Polgárháborúztam

Több hónapos várakozás után végre – VÉGRE!!! – ideért a pillanat, és el tudtam menni a moziba megnézni az új Amerika kapitány filmet. Még mindig nem tértem magamhoz, még mindig a hatása alatt vagyok, beszélnék is róla, de nem is, mert egyelőre még csak az emésztő fázisban vagyok, közben nincs olyan perc, hogy ne akarnám újranézni, és bár nem két fillér egy mozijegy, erősen kísért a gondolat, hogy fizessek egy 3D-s előadásért is, mert az élményért mindenképpen megérni perkálni, akkor is, ha szar a szinkron...

Nem vagyok filmkritikus, nem is tartom magam jó kritikaírónak, mégis muszáj pár szót ejtenem róla, megpróbálom spoilermentesen, vagy különben a bennem lévő fangirl szétpukkan az izgalomtól.

Dióhéjban

Akik jobban elmélyültek a Marvel világában, a kacifántos képregény-univerzumot is beleértve, már Vasember és Amerika kapitány első találkozása óta sejthették, hogy az ellentétes habitusok és szemléletük egyszer pokoli nagyot fog ütközni. Sarkítva erről szól a Polgárháború. A Bosszúállók csapata egy újabb csúnya incidens után megoszlik, mikor is a világot irányító fejesek úgy vélik, ideje gyeplőbe fogni az önkéntesen repkedő szuperhősöket, hogy ne csak a maguk feje után menve üldözzék a rosszfiúkat, hanem igenis szükség van nekik is felügyeletre, akik arról rendelkeznek, hogy mikor vethetők be a szuperhősök és mikor nem.

Míg Vasember az új javaslat mellett van, s úgy véli, igenis szükség van arra, hogy valaki felügyelje és ellenőrizze a Bosszúállókat, Amerika kapitánynak koránt sem tetszik a gondolat, hogy ennyire kiszolgáltatottak legyenek a politikának. Az egyetértés hiánya és a film egyéb cselekményei oda vezetnek, hogy akik eddig egymás oldalán harcoltak az ellenséggel, most egymással kénytelen megküzdeni, ellenfélként, ki-ki a maga igazáért.

A nagyon is hardcore fangirl szemszögéből

Ó, én imádtam ezt a filmet. Akkor is, ha nem egészen az volt, amit vártam – viszont amit kaptam, több volt, mint amit remélhettem –, és akkor is, ha voltak benne hibák meg nem igazán tetsző elemek. Talán nem nagy spoiler, ha azt kiemelem, igazán kiábrándító, amikor egyik Marvel filmben ez játssza Tony Stark apját, másik Marvel filmben pedig az – mondjuk értem, miért, de hát lol a kontinuitás miatt itt-ott –, vagy hogy mit keresnek német rendőrök Bukarestben, bár bizonyára csak én mulasztottam el egy fél képkockát és nem értettem valamit, illetve vagyok túl szőrszálhasogató, hogy fennakadjak ezeken.

Robert Downey Jr. már kicsit sok nekem az utóbbi időben, féltem, hogy majd ő akar pompázni az egész filmben, de hál' Istennek, nem voltak túlerőltetve a jelenetei annyira, és a többi – egyébként rengeteg – karakter is elég jól szerepelt. A film sztárja kétség kívül A tél katonája volt, bár mégis azt kívánom, bárcsak többet láthattam volna belőle és Amerika kapitányból kettejükből, mert bár számos cuki jelenetük volt – igen, erre más szót nem lehet használni, szóval just feel the bromance –, mégis elég pöttömre sikeredett.

Ami igazán nem tudott velem rezonálni – mert bizony vannak ilyenek is –, az Pókember. Nem tudom, hogy ennyire megnehezítem az új színész dolgát, hogy szinte egyáltalán nem akarom a szívembe engedni, de részben annyi Pókember filmet láttam már, hogy teljesen közömbös vagyok egy újabb iránt, és annyira nem is hozott lázba, hogy helyet kapott ebben a nagyszabású moziban. Mert szereplőből aztán volt sok, és volt egy pont, amikor azt hittem, ez már tényleg csak túl sok lesz, mégsem éreztem zsúfoltnak a filmet, sőt mi több: csillagos ötös, akkor is, ha vannak benne nemtetsző dolgok – és most ne spoilerezzek, de sebaj, majd Twitteren és Tumblr-ön kisírom magam a többi rajongóval együtt.

Összességében a Polgárháború egy jó film, és a jó az igencsak gyenge kifejezés itt. Az MCU-ból inkább az Amerika kapitány filmeket szeretem a legjobban, köztük is az abszolút number one A tél katonája, amit se megunni nem tudok, és felülmúlni is lehetetlen...nek bizonyul egyéb Marvel filmeknek a szememben, de a Polgárháború valahogy mégis ott csattog szorosan mögötte, ami igazán nagy szó tőlem.

De hogy a nemtetszésemnek is hangot adjak: a stáblista utáni első kis pluszjelenet eléggé felháborító volt, köztük azzal a bizonyos jelenettel a filmben és a röhejes csókkal egyetemben, de bízva(?) a Marvel fejeseiben, idővel úgyis túl tudok lépni a szívfájdalmakon, és kíváncsian várom, mi lesz majd ebből az Avengers következő részében, mert hogy az is lesz bezony, és már megint számolhatom a napokat, az egyszerre izgalmas és bosszantó, de hát ez van, ez a fangirl lét – filmekre várunk, filmek jönnek, a pénztárcánk meg szépen kiürül, de ebben a konkrét esetben egy pengő nem sok, annyit nem sajnáltam kiadni a Polgárháborúért, s amíg marad elrángatnivaló haver vagy ismerős, s amíg végleg ki nem ürül a bankszámlám, én el fogok menni újranézni, mert egyszerűen fenomenális.

Olvass tovább

Tűzpróbás útvesztő

Általában minden mánia később ér el engem, így a Divergenthez hasonlóan a Maze Runner szériára is akkor kaptam rá, amikor már javában a második részek pörögtek a moziban. Míg a Maze Runner harmadik részének forgatása van soron – némi késedelemmel, ugyanis a Thomast alakító Dylan O'Brian idén márciusban megsérült a forgatás közben –, nem tudtam bírni magammal, s mivel a könyveket még egyelőre nem volt pillanatom olvasni, újra elővettem Az útvesztő és a Tűzpróba filmeket, és megnézettem egyik barátommal, a várakozást enyhítendő.

Dióhéjban

Összezavarodott fiú ébred egy liftben, nem tudva hova tart, sem azt, hogy honnan jött. A felvonó eléri a végállomást, a fiú pedig egy különös fallal körbevett erdős tisztáson találja magát, ahol a helyi lakosok fogadják. Ahogy a kezdeti zűrzavar leülepedik, a fiú kezd tisztább képet kapni a világról, amibe csöppent, majd ahogy a nevével együtt több emlékkép is a felszínre bukkan, egy különös lány felbukkanásával végképp minden a feje tetejére áll, s a tisztáson élők is kénytelen felhagyni a három éve nyugodt életükkel...

Bár az útvesztőből és a tisztásról kijutottak, hőseink élete nem teljesen felhőtlen. Csöbörből vödörbe esve érkeznek egy menedékhelyre, ahol minden szépnek és jónak látszik, egészen addig, amíg fel nem fedezik, hogy még mindig nincsenek biztonságban, s újra szaladniuk kell az életükért. A külvilágba érve szembesülnek azzal, a Föld mennyire megváltozott, s a perzselő pusztaságban bandukolva, egy újabb mesés rejtekhelyet keresve szembesülniük kell azzal, hogy talán sokkal jobb volt az útvesztő közepén a tisztáson...

