Április elseje

Április elseje van, Bolondok Napja. Mókás egy nap ez, amely során mindannyian még felszabadultabbá válunk. Emellett jó kis ürügy arra, hogy csőbe húzzuk kedves barátainkat, vagy hogy összeszedjük magunkat, és beszédbe elegyedjünk a kiszemelt fiúval, akit régóta csodálunk, de megszólítani nem mertük még soha. Én az utóbbira készültem. 

Óra közben határoztam el magam, és igyekeztem minél előbb végrehajtani az akciót, mielőtt még inamba szállna a bátorságom és visszahúzódnék a csigaházamba. Csak az volt a baj, hogy az illető, Sándor a közösség populárisabb részébe tartozott, mondhatni ő volt a társaság lelke.

Eleinte nem is kedveltem a túlzott magamutogatása miatt, de aztán szépen lassan rájöttem, hogy – mint sok más esetben –, nála is a dolgok mögé kell látni, ha meg akarjuk ismerni, vagy legalábbis meglátni az igazi arcát. Eltelt egy kis idő, és azon kaptam magam, hogy kedvelem, és szívesen megismerném közelebbről is. Nap nap után feküdtem le úgy, hogy egy újabb nap telt el, de én még mindig nem tudtam beszélgetni vele. Ez az én hibám főként, mivel elég hallgatag vagyok, és emellett nagyon nehezemre esik csak úgy cseverészni akárkivel. Ezen igyekeztem most változtatni. Nem sokára feloszlik a társaság, és úgy gondolom, ez a kevéske idő már nem oszt nem szoroz, én pedig vagy szerzek egy barátot, vagy pedig csúnyán beégetem magam. Mindenesetre nagyon reméltem, hogy nem az utóbbi fog bekövetkezni.

A terv készen állt tehát, és az elhatározás is erősen élt még bennem, már csak olyan szituáció kéne, hogy teremtődjön, amikor megtréfálhatom.

Kicsengettek, és a szívem a gyomromban dobogott, a lábam remegett – sosem voltam még ilyen vakmerő és kezdeményező. Ahogy mindenki kifelé igyekezett a teremből, erőt vett rajtam a kudarc érzése, hogy mégsem jöhet össze, elvégre ritka az olyan pillanat, amikor egyedül van, nekem pedig olyan alkalomra van szükségem. Ha az osztály szeme láttára kellene csinálnom, valószínű inkább lemondanék róla, mert közönség előtt még inkább zavarban vagyok, és 110 százalék, hogy elbénáznám a helyzetet. Elég kellemetlen lenne, ha vagánykodásom közben jól felsülnék, nemde?

Magamban örültem a szerencsémnek, hogy szépen lassan mindenki elhagyja az osztályt, ő pedig hátramarad – ha sejtette volna, mire készülök, lehet igyekezne elkerülni az ilyen helyzeteket. Én is még lassabban szedegettem a könyveimet, és arra törekedtem, hogy mögötte maradva megszólíthassam, lehetőleg minél kevesebb kíváncsi szemtanúval.

Minden jónak ígérkezett, már csak mi ketten maradtunk a tanárnővel a teremben. Elindult ki a folyosóra, a tanárnő utána, én meg leghátul. Ahogy az ajtóhoz értünk, Sándor kinyitotta és előre engedte a tanárnőt, majd észrevéve engem is, igyekezett udvarias lenni, és biccentett, hogy menjek nyugodtan előtte. Éreztem, hogy most jött el az én időm:

– Ööö, Sándor! – kezdtem neki félénken. Nem szólt semmit, csak érdeklődve rám nézett. Én megpróbáltam minél gyorsabban folytatni az alkalom rövidsége miatt is, de megnehezítette a dolgomat a torkomban hirtelen nőtt gombóc.  – Semmi, csak kikötődött a cipőfűződ – mondtam neki esetlenül, de azért határozottan. Még le is mutattam a cipőjére, de meggyőződésem volt, hogy nem veszi be. A szám mosolyra húzódott, ahogy láttam, hogy lenéz a lábbelijére. Kárörvendve tettem hozzá:

– Haha, átvertelek! Április bolondja!

