nem is biztos, hogy előnyre teszek szert, mert inkább több a hátránya, mint a haszna, azt pedig pláne nem akarom, hogy elmenjen a kedvem, mint minden kötelezettségtől úgy általában.

Olvass tovább

Az író dilemmája: Átírjam, ne írjam át?

Cirka négy éve hever már a tarsolyomban egy történet, egy érdekes, kicsit abszurd, de szerintem jó történet, amit négy éve el szeretnék már mondani. Misztikus, kicsit spirituális és igencsak drámai, igazság szerint nem is tudom, hogy fog végződni, mert nem egy ócska happy end. Négy éve elkezdtem, négy éve véletlenül kitöröltem belőle egy egész fejezetet, azóta pedig nem tudtam rávenni magam arra, hogy újra nekiálljak, mert a saját figyelmetlenségem elvette a kedvem, mindemellett egy-két problémába is ütköztem...

Fent nevezett regényem ötlete ugyanis fanfictionnek indult, csekély számú saját karakterrel, egészen pontosan egy ismert zenekar köré épült fel, anélkül szinte nem is látom, hogy értelmes lenne saját karakterekkel. Annyira tettszett, annyira szerettem volna megírni, de ahogy nőtt a sztori, úgy éreztem, ez nem puszta fanfic mégsem, ennek többnek kell lennie, ezért elgondolkodtam azon, hogy átírom teljesen egészében saját karakterekre, viszont az alaptörténet marad. Ez egyszerre tetszett is meg nem is, hiszen így ki tudnám adatni talán normálisan, mert annyira dolgoztam rajta, hogy úgy éreztem, teljesen bele vagyok merülve és meg tudom írni, aztán ki tudja, lehet is belőle valami, viszont egyrészt csomó pöpec apróság így jelentőségét veszítené, hiszen azok az elemek és utalások, a kis belső poénok, amik fanficcé tették, azok – ha benne is maradnának rejtve vagy átírva – értelmetlenek lennének, nem lenne az a plusz jelentéstartalmuk, ergo talán feleslegesek is lennének, ki is kéne őket immár hagyni.

Ebbe belegondolva megijedtem, két szék közé kerültem: egyrészt az eredeti fanficet akarom megírni, mert tényleg tetszett, ahogy összehoztam, másrészt komolyabb figyelmet érdemelne a történet, mint pár követőt egy blogon, és hiába nőtt a szívemhez, mégis csak szeretném kisajátítani teljesen, hogy valóban az enyém legyen, ne csak egy lenézett és komolyan nem vett fanfic. Ámbár ha úgy döntök, hogy átírok, akkor meg mit kezdek vele? Értelmes lesz úgy? Mert úgy látom, nem igazán tudnám betömni a lyukakat, amiket a fanficből saját sztorivá emelés lyuggat belé.

Megtehetném, hogy elkezdem fanfictionként, aztán majd neveket átírok és finomítok, mert addig majd hatszor megvilágosodom, és megcsinálhatom, hogy közzéteszem a fanficet, emellett megpróbálkozom kiadóknál, de nem érzem úgy, hogy ez etikus lenne. Dönteni kell, és ez most egyfajta teszt is számomra, önmagam mérem fel, hogy mennyire komolyak a szándékaim: meg fogok maradni a fiókba író szintjén, és mindig csak magamnak írok meg fanficeket, vagy teszek egy centit előre, és megszülöm végre a saját magam könyvét, amit lehetőségem is lenne a polcra tenni.

Persze fanfictiont is kiadathatok, láttam is már rá példát, de számomra az írás, maga a megjelentetés és a kiadás többet jelent, minthogy a saját hiúságomat legyezgessem és kiadassak valamit saját magam költségére magánkiadásként, ami egyáltalán nem is kiadnivaló, de azért jól mutat a polcomon, haverok előtt.

Megint forrófejű vagyok, hogy nem tudok dönteni, és megint mindent akarok egyszerre, de tenni nem igazán teszek az ügyért... Hogy a végső döntés mi lesz, egyelőre nem tudom biztosan, inkább próbálnám meg megvalósítani mindkét történetet, mindesetre az alternatív karakterek lassan meg is vannak, az ujjaim is átírásra késznek érzem, de a történet, amit annyira vágyok leírni és hogy elolvashassam én magam is, inkább a fanfiction – akkor is, ha szomorú, akkor is, ha sírva írom a drámai részeket, akkor is, ha bődületes nagy baromságokat zagyválok benne, de az enyém, közel áll hozzám, talán életemben először viszonyulok így, ennyire komolyan a saját munkámhoz, és egyszerűen készen akarom.

Hogy mikor, azt nem tudom, talán megint csak a szám nagy és buzog bennem a tettvágy, de tenni nem fogok végül semmit.

Olvass tovább