A nem teljesen hardcore fangirl szemszögéből

Hogy egyből a közepébe csapjak, Az útvesztőt én nagyon imádom, mert ijesztő, félelmetes, egyedi, és valami teljesen újat mutatott számomra, ami felüdülést nyújtott a sorra egy kaptafára készülő filmáradatban. Aztán jött a Tűzpróba, és minden csodálatom tova röppent, amikor is a történetben egyre jobban elmélyülve kiderült, hogy – SPOILER!! – megint a retkes zombikról van szó, és ez elsősorban a filmet adaptálók vétke... Tudomáson szerint ugyanis a könyvekben szó nem esik zombikról, hanem a fertőzöttek simán megőrülnek. Ez a picike módosítás igazán viccesen jön ki azzal, amikor is Teresa meséli Thomasnak, hogy mi történt az anyjával: az elmondottak ugyanis a filmben is inkább megőrülésre emlékeztetnek, mintsem zombiságra, így talán csak én vagyok hajszálhasogató, de a kettő nekem nem igazán vág össze.

A másik nagy problémám maga Teresa. Az hagyján, hogy cseppet sem szívelem a karaktert, de hogy a színésznő Kaya Scodelario egy kiköpött Bella™ a filmekben, szájtátott bambasággal és jellemtelenséggel, na meg pocsék személyiséggel együttvéve, az már nekem igencsak sok... Arról nem beszélve, hogy Thomas is beleszeret az első leánykába, aki a csoportba kerül, és koslat utána, mint egy tüzelő kiskutya – és hadd ne beszéljek arról, minek kell megint egy idióta romantikus szál a sztoriba, miért nem lehetnek egyszerűen szimplán barátok végre egy filmben? Mert én szeretem a romantikát, de hogy miért hiszik azt, hogy a szerelmi szál nélkül nem fogják nézni a nők a mozit és nem veszik meg a könyvet vagy a zenét, azt nem tudom megérteni...

Ettől eltekintve a szériát én nagyon szeretem, bár a második rész jelentősen gyengébb volt, mint az elődje, kíváncsian várom a folytatást, annyira, hogy kénytelen leszek időt szakítani a könyvekre is, bármennyire is nem vagyok most könyvmoly kedvemben.

Olvass tovább

A kutatómunkáról

Valahányszor olyan téma kerül elő, amiben nem igazán vagyok otthon, valahogy mindig elsüllyed az ingoványos területen az ihletem. Bár a kutatómunka az író egyik legfontosabb feladata, én mégis annyira utálom, hogy azt el nem tudom mondani... Mikor írnék, írnék ezerrel, de meg vagyok akadva, mert utána kéne néznem valaminek, de közben meg se találom igazán, amit keresek, aztán már annyira belekavarodok, hogy egyik linkről a másikra kattintva teljesen megzavarodom, mit is akartam igazán.

Így volt ez legutóbb is: éppen megakadtam az írásban, mert ahhoz, hogy tovább tudjak haladni a jelenettel, kellett volna egy-egy háttérinfó, mire azonban megtaláltam, amit akartam, elkezdtem eltérni az eredeti tervtől, újabb és újabb linkeket látogattam agyon, mire teljesen elhalt az írókám, mert a végére már én magam se tudtam, akkor most melyik verziót is írjam – mert, ugye, közben több lett, ahogy egyre több és több infó került elő, nem tudtam választani –, és melyiket felejtsem szépen el.

Néha azt kívánom, bárcsak a háttérinfó és úgy minden, témával kapcsolatos adat benne lenne a fejemben, jönne a „semmiből”, mint ahogyan a szöveg is, amit írok. Hiszen miért ne tudnám csak úgy saját kútfőből összehozni? Ezeket a sorokat se gugliztam le sehol, csak szépen elkezdtem pötyögni, és kész.

Nos, ha azt akarjuk, hogy az írásaink minősége fejlődjön is, pláne, ha kiadva szeretnénk látni azt a sok zagyvaságot, amit ébren álmodva összehordunk, igenis fel kell kötni a nadrágszíjat, és belemerülni a kutatósdiba – így mi magunk is tanulunk valamit, s maga az irományunk is sokkal stabilabb lesz, ha nem csupán szavakat dobálunk egymás után, hanem alapja is van annak, amiről regélünk.

Ha őszinték akarunk lenni, a kutatómunka nem egy álom – igaz, ez is szubjektív, de gyakran több időt elvesz, mint maga az írás, viszont a jó mű megalkotásához elengedhetetlen, és végtére is, csak elkezdeni nehéz, amikor a sűrűjében vagyok, már kifejezetten élvezem, hogy valami olyasmibe mélyedhetek el, amit azelőtt nem tudtam, s az is dob a kedvemen, ha arra gondolok, a színészek sem a kisujjukból szedik, hogyan is játszanak el egy adott karaktert, hanem sokszor ők is heteken át tartó kutatómunkát végeznek, míg teljesebb képet tudnak alkotni a karakterről, akit életre kívánnak kelteni.

A történetmesélés nem egyszerű, az üres papírt – ha virtuális is – nekünk kell tartalommal megtölteni, az a tartalom pedig nem mindegy, mennyire igényes, vagy mennyire légből kapott és ingatag, Gondoljunk csak arra, amikor mi magunk olvasóként is érezzük, melyik történet az, ami annyira jó ki van dolgozva és fel van építve, hogy egyszerűen beszippant, s nem is veszed észre, hogy ez nem valóság, mert annyira magával ragad, s melyik az a fajta könyv, ami kevésbé ilyen kidolgozott, hiányos és valamennyire üres.

Olvass tovább

A szépség és a szörnyeteg

Múlt vasárnap volt szerencsém a tévében elcsípni egy német filmadaptációját a híres történetnek, ami meglepően tetszett, ezért muszáj volt szót ejtenem róla virtuálisan is, ez a Die Schöne und das Biest című, 2012-es német tévéfilm.

Dióhéjban

Hugo gazda anyagi problémákkal küzd. Hogy meg tudja adni a tartozását, elmegy eladni halott felesége becses nyakláncát, ám hazafelé eltéved az erdőben, s egy azelőtt sosem látott, elhagyatott kastélyba kerül, ahol legnagyobb meglepetésére senkivel nem találkozik személyesen, viszont szívélyesen hellyel kínálják egy istállóban az éjszakára.

Másnap reggel éppen hazafelé indulna, amikor is letép egy rózsát a helyi rózsabokorból, majd ekkor szörnyűséges dolog történik: megjelenik a rezidencia ura, förtelmes, félig ember, félig állat kinézetű rém, aki egyáltalán nem örül, amiért a betolakodó le merészelte tépni az egy szál rózsát az ő kertjéből. Életet követel az ellopott életért, s azt az utasítást adja Hugónak, hogy az első teremtményt, akivel a hazaútján találkozik, vigye el neki a letépett virágért cserébe. Hugo legnagyobb bánatára ez a lény sajnos a saját lánya lesz, Elsa, aki apja menekülési szándéka ellenére bátran fog egy kisebb bokor rózsát a saját kertjükből, majd elindul a kastélyba, hogy bocsánatot kérjen az apja nevében. Az akció nem a vártnak alakul, Elsa ugyanis nem térhet már haza, hanem kénytelen fogolyként élni tovább az ismeretlen szörnnyel a kastélyban, aki minden áldott nap feleségül akarja kérni...

A valamennyire hardcore fangirl szemszögéből

A Szépség és a Szörnyeteg történetét úgy gondolom, nem kell bemutatni, hiszen az alapfelállás ugyanaz: van egy rémséges kinézetű férfi, aki ilyen-olyan indokkal tett szert ijesztő külsejére, és van a szépséges nő, aki a csúf külső ellenére beleszeret a torz kinézetű férfiba, majd önzetlen, tiszta szerelmével megtöri az átkot, amitől a férfi is visszanyeri macsó eredeti alakját, aztán boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Szeretem ezt a mesét, mert olyan, ma talán már alig létező dolgokat állít előtérbe, hogy a külső nem minden, és igenis a belső értékek a fontosak, és bár láttam már pár feldolgozást, azt hiszem, mégis ez a német adaptáció az egyik kedvencem. Mármint Hollywood ide, vagy oda, ilyen jólkinéző Szörnyeteget szerintem még a legszuperebb sminkes vagy számítógép se tudna alkotni a tengerentúlon.