Kicsit megijedtem, hogy nem érti a tréfát, magára veszi és megharagszik, de végül nem így lett. Kissé elpirult saját oktondiságán, és elmosolyodott. A szívem még nagyobbat dobbant e láttán. Gyönyörű mosolya volt, ami csak még ellenállhatatlanabbá tette őt.

– Kitti, hogy te milyen kis vicces vagy… – mondta miközben továbbra is mosolygott.

A közjáték véget ért, és mi folytattuk tovább az utunkat. A következő óránk nem volt közös, így elváltunk egymástól.

Jó kedvem lett hirtelen, valósággal madarat lehetett volna fogatni velem. Tudom azt is, hogy ez nem volt valami nagy esemény, de engem mégis rendkívül boldoggá tett. Kicsit fejembe is szállt a siker, mert úgy éreztem, hogy mindent meg tudok csinálni, és semmi sem állíthat meg.

A bennem kavargó vad és zabolátlan érzésekre destruktívan hatott a soron következő matek óra. Utáltam ezeket a körmönfont nevekkel ellátott témaköröket, amiket idén vettünk. Többnyire jó voltam matekból, de ebből az anyagból most nem értettem semmit, ami miatt pedig tiszta idiótának éreztem magam.

Unottan bámultam ki az ablakon a sziporkázó napsütésre, miközben a tanárnő egy rendkívül komplex feladat önálló megoldását várta el tőlünk. A hangulatot Gizike, az osztály túlbuzgó, eminens diákja dobta fel némileg. Kész élvezet volt nézni, ahogy majd’ kiesik a padból, csakhogy végre felszólítsa a tanár.

A csengő ideje nehezen érkezett el, de végül kicsengettek. A barátnőmmel, Andival beszélgettem, miközben visszatértünk az osztálytermünkbe, ahol egy újabb, Sándorral és persze az egész osztállyal közös biológia óra fog következni. Letettük a táskánkat, és kimentünk az udvarra a többiekhez. A napsütés a szabad levegőre csalogatott és jókedvre derített mindenkit.

A szemem sarkából Sándort lestem, és nem is figyeltem Andi szavaira:

– … akkor eljössz velem? Kitti? Kitti!

– Micsoda? Mi? Hova? – kérdeztem összezavarodva. Barátnőm szemlátomást kicsit felkapta a vizet, amiért nem figyeltem rá kellőképpen, és dühösen ismételte meg a számomra teljesen új információnak tűnő kérdést.

– Mi van veled? Azt kérdeztem, hogy eljössz-e velem a büfébe. Éhes vagyok.

Elhúztam a válaszadást, mert nem igazán volt kedvem bemenni az épületbe. Ahol álltam, jó belátás nyílt mindenre.

– Hát, tudod, én nem… – Épp kimondtam volna, hogy nem vagyok éhes, amikor megláttam az udvarra kilépő Sándort. Ahogy kiért, többen felé is fordultak és üdvözölték. Ő kedvesen, mosolyogva fogadta a köszönéseket. Az agyam ismét beindult, és egy röpke idő alatt módosítottam magamban az előbb elkezdett választ. – …én nem bírom kivárni az ebéd szünetet, úgyhogy mehetünk.

Hát már, hogyne mennék, gondoltam magamban, hogyha véletlenül pont Sanyi mellett visz el az utunk.

Elfogott az izgalom, hogy amikor elmegyünk mellette, bepróbálkozik-e valami visszavágással, és igyekeztem résen lenni. De hiába a feltételezés, mégis meglepődtem, amikor mellém érve leszólított.

– Kitti, azt hiszem be kéne kötnöd a cipőfűződ.

Szélesen elmosolyodtam. Hát így lottózzon az ember!

Láttam, hogy Andi is fürkészve nézte a jelenetet. Nézhette is, mivel Sándor ritkán szólt hozzám, sőt, mondhatni ma először. Én továbbra is szélesen vigyorogtam, és utam folytatásához készülődve a következőket feleltem:

– Persze, köszi, hogy szólsz. – Elindultam, Andi is megindult. Örülve a nap tökéletességének visszanéztem a vállam felett, egyenesen Sanyira, és fennhéjázón hozzátettem:

– Tudod, Sándor, ezt még gyakorold egy kicsit.