Talán picit elfogult vagyok, vagy régimódi, de manapság annyi a számítógépes tuning a filmekben, hogy hiába rí ki a vászonról, és hiába vesszük észre, mennyire fals a látvány, mégis fizetünk érte, pedig ha tudnánk, mennyi – ismeretlen – gyöngyszem van a filmiparban, ahol inkább a sminkesek varázsolják elő puszta kézzel a látványt, nem csak a számítógépre hagynak mindent. (Lásd még a Bíborhegy, vagyis Crimson Peak című, nem is olyan régi mozit, ahol szintén rengeteg jelmezt varázsoltak elő, és a sminkesek is a lehető legtöbb dolgot puszta kézzel idézték elő, nem csak a színészek képzelték oda, és úgy biggyesztették oda virtuálisan utólag... Ha kíváncsi vagy a részletekre, melegen ajánlom David Marti maszkmester Instagramját, ahol rengeteg érdekes képet és háttérinfót közöl a filmekről, amiknek a készítésében részt vett.)

Nem tudom elégszer dicsérni, nekem nagyon bejött a Szörnyeteg, csillagos ötös annak is, aki kitalálta, meg annak is, aki meg tudta ezt ilyen szépen és élethűen valósítani, mert bár biztos vagyok benne, valamennyi tuning itt is lehetett utólag, hiszen mindenhol van, azért ennyire élethű és természetes maszkírozást régen láttam.

A fekete leves igazán ott ért a filmben, amikor is a Szörnyeteg visszaváltozott herceggé: meg kell mondjam, ilyen ronda herceget én még régen láttam, mondjuk tudom, ízlések és pofonok, de akkora egy turn off volt, amikor megláttam a selyemképű, bájgúnár ficsúr Arbo herceget emberként, hogy az összes lelkesedésem lelohadt...

A kép talán előnyösebb picit, filmen nagyon fura egy hercegnek mutatott...

Végeredményben

Aki kedveli az eredeti Disney mesét, vagy a történetet alapjáraton, annak mindenképp tudom ajánlani ezt a feldolgozást, mert kellemes kikapcsolódás, ha olyan hű, de nagy élményt nem is nyújt, bár véleményem szerint ilyen agyonrágott történetet új köntösbe bújtatni elég nehéz, talán lehetetlen is. Természetesen a felállás itt (is) picit más, és először szkeptikusan figyeltem, mit is alkottak ide a németek, mégis a Szörny teljesen levett a lábamról, ahogy meg lett csinálva, a történet pedig bár elég sablonos volt, mégis élveztem ezt a cirka másfél órát, így ha a kedvenc filmjeim közé nem is lépett elő, szívesen újranézném majd, ha megint leadja valamelyik csatorna.

Végezetül pedig: 

...ez a tapi és póz azért most csak nekem meredek??! 

Olvass tovább

Sorozatok, amiket nem akarok nézni

Van, ami utálat első látásra – ilyen nekem a sokak által körberajongott Hannibal, ami egyszerűn visszataszító számomra –, van, amibe idővel fásulunk bele, megannyi förtelmes évad és számtalan csalódás után. Íme azok a sorozatok, amikből (többet) nem kérek, legalábbis egyelőre.

Once Upon a Time

Amilyen jól indult a mesehősök modern kori fantasy kalandja a tévéképernyőn, annál nagyobbat bukik a minőség évadról évadra. A történet középpontjában Emma Swan és bájos családja áll, akik mesésnél mesésebb, majd idegesítőbbnél idegesítőbb eseményeken esnek át, immár ötödik évada.

A sorozat elég ígéretesen indult, azonban ezt is megtalálta a mindenes sorozat-kór: idővel ellaposodott, s annyira csűrik-csavarják az egészet, hogy az ember egyszerűen megcsömörlik tőle.

Igaz, hogy rekord idő alatt képes vagyok kiábrándulni dolgokból, de ennyire érdektelenné ritkán váltam, s az Így jártam anyátokkal finálé óta nem is nagyon hozott ki a sodromból ennyire egy-egy végkifejlet. Hogy az Egyszer volt, hol nem volt jövője mi lesz – véleményem szerint már a 2. évad után be kellett volna inkább fejezni szépen –, nem tudom, viszont nem véletlenül jelölték az egyik legrosszabb tévés drámának tavaly, az is biztos...

Agents of S.H.I.E.L.D.

Először még a Vasember filmekben tűnt fel a kémszervezet, majd ahogy a Marvel filmuniverzum is moziról mozira teljesedett ki, úgy jöttek létre újabb és újabb projektek, mint amilyen A S.H.I.E.L.D. ügynökei is.

Nagy Marvel rajongó lévén jóformán mindenre vevő vagyok – bár az isten óvjon, hogy még egyszer megnézzem az Ultron korát, ami a legrosszabb Marvel film az egész világegyetemben –, a harmadik évad közepe tájékán kezdtem elveszíteni a türelmem a sorozat iránt.

Még mindig szeretem és imádom a karaktereket, vagyis a karakterek nagy részét, de ahogy a téli szünet előtti utolsó rész végződött – vagyis az a köcsög Ward végre kinyiffant, de aztán mégse... *forgatja a szemét* –, és amilyen irányba kezdett haladni a S.H.I.E.L.D. ügynökeit bemutató tévésorozat, egyre inkább elmegy a kedvem tőle, és a tavaszi visszatérés óta nem is követtem nyomon az eseményeket, de furcsamód nem is nagyon hiányzik.

* ** *

Dióhéjban ennyit azokról a sorozatokról, amik iránt picit megingott és kikopott a rajongásom. Ez nem egy „hater”poszt, egyszerűen csalódott vagyok, mert a két nagy kedvencemről van szó, mindkettő közel áll a szívemhez, így még nagyobb a fájdalmam, hogy ennyire rossz szájízzel vagyok irántuk.

Viszont az élet halad tovább, az idők változnak, sorozatigények is jönnek-mennek, s mindig más a szájízünk is.

Neked, kedves Idetévedő, van olyan sorozat, amiből kiábrándultál, amit meguntál, esetleg a hátad közepére se kívánod?

Olvass tovább

Sorozatok, amiket nézni akarok

Csajos, pasis, humoros, drámai, szuperhősös – széles a választék, erős a felhozatal sorozatok terén manapság, az idő mégis olyan kevés. *eltorzult képpel zokog*

Talán csak én vagyok a világon a legrosszabb időbeosztási érzékkel bíró ember, az utóbbi időben az a legnagyobb problémám, hogy nincs időm filmet vagy éppen sorozatot nézni, mert rohadtul elfáradok, mire letelik a napi műszakom és csak aludni akarok, egy sorozat egy része meg 45 perc, és most nézzek hatvan évadot tizenmilliósokezer sorozatnak egy délután, rendre el vagyok maradva a szokásos heti ötösömmel – Once upon a time, Blindspot, Quantico, Supergirl, Agents of S.H.I.E.L.D., mondjuk ebből kettőt már nincs is kedvem nagyon nézni... –, emellett jó pár új, vagy eddig nézetlen gyöngyszem van, amit úgy elkezdenék, na de mikor?!

Daredevil

A 2003-as mozi nagy szerelmese voltam, mégis eleinte nem igazán érdekelt az új, Netflixre adaptált sorozat, mert amit eddig láttam belőle itt-ott, kicsit túl soknak gondoltam az ízlésemhez.
Nemrég azonban a tévében leadták a mozifilmet, ami annyira meghozta a kedvem – hozzáadva azt, hogy megtudtam, a sorozatban főszereplő Charlie Cox az az emberke, akit a Csillagporban annyira imádtam –, hogy tűkön ülve kínlódok, hogy most elkezdjem, ne kezdjem, mert már így is annyira el vagyok maradva a sorozataimmal, hogy plusz egy aztán igazán nem hiányzik...

The Shannara Chronicles

Nemrég debütált az egyik legújabb fantasy-őrület, ami – bár amennyire szeretem a sárkányokat, maga a fantasztikum mégsem nekem való egy műfaj – engem is eléggé lázba hozott, noha a tény, hogy az MTV sorozatáról van szó, eléggé rossz fényt vetett a projektre a szememben. (Most miért kérdezitek, hogy miért? Az MTV-n átlag szemét megy, nem? Na ugye...)

Nem tudom tényleg, hogy mi bajom a fantasyvel, egyszerűen nem jönnek be, s éppen ezért nem alélok el A gyűrűk urától vagy éppen A Narnia krónikáitól sem. A Shannara is hasonló kaptafára készült maszlagnak tűnik, mint az eddig nagy fantasy-gyártmányok, s éppenséggel csak a szép karakterek és a csicsás poszter keltette fel a figyelmem – na meg a csúcsszuper jelmezek; egyszerűen imádom a bőrszerkós-fűzős badass amazon kinézetet –, amit egyszer egy hazai csatornán sikerült elcsípnem belőle, azaz egy negyed rész, az igazán tetszett, így valamikor mindenképpen be kell szúrnom a naptáramba, aztán majd pár rész után eldöntöm, mennyire is jó.

Lucifer

Nem szeretem a sátános-angyalos sztorikat. Unom már a rosszfiú-jó rendőrnéni párost, és sok a klisé gagyiság, mégis ez a sorozat, ez... Erre nem tudok mit mondani, erre trailert kell linkelnem, mert... Úúú!!

Már a soundtrack is 5 csillagos, úgyhogy engem minden képkockával megvettek erre a sorozatra, csak tudjam megnézni, és remélem, nem kaszálják végül el, illetve nem lesz aztán nagy csalódás.

* ** *

Most így hirtelen ennyit a vágylistámról, nem megyek bele jobban, mert ott van még a Legends of Tomorrow, Limitless, Mr Robot, The 100, Second Chance, és még sorolhatnám, viszont így is abból áll az életem, hogy filmpremierről filmpremierre várok – Captain America: Civil War nagyon-nagyon közelít, f*yeah!!! –, nem szentelhetem a maradék szabad percem sorozatokra, nem??!

Olvass tovább

Az ébredő utálat, avagy minden, amiért nem szívelem a legújabb Star Wars epizódot

Mióta a film debütált tavaly decemberben, megannyi kritikát és élménybeszámolót lehetett látni róla, így voltaképpen nem fogok újat mondani most ebben a bejegyzésben. Hogy miért írom meg mégis? Nem tudom, először nagyon dúlt bennem az érzelem, hogy miután láttam a kis művet, azonnal ki kell írnom magamból a csalódottságot és a felháborodást, de aztán nem akartam nagyon belemerülni sem, vagy spoilerezni, mostanra viszont már mindenki láthatta a filmet, aki akarta, aki meg nem, az ne olvasson kritikát addig.

Az ébredő Erő és az egyre elhaló Star Wars imádatom pontokba szedve

• Nem gondolom, hogy csak azért, mert egy perpatvar le lett rendezve a történelemben, akkor már egyből minden szép és jó fog maradni az elkövetkezendő évtizedekben, viszont akármilyen nyitott is szerettem volna lenni a folytatásra, igencsak nemtetszést váltott ki belőlem az a jövő, amit a Jedi tökéletes befejezése után lefestett.
  
• Luke egyből eltűnik, amint egy kis probléma merül fel – mármint értem én, hogy szégyenkezik és száműzetésbe vonul, de azzal sem segített különösebben, hogy félreállt, ahelyett, hogy megállította volna Kylo Rent, amikor még lehetett. Na már meg mi ez a Yoda-szindróma, a Jedik nem azért vannak elvégre, hogy fenntartják a békét és a rendet, erre mindkét nagy Jedi mester azonnal lelécel, amint gikszer adódik – nagyon szép, mondhatom.
  
• És ha már Kylo Rennél tartunk: STOP STOP STOP, ROSSZ ROSSZ ROSSZ. Most oké, hogy normális szülőknek lehet sorozatgyilkos gyereke, de onnantól kezdve, hogy kiderült, hogy kinek a kije az a semmirekellő, csigaképű idegbeteg, az egész gusztusom elment a filmtől, mert csak NE MÁÁÁÁR.
  
• Ami Han Solóval történt, arról nem beszélünk, nem is gondolunk rá, sőt, elfelejtsük, és szívem szerint az egész folytatást is el akarom felejteni, hogy van, mert egyszerűen arcon köpése egy ikonikus karakternek. Mert ha már ki akarták írni a filmből – Ford kora miatt érthető is –, megtehették volna máshogy is, ami sokkal méltóbb hozzá, nem ez.
  
• Az a bizonyos jelenet Han és Kylo Ren között. Egy az egyben rossz, nem is akarok több szót pazarolni rá.
  
  
  
  
  
• Mindenki odavan a fénykardokért. Mindenki kipróbálná a fénykardokat, ha alkalma lehetne rá. Na de hogy Finn első kézbevételre profi szinten kaszabolgat vele, az már igencsak röhejes és hiteltelen. Mert most én is odavagyok a szamurájkardokért, és ki is akarnám próbálni, de hogy egyből levágnám vele a saját karom, az is biztos. Finn meg? Aha, aha, persze, persze...
  
• Mindazonáltal Finn karakterével se vagyok igazán kibékülve, olyan semmis volt nekem, nem tudtam azonosulni vele, mert bár igaz, hogy angolul láttam a filmet és csak egyszer, és nem is értettem, hogy mi volt a foglalkozása azelőtt, de akkor is minek küldenek egy képzetlen senkit bevetésre, vagy egyáltalán hogy jött össze ez az egész plot line vele, én nem tudom megérteni.
  
• Leia – megértem, hogy anya, és szereti a fiát, akkor is, ha az egy nyomoronc, de hogy küldheti el élete szerelmét a biztos halálba egy rossz útra tévedt lelenc miatt, na azt végképp nem tudom megérteni, mert még a hülye is sejthette, hogy abból jó nem lesz. Mármint értem az anyai ösztönöket, de ha nekem a fiam rossz útra térne és ki is nyírná az apját, biztos nem kötném az ebet a karóhoz, hogy ugyan már, van még benne jóság, hanem én magam fojtanám meg két kézzel... Vagy akkor miért nem Leiácska maga ment el a fiúcskáért? Talán nem is atyai oldalról van itt rossz parenting, hanem Leia mama volt a ludas?
  
• És ha már Leia, valahogy az egész karaktere fura volt nekem, és az oké, hogy Hannal nem éltek happily ever after, mert kapcsolatok jönnek-mennek a való életben is, de az egész életük, ahogy Az ébredő Erő szerint alakult, egy nagy lehányása a filmtörténelem egyik nagy párjának. Nem mondom, hogy tökéletesek voltak ők ketten az eredeti trilógiában, mert jóformán Han csak rámászott a Birodalom visszavágban, ha azt vesszük, és picit mindig is hiányérzet volt bennem, hogy csak a semmiből lettek ők minden előzmény nélkül, vagy ha nem is arról van szó, de olyan kis instabil volt nekem a kettejük párkapcsolata, de még mindig nem ezt érdemelték volna.
  