Már épp kacsintani készültem, amikor elvesztettem az egyensúlyomat, és a földre huppantam, egyenesen hasra. A tenyeremet lehorzsoltam, nagyon égett, a kárörvendő nevetéseket hallva legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. Óvatosan felültem, és felnézve Sándor kifürkészhetetlen ábrázatával találtam szemben magam. Először azt hittem, gúnyolódik rajtam, de az elmémbe égett az a szomorkás, kissé csalódott tenger-kék szempár.

– Én megmondtam… – jegyezte meg nagy bölcsen, de azért elindult felém és kinyújtotta a kezét, hogy segítsen felállnom. A szégyen és a megaláztatás hatására kicsordult egy könnycsepp a szememből, félre ütöttem a segítő vagy inkább szánó kezet, és elfutottam a mosdóba.

A hátralévő órákat kihagytam, helyette a városban kóboroltam, hogy megnyugodjak. Andit pedig szépen megkértem SMS-ben, hogy hozza el a táskámat.

Azóta minden év április elsejét az ágyamban töltök, és leszoktam a fűzős cipőkről.

/2011.04.01./

* ** *

Ezt a novellát mindig szerettem volna április elsején megosztani, de valahogy sose jutottam el odáig, hogy meg is valósuljon az elképzelés. Elég régen írtam – Te jó isten, 5 kerek éve! –, s ebből kifolyólag a gyérebb írásaim közé sorolom, mert akkoriban kezdtem csak el írni, és jóformán minden szót és gondolatot leírtam, ami az eszembe jött.

Többek között azért is ódzkodtam közzétenni a blogomon, mert megtörtént eseményen alapul, Sándort – akinek valódi neve nem L-lel kezdődik és egyáltalán nem voltam belezúgva a végzős gimis éveimben – tényleg megvicceltem, és ő is vissza akarta dobni a labdát, ám az itt történtek a képzeletem szüleménye, magyarán sosem estem pofára, oh yeah!

De hogy ne fecsegjek feleslegesen: ez az írásom annak idején tetszett, mert kiröhögtem vele saját magam, mára már inkább érzem semmitmondónak és bugyutának. Évekkel ezelőtt, egy másik április elsején elkezdtem átírni a végét, mert romantikus bolondként happy enddel akartam zárni ezt a röhejes szerelmi históriámat is, ám abba beletört a bicskám – értsd: elakadtam, beleuntam, és azóta bele se szagoltam –, és nem is tudom, befejezem-e egyáltalán... Talán újabb öt év múlva az is megéri a publikálást.

Olvass tovább

Jövőkép

A jövőben minden más lesz. Átalakult világ, melyből kiveszni látszik minden emberség, minden személyes kapcsolat. A jövőben az ember irányít mindent. Embert, gépet, állatot. Isten helyett cselekszik, teremt, pusztít. Játszik olyan dolgokkal, amikről a mai ember még csak álmodik. Szabályozza az életet, a halált. Meghalnak, csak azért, hogy tudják milyen, aztán újraélednek, mert hatalmukban áll. Lesznek lázadók, emlékezni tudók, akik visszasírják a régi időket. Ők erőszakkal próbálnak visszatérni abba a korba, amikor még voltak valós, viharos, szenvedélyes érzelmek. A jövőben mindent az ember szabályoz. Felnőtt testbe bújtatott gyerekek játszanak nem gyerekeknek való játékokkal. A jövőben nem lesz vallás, az ember maga a vallás. A csodalény, akihez anno még imádkoztak. Betölti isten, istenek helyét. És boldog. Illúziókban él, de boldog. Kedvét csupán a maréknyi lázadó szegi. Nem tud velük mit kezdeni. Ha eltűri akciójukat, a rend bontódik fel, ha közbe avatkozik, gyilkossá válik. Olyan fajjá, amelyet veszni hagytak a béke és jólét érdekében. A jövő embere naív. Nem látja a fától az erdőt. A jövő embere vak és önelégült. Azt hiszi, mindenek felett áll. A jövő emberét az fogja elpusztítani, amit sosem fog tudni irányítani: természet. Az, amitől a villám oda csap le, ahova akar, nem ahova az ember mondja. Végnapjain a jövő embere meglátja a valóságot, a tényt, hogy önmaga nem mindenható. Meglátja a csodalényt, akihez imádkozott. Fénye elvakítja, de boldog. Valóban boldog. Mosollyal az arcán adja át magát a természetnek, hogy más helyen és időben újrakezdje az egészet. 