• Az egyik legnagyobb csalódásom Captain Phasma volt – jóformán semmi szerepe nem volt, mint Finn full nevét elhadarni kétszer-háromszor. Borzalmas pocsékolása volt egy jó karakternek, és megint ott tartunk, hogy van egy badass női rohamosztagos, és volt kb. három perc screentime neki, semmitmondó szerepben.

* ** *

Azt hiszem, itt befejezem, mielőtt nagyon beindulnék... A lista még mehetne tovább, ebben biztos vagyok, mert több dolog váltott ki belőlem savanyúságot, és egész keserűen néztem a filmet, úgy, hogy majdnem le is kapcsoltam a felénél, de jelenleg semmi más nem jut eszembe – viszont sajgó sebeket jobb nem is feltépni. Egyszer még biztos újranézem a filmet, mert a szüleim, akik huszonévek óta nagy SW-fanok, nem látták még, és velük meg akarom nézni, mert kíváncsi vagyok a reakciójukra, és az is előfordulhat, hogy idővel jobban a szívembe zárom ezt a részt, de hogy azt a tipikus SW-fílinget soha nem fogja nyújtani számomra, amit az eredeti trilógia, az hótziher, BB-8, Poe Dameron és Rey ide, vagy oda.

Olvass tovább

Nim szigete

Először hallva a filmről nem igazán hozott lázba, sőt, nem is igazán értettem, miről szól első nézésre. Azonban magával ragadott a különös történet, a hangulat, ezért valahányszor elcsípem a tévében, mindig megnézem, így gyakorlatilag az egyik kiskedvencemmé vált, noha az is igaz, hogy élek-halok az olyan sztorikért, regényekért, amiben a fő- vagy mellékszereplő író. Nem tudom, miért, csak olyan poénos, amikor egy író egyik karaktere író, bár lehet, csak nekem vicces és bizarr, mint amikor álmunkban álmodunk. 

De mielőtt még eltérek a tárgytól: essen hát szó most a Nim szigetéről.

Dióhéjban

Nim (Abigail Breslin) egyedül él óceánkutató édesapjával, Jack-kel (Gerard Butler) egy elhagyatott szigeten. Apja egy nap elhajózik, Nim viszont inkább otthon marad a szigeten barátaival, a fókával, az iguánával és a pelikánnal, hogy megmentsék az újszülött kisteknősöket. Miközben apja a tengeren végzi kutatómunkáját, Nim levelezésbe bonyolódik az írói blokkban – és agorafóbiában – szenvedő Alexandra Roverrel (Jodie Foster), aki Nim apjától kérne segítséget az éppen készülő regénye kapcsán, amivel három hónapja meg van akadva. Jack közben hajótörést szenved a tengeren, s míg képtelen hazatérni a lányához, Nimnek kell egyedül megbirkóznia a szigetükre tévedő betolakodókkal, akik turista paradicsomot akarnak létrehozni az érintetlen helyből. Magányában Nim Alexandra segítségét kéri, hogy utazzon hozzá, aki végül beadja a derekát, és nekifog élete első igazi kalandjának, oldalán saját kitalált karakterével, a kalandor Alex Roverrel.

A valamelyest hardcore fangirl szemszögéből

Mint mondtam, először nem igazán sikerült megértenem, mi történik a filmvásznon, mert a történet több szálon fut, emellett eléggé mesés, álomszerű, és igen, néha bizarr is. Kicsit az volt az érzésem, hogy egyfajta gúnyképet is állít az írónak – egy magányos nő, aki az utcára se mer kimenni, saját karakterével társalog, de olyan hallucinogén szinten, hogy azt egy betépett füves is megirigyelhetné, miközben írói válságban totyorog.

Hogy miért tetszett meg mégis? Nem tudom, általában nem szeretem az olyan filmeket, amiket nem értek (Az Interstellar is nagyon a bögyömbe került anno, amikor láttam.), mégis magával ragadott Butler szexis Indiana Jones karaktere a több mesés elemmel teleszőtt sztori, akkor is, ha itt-ott eléggé gagyinak hatott a film, például ahogy Jack a semmiből eszkábált hajókat, és sikeresen hazatért végül Nimhez, mindenféle navigációs eszköz nélkül. Mármint oké, régen se volt GPS, csak a csillagok  és a nap alapján tájékozódtak a tengeren, de olyan hiteltelen befejezésnek érződött nekem ez picit, hogy mindenféle magyarázat nélkül hipp-hopp megmenekült a többszörös hajótörésből.

Alexandra jeleneteit nagyon imádtam mégis, akkor is, ha kicsit eltúlzottnak éreztem az író karakterizációját, mindenesetre nagyon vicces volt, és az ő és a karaktere, Alex – akit szintén Butler alakított, bár nem igazán értem, miért – jelenetein derültem a legtöbbet.

Összességében a Nim szigete egy élvezhető kalandfilm, kicsit inkább családi mozifilmnek mondanám némi mesebeütéssel, és talán a 21. század munkába fásult és rohanó felnőttjének élvezhetetlen és nyomonkövethetetlen, mégis jó szórakozást nyújt kicsik és nagyok számára – legalább egyszer.

Olvass tovább

A Föld után

Sci-fi? Ide vele! – Nagy csillagászat-fanatikus és űr-megszállottként mondhatni ez a mottóm, ezért nincs is számomra annál rosszabb, mint egy pocsék sci-fi film. A Föld után című... „alkotást” megnézve sajnos megint el kellett pityeregni magam, hogy igenis tudnak förtelmes mozikat gyártani, mégpedig olyan színészek szerepeltetésével is, akiknek majdʼ minden filmje kasszasiker.

Dióhéjban

A Föld többé már nem lakható, az emberiség rég maga mögött hagyta a bolygót, s más helyeket kolonizált. Cypher Raige (Will Smith) tábornok az utolsó küldetését végzi visszavonulása előtt, amikor az űrhajója lezuhan. Csak ő és a fia, Kitai (Jaden Smith) az egyedüli túlélők, Cypher azonban súlyos sebet kapott, így Kitai-ra vár a feladat, hogy a több száz kilométerrel arrébb fekvő hajófarokhoz jusson és megszerezze a segítségkérő berendezést, útja során leküzdve az emberre halálos környezetet...

Az egyáltalán nem hardcore fangirl szemszögéből

Általában ritkán mondhatom azt, hogy velejéig nem szeretek egy filmet, de A Föld után első helyen áll köztük – olyannyira pedig, hogy egyáltalán nem is értettem, miről is szól most tulajdonképpen a fáma. A Föld lakhatatlan – egyik klisé –, de van a jó szuperkatona – másik klisé –, a családi tragédia és az apa-fia konfliktus – sokadik klisé... De ezen kívül??! 

Tényleg ritkán fordul elő, hogy nem értek meg egy filmet, de ebben az esetben dunsztom sincs, mi a lényeg, viszont újranézni se igazán van késztetésem.

Az effektek szépek, mondhatni, a sztori is érdekes, de hogy mégis hogyan lett ez az egész ennyire elcseszerintve, hát én azt meg nem tudom mondani...

Már ott ledöbbentem, hogy a film ennyire követhetetlen és unalmas, hiába a látvány,  de amikor észrevettem, hogy sajna Will Smith sem hozza a tőle megszokott alakítást, sőt, amit produkál az teljesen fura és bizarr, na ott végleg elvesztettem a hitem mind a filmben, mind a színészben. 

Kín szenvedés ez a mozi, nem is tudom, miért néztem tovább mégis, talán csak dacból, mert utálok félbehagyni bármit is, vagy azt reméltem, hogy idővel jobb lesz, de egyszerűen pocsék. Amikor felhívták a figyelmem arra, a gyerekszínészek mennyire rosszak tudnak lenni, nem gondoltam volna, hogy tényleg ennyire – már bocsánat – SZAR színészi alakítás létezhet gyerektől, mint ebben a filmben, de Will se jobb, fapofával adja elő a drámai jeleneteket, amik igazán fájnak, lévén, hány meg hány jó mozija akadt a színésznek korábban, lásd Sötét zsaruk vagy Függetlenség napja.

De hogy ne hordjam le a sárga földig, van benne pár érdekes gondolat azért, pl. félelem-veszély összehasonlítása, ami eképpen hangzik:

„Magunk teremtjük a félelmet. A félelemnek egyetlen lakóhelye van: a jövőbe tekintő gondolatunk. Amitől félünk, üres fantáziálás, olyan dolog, ami nem létezik az adott pillanatban, ami nincs, és ha nem akarjuk, nem is lesz. Tehát a félelem csak elmezavar... nem tévesztendő össze a veszéllyel. A veszély az valós, a félelem az rajtunk múlik.” 

Diagnózis: Holnapután koppintás egy kis rossz zombi beütéssel, némi horror elem, de inkább siralmasan pocsék, és az unalomtól meg a borzalmas színészi alakításoktól halsz bele, úgyhogy én semmiképp se ajánlom, bár akad, akinek bejövős a film mégis, szóval mint mindig, ez is ízlés kérdése.

Olvass tovább

Március 15.

Nemzeti ünnep – nekem ez valahogy sose bírt nagyobb jelentőséggel annál, hogy nincs suli, se meló, az a nagy magyarság-érzet se csapott agyon soha. Magyarság... Mi is az egyáltalán? 

Állandóan puffogó, mindenben a rosszat látó negatív attitűd? Zéró tolerancia, okosnak képzeljük magunkat, mindenbe belekötünk, de általános műveltség aligha van, emberségesség pedig szinte nulla? Harsogóan szidni a kormányt, sírni a régi Nagymagyarországért, de hogy tennénk is valamit a világért, vagy ha azt nem is, mert mindannyiunkból szent ugye nem lehet, de legalább olyan apróságok, hogy ne dobjam szana-széjjel a csikket meg a szotyihéjat, az eszünkbe hogy is jutna...

Nem igazán kerített hatalmába soha a hazafiasság, a Himnuszt is csak azért énekeltem, mert muszáj volt, Március 15-ei ünnepségre is csak azért mentem, mert kellett, és a Piros-Fehér-Zöld se hoz lázba, szerintem még csak nem is előnyös színkombináció.
Nem kenyerem a politika, mert most őszintén: nem konyítok hozzá, nem tudnám jobban csinálni, akkor minek játsszam az eszem közösségi oldalakon, minek támadjak le bárkit, akinek kicsit is más a nézete, mint az enyém?

Nem vagyok magyargyűlölő, mert az, hogyha valaki egy seggfej, az egyáltalán nem nemzet, bőrszín vagy nemi jellegű... Viszont azt hiszem, elsuttoghatom én is nagyokosan a véleményem, hogy nem Nagymagyarországra van itt szükség, hanem hogy újramegtanuljon minden egyes emberi lény emberséges lenni.

Olvass tovább

A bájkeverő

Ma a tévében épp ez a – ha nem is kedvenc, de mindig garantált szórakozást nyújtó – film volt műsoron, így arra gondoltam, egye fene, egy bejegyzést megérdemel... Szóljon tehát most a fáma, a ha hiszitek, ha nem, de már 16 éves moziról, a A bájkeverőről.

Dióhéjban

Elliot Richards (Brendan Fraser) az a fajta együgyű, és mindenkit zavarba ejtő, béna karakter, aki odavan álmai nőjéért, de megszólítani nem meri, viszont az se esik le neki, hogy a kollégái mennyire nem akarnak vele iszogatni munka után, ő mégis nyomul, mint kéregető a járókelőkre, mert annyira magányos, és nem akarja megint otthon egyedül keseregve tölteni az éjszakát. 

Egyik este azonban esetlenül sikerül leszólítania a kiszemeltjét, Alisont (Frances O'Connor), akivel bár egy cégnél dolgoznak, a nő különösebb érdeklődést nem mutat iránta. Elliot annyira kétségbe esett, hogy egy óvatlan pillanatban a Mindenhatóhoz fohászkodik: ő bármit megtenne, ha az övé lehetne a lány... Kérésére azonban nem a címzett válaszol, hanem maga az Ördög (Elizabeth Hurley), aki egy szexis nő képében kísérti meg Elliotot, hét kívánságot kínálva neki cserébe a lelkéért.

A (majdnem) hardcore fangirl szemszögéből

Ez a film mókás, igen, hiszen kinek ne lenne vicces a pokolian jó humor, és Elliot bénázása, na meg hogy mindegy mit kíván, mindig balul sül el a végén, aztán mire megjön az esze, addigra késő, a szemrevaló Ördög türelméből kifogyva egyre jobban megmutatja a valódi, kevésbé igéző arcát is. Brendan Fraser számomra tinikoromban volt leginkább hatással, de mára egyszerűen meguntam az arcát, s a karaktereket tekintve, amiket játszik, majdnem mind egy kaptafára megy: vagy a béna kockasrác, aki a film végére macsó Schwarzeneggerré válik csak úgy hipp-hopp, vagy eleve a keménycsávó kalandor, mint A múmia filmekben, vagy olyan semmilyen, hogy na lám, megint ugyanaz a színész még egy filmben.

Ne értsetek félre, szeret(t)em a filmjeit, mert viccesek és alkalmanként szórakoztatóak, ám úgy gondolom, nincs benne az a plusz, amitől minden nap meg kívánnám nézni, pár évente egyszer-egyszer éppen elég.

Amiért mégis szeretem ezt a filmet, az a mondanivaló, amit sikerült belepréselniük, és amit nem idéznék, lévén, hogy elhangzik magában a filmben is, így nem akarom lelőni a maradék poént.

Összességében A bájkeverő remek komédia vicces, olykor röhejes jelenetekkel, és mivel lassan 20 éves, van benne egyfajta nosztalgia is, legalábbis engem mindig a gyerekkoromra emlékeztetnek a 90-es 2000-es mozik, így mindig örömmel nézem vissza őket, valahányszor megy a tévében, ám mivel Frasert rengeteg hasonló szerepben láttam már az évek folyamán, és sokszor a jelenetei is eléggé egyezőek voltak, nem igazán tud ugyanolyan egész estés szórakozást nyújtani, mint más megunhatatlan örökzöldek, hanem olyan inkább, mint egy kellemes beszélgetés az egyik exünkkel.

Olvass tovább

A burok

Amikor megtudtam, hogy Stephenie Meyer másik regényéből is filmet adaptálnak, akkor szépen fujjogtam egyet, ahogy azt a génjeinkbe rögzült Meyer- és Alkonyat-utálatnak megfelelően illik. Aztán egy 2013-as délután megnéztem a művet, és igencsak váratlanul ért, mennyire bejött, így mondjon bárki bármit, az eredeti nevén The Host igenis egy jó film, még a majd alább kifejtendő sok-sok gagyisága ellenére is.

Dióhéjban

A Föld többé már nem az, aminek ismertük. Idegen lények vették a hatalmat a bolygón, akik az embereket egyfajta járműnek használják: miután a tarkón át bekerülnek az emberi testbe, teljesen az irányításuk alá vonják azt, így a saját Paradicsomukat kialakítva élnek tovább a bolygón – minden nyugis és békés, minden szép és jó... Vagy mégsem?

A lázadók száma egyre fogy, hiszen az ún. Hajtók feladata, hogy befogják a bujkálókat, akik harcolnak az ellen, hogy saját tudatukat elveszítve csak egy gazdatestként éljenek tovább. A történet Melanie Stryder körül forog, akit elkapnak a Hajtók, majd bele is ültetik a Vándor nevű idegent, azonban Melanie nem adja egykönnyen magát, nem hajlandó feladni a testét, így örökösen küzd az őt megszálló földönkívüli lénnyel, és mindent megtesz azért, hogy ígéretét betartva visszatérhessen hátrahagyott kisöccséhez és a szerelméhez, akik egy csapat ellenállóval élnek egy kialudt vulkán gyomrában.