Olvass tovább

Káprázat

– Szeretlek! – kiáltásával próbálta túlüvölteni a tomboló vihart. Azt hittem, erre a szóra vártam egész életemben. Azt hittem, sosem hallhatom, ahogy saját száján kiejti e szavakat. Ráadásul nekem mondta – mindig erről álmodoztam! Folyton úgy képzeltem, hogy valami megfoghatatlan és leírhatatlan boldogságot éreznék, miközben hallom ezeket a nekem intézett, mesés szavakat. A valóság, mint ahogy azt többször is volt alkalmam megtapasztalni, sosem olyan tökéletes, mint ahogy azt eltervezzük. Leginkább az volt a megdöbbentő, hogy ebbe az idilli és álomszerű jelenetbe csak az én reakcióim nem illettek bele. Álltam a szikla peremén, lefelé bámultam a mélységbe, és csodáltam az alattam dühöngő tengert. A hullámok vad tánca lenyűgözött, majdhogynem megbabonázott, és szinte csalogatott, hogy álljak közéjük, s vegyek részt ölelkező szerelmeseket idéző játékukban. Nem úgy, mint a mögöttem álló férfi. Nehéz volt elhinnem, hogy valóban így van, de többé már nem volt rám hatással. Sem a jelenléte, sem pedig a vallomása nem váltott ki belőlem semmit. Tudtam, hogy nem őszintén beszél, de még emiatt sem voltam szomorú. Ellenkezőleg, inkább rettentő mulatságosnak találtam, hogy mégis képes volt rávenni magát ekkora hazug kijelentésre, csak azért, hogy megmentsen egy őrültet az öngyilkosságtól. Mert elmeháborodott voltam, az kétségtelen. Sosem titkoltam magam és a szeretteim előtt, mert azt akartam, hogy tisztában legyenek a hibáimmal. Akartam, hogy lássák azt a csonka emberutánzatot, ami megszületett erre a világra. A kívülállóknak ebből persze nem engedtem semmit megtudni. Nem a szégyen miatt, az nem érdekelt. Sokkal inkább az ő védelmükben hagytam őket abban a tévhitben, hogy amilyennek látnak, az igaz. Nem akartam a világot terhelni az én hibáimmal. A hozzám közel állóknak is csupán azért mondtam el, hogy ne legyenek hamis illúzióik rólam. Nem szerettem, ha olyannak tituláltak, ami nyilvánvalóan nem vagyok: épelméjű, normális ember.

Elmosolyodtam, és lassan megfordultam – a megérzésem nem hagyott cserben. Ő állt ott nem messze tőlem, de biztos távolságban maradva. Talán attól félt, hogy magammal rántom azzal az idióta gondolattal, hogy „ha az enyém nem lehetsz, másé se legyél”. Vicces volt, ahogy elképzeltem, hogy valóban ez járhat a fejében. Azt viszont semmi pénzért nem árultam volna el neki, hogy alaptalan a félelme. Ahhoz túlságosan is jól szórakoztam rajta, és jó kedvvel akartam eltűnni a világból. A saját életemet nyugodt szívvel oltom ki, mert azért csak engem vonnának felelősségre – ha egyáltalán felelősségre is vonna valaki –, de hogy a másik életét akarata nélkül, önhatalmúan elvegyem, azt egyenesen gusztustalannak találtam. A félelem mellett mást is kivettem a vonásaiból. Éreztem, ahogy figyelte minden apró rezdülésemet. Nyilvánvalóan azt próbálta felmérni, hogy bevált-e a taktikája, és elegendő volt-e egyetlen jól irányzott szó, hogy eltérítsen a szándékomtól. Kissé fel is dühített, amiért ennyire alábecsült. Ennyitől még nem fogok remegve összeesni, nem adom meg magam! Ennél fogva helyén valónak éreztem egy icike-picike kis játékot, hogy elégtételt vegyek kicsit a sértésért. Egy őrültnek ennyi még jár.