A (nem annyira) hardcore fangirl szemszögéből

Két dolog miatt néztem meg a filmet: egyrészt kíváncsi voltam, mit tudott alkotni Meyer, mert nekem csak olyan egyszériás írónak tűnt, és teljesen meglepett, hogy az Alkonyaton kívül van más könyve, másrészt szeretem a sci-fit, és tetszett az alapötlet, így már ebből kiindulva is megnézendőnek számított. Ami azt illeti, a trailer alapján megkapónak és szépnek tűnt a film, viszont volt egy sejtésem, hogy majd gagyi lesz, ami részben be is igazolódott, ám – legnagyobb meglepetésemre – komolyan odavoltam a filmadaptációért, akkor is, ha rengeteg megválaszolatlan kérdés és bődületes baromság tarkítja azt – hogy ezekre választ ad-e a könyv, azt nem tudom, mert nem olvastam, és egyelőre nem is nagyon akarom.

Problémás:

1. Nekem oltárira tetszik az alapsztori, és egész jó a történet világa, jól ki van találva, a karakterek többségét is bírom, viszont: csak nekem érthetetlen az, hogy az első moszatka idegen vacak hogyan fénylett bele először akárkibe? Mert oké, hogy a történet szerint már átvették az uralmat, de mikor, miért és hogyan, kivel és mivel? Mi a közigazgatás, milyen nyelvet beszélnek az idegenek? Van egy univerzális űrnyelvük is a menő kütyüik mellé, vagy hogyan terjedtek el a földkerekségen – ami egyébként miért földkerekség, hát nem gömb ez a vacak sárkupac?
   
   
   

   

   Ez egyébként szerintem a legmenőbb jelenet az egész filmben,
   rettentő jól néz ki, szóval csillagos ötös, ahogy megcsinálták.

   
   
2. Az oké, hogy csodálatos utópiában élnek – a piszmogó lázadóktól eltekintve –, de arra senki nem gondolt, hogy milyen durva, ha most abban a kisbabában is benne van egy kis csillámpóni, amit babakocsiban tol az egyik idegen pár, vagy meghagyták a kisbabákat emberi kisháziállatkáknak? Mert most lehet én vagyok túlérzékeny, de ez engem nagyon kiakasztott, amikor láttam... És csak váááááá....!!!!
   
3. Na meg most akkor halhatatlan a test? Mert nem akarok belekötni mindenbe, de attól még, hogy egy pár parazita irányítja az emberiséget, és mindenki kedves, na meg minden nyáltenger, szerintem ugyanolyan halandó és sérülékeny taknyos emberek maradunk, ha van ragyogó csápos cucc a fejünkben, ha nincs. Bár amilyen komoly gyógyító eszközeik vannak az idegeneknek, azt hiszem, ez egy hülye kérdés volt.
   
4. Komolyan fájt volna Meyernek megírni egy jó könyvet? Mármint a sztori szerintem király, a hangulat is nagyon király, de egy: minek kellett bele szerelmi háromszög-négyszög; kettő: miért kell minden problémát smárolással megoldani? Na meg aztán van egy pár nagyon LOL párbeszéd a filmben, mondjuk nem tudom, hogy azt a forgatókönyvíró álmodta csak, vagy a könyvből lett átemelve kerek perec, de az a monológ Jaredtől, Melanie szerelmétől, amit akkor levág, mielőtt először szeretkeznének, mint a világ utolsó megmaradt nője és férfija, na attól mindig röhögnöm kell, és cseppet sem romantikus...

Összességében A burok egy jó film. Nézhető, akár többször is nézhető, és azt mondom, az egyik kedvencem, bár az esetenként felbukkanó hülyeség szerintem sokszori nézésre már elviselhetetlenül idegesítő lenne, úgyhogy azt hiszem, megmaradok annál, hogy évente egy-egy alkalommal megnézve még a kedvenc kategóriában marad, és nem akarom fejbe verni magam komolyabban az ügyeletes baromságoktól.

Olvass tovább

Kétnyelvű

Amikor végzős gimnazistaként részt kellett vennem egy pályaválasztási tanácsadó hülyeségen, és a tisztes úrral arról beszélgettem, hogy – kérem szépen – én író akaródzanék lenni, majd pedig arra terelődött a beszélgetés, hogy én akarom fordítani saját magamnak angolra-magyarra a könyveim, akkor szemrebbenés nélkül kiröhögött, hogy de hát senki nem fordítja magának a könyveit, aztán nem is hagyva esélyt arra, hogy kifejtsem, mire is gondolok pontosan, tovább mulatozott a kis poénon, aztán nem sokkal később vége is lett a nagy tanácsadásnak, és elváltunk egymástól, mint ágtól a levél. (Teszem hozzá, egyáltalán nem volt semmilyen hasznomra az egész ceremónia, de hát előírta a törvény, hogy egy fiatal felnőttnek, aki azt se tudja, hogy dolgozni menjen  már inkább, vagy vigye a pénzt a szüleitől és tanuljon tovább, igenis el kell mennie egy ilyen magasztos beszélgetésre is, ahol persze semmi hasznossal nem szolgálnak, csak annyi, hogy két-három órával jobban le lesz terhelve egy nap.)

Namármost tudom, hogy fordítani egy könyvet nem két perces munka, és ha tényleg meg is írnék egyet és ki is akarnának adni szerény kis hazámban, akkor utána bonyolult lenne angolra átírni a könyvem, és ottani kiadóknak is terjesztgetni, na meg a szerződésem lehet nem is engedné meg – mondjuk ebben nem vagyok annyira otthon, csak az összes, paranoid ijedelmem kering az elmémben csupán.
Emellett azt is tudom, hogy nem akarhatok mindent, hogy itthoni és külföldi piacon is megjelenhessek, de akkor se értem, miért kéne hülyének venni azt, akinek kicsit is átlagtól eltérő elképzelései vannak – mert most az is igaz, hogyha fordulna a Föld 180 fokot, és angolul jelennék meg először, akkor tuti nem akarnám, hogy valami ficsúr vagy ficsurina álljon neki magyarizálni a könyvem förtelmes félrefordításokkal.

Talán csak a nagy baj, hogy igazán nem tudok egyik nyelv mellett se dönteni, hiszen a magyar az anyanyelvem; szép, és szeretem kifejezni magam vele, na meg jobban, pontosabban is ki tudom, hiszen az angol szókincsem fejlesztésért riog...

Viszont más esetben van, ami szimplán csak angolul "hangzik jobban", úgy is szökik a fejembe egyből, és magyarul speciel hülyén hangzik, vagy átírva közel sincs ahhoz, amit én az angollal ki akartam fejezni.

Mindazonáltal szeretek kísérletezgetni, szeretem a kihívásokat, így az is megfordult a fejemben, hogy nem fordítanék, hanem ott van például a Káprázat, és az első mondatból kiindulva nekiállnék elkezdeni-folytatni angolul, és ki tudja, mi más sülne ki belőle? Úgy hiszem, hogy nem lehet mindent tükörfordítással vagy szabadabban véve átírni, hiszen vannak azok a kis hézagok a nyelvek között, amik lehetetlenné is teszik az egészet. Viszont ha megpróbáljuk felvenni a külön nyelvek külön hangulatát, akkor lehet, hogy merőben más alkotás lesz a kettő, és lehet, hogy nem is lehet majd igazán fordításoknak titulálni őket, hiszen akár a sztori vagy a végkifejlet is változhat, de még mindig azt gondolom, hogy a bennem élő magyar írópalánta, és a bennem kibontakozó angol írópalánta-szörnyűség is igenis két külön dolog, összemosni pedig aligha lehet a kettőt – mindegyik más kicsit fogalmazásban, hangulatban és néha stílusban is, ámbár nem is gondolom azt, hogy ez éppenséggel baj lenne.