– Valóban? – Azzal a hanghordozással vontam kérdőre, ahogy egy hatalommal rendelkező egyén beszél a hierarchiában alatta lévő „senki”-hez. Minden furfangommal azon voltam, hogy ellene fordítsam a saját csapdáját, és lebuktassam. Lehet, hogy esze-vesztett vagyok, de idióta nem.

– És mondd csak, mégis mikor szerettél belém? Csak nem az elmúlt két percben? Nézd el nekem, de kicsit furcsának találom, hiszen nem vagyok épp a legjobb formámban.

Láttam rajta, hogy ez talált. Zavarba jött, és talán még el is pirult. Akár a süteménylopás alkalmával tetten ért kisfiú. Kíváncsian vártam, hogy mit fog felelni, de csendben maradt. Kissé csalódtam, hogy ilyen könnyűszerrel győzedelmeskedtem. Emellett azonban felismertem még egy halvány érzést is iránta, amiről azt hittem, hogy eltűnt a megszállottsággal együtt: a törődést. A viharban átázott ruhája egyre nedvesebben tapadt rá, a haja is kócosan meredt az égbe. Megengedtem magamnak egy utolsó, őszinte pillantást, engedtem, hogy utoljára úgy lássam, mint szerelmes nő a szerelmét, és a következőket mondtam neki megenyhülten, de nem a céltól eltérítetten:

– Hideg van, teljesen átáztál. Menj vissza, mielőtt még tüdőgyulladást kapsz – egy pillanatra lehunytam a szemem, s erőt gyűjtöttem az következő mondathoz. – Menj, ahová tartozol, menj haza a családodhoz!

Nem vártam meg a reakcióját, elfordultam, s visszatértem a továbbra is engem hívogató mélységhez. A vihar teljes erejével csapott le a tájra, egyszerűen imádtam! Gyönyörködve néztem fel az égre, amit egy több ágban szerteágazó villám világított be. Mosolyogva csodáltam a természet erejét, ami gyerekkorom óta mindig is elvarázsolt.

Behunytam a szemem és átadtam magam az érzékeimnek. Elmerültem abban a leírhatatlan érzésben, ahogy az eső érintette az arcomat, és a szél belekapott lenge, fehér ruhámba. A hajam egy része vizes csomóként a hátamra tapadt, más tincsek pedig az arcom körül röpködtek a szélben. Sosem éreztem még ekkora teljességet, békét, elégedettséget és nyugalmat. Érdemes volt 22 évet várnom, hogy megtapasztaljam a tökéletes boldogságot, még akkor is, ha csupán pár pillanatig tartott. Akkor ennek még nem voltam tudatában, mert hirtelen szakítottak ki ebből a nirvánából, és a földet érés meglehetősen fájdalmas és kellemetlen volt. Onnan vettem észre, hogy a külvilág nem tűnt el számomra, s csak én nem vettem róla tudomást, mert éreztem, ahogy valaki a hátam mögött áll, és átölel, pofátlanul és bebocsátást nem kérve befurakodik az intim szférámba. Valóságosan ölni tudtam volna, hogy eltaszítsam magamtól a betolakodót, s visszakerüljek az iménti megnyugtató állapotba. A feszültség pár másodperccel azután mutatkozott ki rajtam, hogy az illető szorosan hozzám simult. Én hirtelen leráztam magamról, mint aki megégette magát, és támadóan szembe fordultam vele, hogy felelősségre vonhassam, amiért szétrombolta A Pillanatot. Hiába mégis minden düh, és keserűség, a torkomra fagyott a szó, ahogy megpillantottam és felismertem támadómat. Ő nem vette észre sem az előbbi felháborodásomat, sem a megrökönyödésemet, mert zavartalanul folytatta tovább, amit elkezdett. Lágyan végigsimított az arcomon, a hajamon, másik kezével pedig a derekamat fogta át. Alig kaptam levegőt, és nem találtam szavakat. Ő elégedetten mosolygott, aztán amikor ujjával végigsimította az ajkamat, megszólalt.

– Pontosan ott vagyok, ahová tartozom. – Mintha a gondolataimban olvasott volna, megválaszolta a ki nem mondott kérdést, ami visszhangot vert a fejemben, majd pedig megcsókolt hosszan, gyengéden. Talán évezredeket vártunk erre a csókra, ő pedig mégis ráérősen, egyetlen mozdulatot sem elkapkodva élvezte ki a pillanatot. Én teljesen elvesztem. Az előzőleg átélt tökéletességből semmi sem maradt már az emlékezetemben, a csók kitörölt mindent. Betöltötte az egész lelkemet. Kiszorított minden mást, amit addig éreztem, és feltöltötte az érzékeimet valami újjal, amit semmi sem pótolhat. Egy megfoghatatlan valamivel, amit csak az érezhet, aki szeret és viszont szeretik.

Szinte fuldokoltam a tudattól, hogy ez mégis igaz, hiszen ha elvonatkoztattam, továbbra is éreztem az esőt, a szelet, a hideget, éreztem, ahogy szorosan átölelt. Ezt a fajta közelséget nem hallucinálhatja az ember. Vagy mégis? A kétely és a szívszorító félelem nem párolgott el belőlem, pedig kedvesem igazán megtette a magáét, és esze ágába se jutott elengedni engem. Mégis féltem, hogy ez az egész csak egy intenzív vágykép, és én nemsokára felébredek, és a diliházban találom magam – mint annyiszor. Annyira el voltam kábulva a boldogság és a félelem hatására, hogy észre se vettem, hogy egyre közelebb kerülünk a sziklaszegély pereméhez. Már csak egyetlen végső lépés választott el minket a haláltól, amikor abbahagyta a csókot, és enyhített a szorításán. Mélyen a szemembe nézett, szuggesztíven, majd ismét megcsókolt, ezúttal hevesebben, felcsigázón, incselkedve. Ebből már észrevehettem volna, hogy valami nem stimmel, de szerelmemnek újra sikerült elkábítania. Lerombolta az ellenállásomat, a figyelmemet pedig teljesen eltérítette, így megfeledkeztem arról, hogy fenntartsam a védőpajzsomat. A csók után megint a szemembe nézett, de az arcán most kárörvendő mosoly ült, szeméből sütött a gúny.

– Nem hiszem el, hogy megint bedőltél nekem, Allie! Hányadszorra is…? – Kérdezte hetykén.

Nekem ezúttal nem volt erőm elviselni a szégyent, és inkább az ideiglenes menekülést választottam.

Most nem tártam ki a karom, és nem gyönyörködtem a zuhanás okozta eufóriában, hanem nemes egyszerűséggel léptem egyet hátrafelé. Nem hisztériáztam, nem is sikoltottam, csupán behunytam a szemem, mint annyiszor.

Mikor legközelebb kinyitottam, egy fehér szobában találtam magam, az ablakon besütött a telihold. Most már tudtam rémálmom okát. Az én hibám, hogy megfeledkeztem fejben tartani a holdfázist. Megtörten fordítottam a fejem a bezárt ajtóra, kezdtem érezni, ahogy a szíj szorítja a csuklómat. Felemeltem a kezem, ameddig engedett, és megnyomtam a nővérhívó-gombot az esedékes nyugtatómért – mint annyiszor.

 Kedves Olvasó! Ezt a történetet 2011.03.08-án írtam, és megtalálható egy másik, alkotók műveit közzétevő oldalon is. Úgy gondoltam, jobb, ha ez napvilágra kerül. :)

Olvass tovább