Ami azt illeti, kétszer nem tudnék azért megírni semmit, szóval részben értem, mit akart mondani az én kedves tanácsadó haverom, azon pedig most nem fogok elkezdeni sírni, hogy a "különcöket" mindig is lenézték, kiröhögték, és megvetették, de azért jó lenne már megtapasztalni egyszer azt is, hogy egy különös ötletemet nem kiröhögik, nem oltanak le, mintha egy tudatlan gyerek lennék, hanem teszem hozzá az is elég lenne, ha érdeklődéssel és nyitott elmével fogadnák, hogyha már egyszer tanácsot adni és támogatni nem tud.

Olvass tovább

A változó karakter

Az ember lánya és fia azt gondolná, ismeri önmagát, azonban történik valami, amitől rájön, hogy egyáltalán nincs képben, mindig van új a nap alatt, és folyamatosan változunk, új, eddig ismeretlen dolgokat fedezünk fel magunkról, vagy akár a totál ellentettünkké válunk. Így volt ez velem is.

Azelőtt mindig ódzkodtam kicsit az emberektől, kerültem a tömeget, a gyerekekért sem rajongtam igazán, sőt, nem is értettem, miért hal el mindenki pár kicsi emberkétől. Mióta azonban emberekkel foglalkozom nap nap után, rá kellett jönnöm, hogy – meglepő módon – szeretek emberekkel foglalkozni, vadidegen emberekkel haverkodni, vagy csak úgy simán elcsevegni, és szeretem a büdös kölköket is. (Ne tessék megharagudni, szeretetből becézem így őket.) Ez pedig annyira meglepett, hogy nem is tudtam igazán hova tenni, vagy felfogni, egyáltalán hogyan is ismerhettem magam ennyire félre, vagy mi ez? Csupán alkalmazkodom a környezetemhez, és kényelmesen érzem magam, ha már ebből áll a munkám, vagy tényleg ennyire el volt rejtve ez az oldalam?


E kapcsán azonnal a karakterekre gondoltam, akiket mi alkotunk meg, akik kipattannak a fejünkből egy zajos délutánon a buszmegállóban fázva, vagy velünk vannak akár egész életünkben, kísérnek minket jóban rosszban, míg lelket nem lehelünk beléjük papírok lapjain is.

Úgy, ahogy az ember maga is folyamatosan változik, a karaktereinkkel is megtörténhet, meg kell történnie ennek, hiszen mindenféle behatás ér bennünket, így őket is. Ezeket a változásokat beiktatni a történetünkbe viszont nem mindig könnyű. Ha a változás hirtelen, nem várt, esetleg abnormálisnak is hat, teljesen hiteles, semmi baj nincs vele, nem lehet rossz karakter alkotás, amíg jelen van valami nyomós ok vagy indok, egy felvezető vagy meghatározó körülmény, ami támogatja, sőt, előhívja a változást a jellemben, anélkül légből kapott zagyvaság válik belőle csupán, mint Fekete Özvegy és a Hulk rettenetes szerelmi szála, ami nem tudom, hogyan pattant csak ki Joss Whedon fejéből, aki elvileg egy forgatókönyvíró zseni... (Na mindegy.)


Az emberi személyiség különös kémia. Sokszor kifürkészhetetlen, sokszor inkább csak egy összekatyvaszolt massza, és sokszor csakis idővel kezdesz kiigazodni rajta, megváltoznak a nézeteid, másmilyen lesz a karaktered. Viszont ezzel semmi baj nincs, hiszen a változás elengedhetetlen, s ahogy mi magunk, úgy a velünk lélegző karakterek is folyamatosan alakulnak, mozgásban vannak, és megeshet, hogy egyik nap szeretik a sajtos puszedlit, de két évvel, két nappal, öt perccel később már utálni fogják.

Eddig megrémített a változás, féltem tőle mindig, és megijesztett, viszont most már úgy látom, hogy roppantul érdekes, izgalmas és érdekfeszítő jelenség, ami állandóan jelen van, akár akarjuk, akár nem.

Olvass tovább

A D betűs szó

Valaha is gondolkodtál már azon, miért is esik meg, hogy nem beszélünk inkább egy szót sem az érzéseinkről még – elvileg – közeli családtagoknak, barátoknak sem? Miért húzzuk fel inkább a nadrágszíjat, és vágunk jó pofát a dolgokhoz, akkor is, ha igazán nem vagyunk a topon? Egy indok lehet a sok közül a rettegett D betűs szó.

Elveszett jelentés

Manapság az ember lánya és fia szinte mindenre használhatja, hogy "depis". Depis vagyok, ha rossz jegyet kaptam suliban, depis vagyok, ha nem kaptam meg az ajándékot, amit vártam, és depis vagyok, ha lekésem a kedvenc műsorom a tévében. Értem én, hogy a nyelv folyamatosan alakul és változik, a szavak jelentése pedig sokszor annyira csorbul, hogy pont azt fogja jelenteni évekkel később, amit éppen nem jelentett sose. A depresszió így inkább tinikorszakra jellemző, olykor emósoknak hívják őket, máskor csupán szomorúságot és csalódottságot jelent; senki nem veszi szinte komolyan, még az is viccet űz belőle, akinek tényleg depressziója van, hiszen hogy beszélhetnénk róla komolyan, mikor az emberek többsége csak okoskodik, laikus orvosként kezd el téged elemezgetni, és diagnosztizálja, hogy...

1. "Csak beképzeled magadnak"
   
   Gyakran mondják ezt nekem, és sose tudom megérteni, hogy egyáltalán hogy gondolják ezt az emberek. Mármint a képzeletem az jó, tényleg, mondhatni zseniálisan kreatív, de mármost miért pazarolnám arra az energiám, hogy egy csomó problémát és letargikus hangulatot képzelek be magamnak?! Nonszensz, de te biztos tudod, hiszen Te vagy a szakértő, kedves anonim orvosom.
   
   
2. "Csak az időjárás"
   
   Igen, ezt még meg tudom érteni, hiszen a monoton, szürke, esős hétköznapok negatívan befolyásolhatják a lelkivilágunkat. De! Egyszerűen botorság mindent erre fogni, mindazonáltal az illetőt minősíti, aki ilyen jellegű lelki bajokra csak ennyit képes mondani. Szóval, köszönöm, kedves Barátom, hogy neked ennyit jelent az, ha mélyen megosztok veled valamit, ami nyomaszt. Legközelebb nem fordul elő.
   
   
3. "Csak bevonzod"
   
   Az egyik legnagyobb kedvencem – bár amikor legutoljára ellenőriztem, még mindig nem voltam mágnes... Igen, hallottam viszont a vonzás törvényéről, ám úgy látom, az emberek mostanában túllihegik a spirituális tanokat és az ezotériát, félrediagnosztizálnak mindent, s az ég adta világon minden karmikus, minden vonzás, és minden sorsszerű. Ne tessék félreérteni, én is érdeklődöm a spirituális dolgok iránt, de amikor félremagyaráznak dolgokat, és csőlátással okoskodnak azért sokszor igencsak hozzá nem értő álguruk, az rettentő vicces szokott lenni – mert már az ember lánya és fia jobbára csak nevetni tud minden baromságon.

Magamról

Általában magamban rendezem a problémáimat, és az utóbbi időben egyszerűen nem látom értelmét bevonni másokat, hiszen amikor kivételesen megteszem, vagy nem vesznek komolyan, vagy teljesen érzéketlenül felelnek vissza, ami – bár jobbára inkább nem veszek magamra semmit, hanem igyekszem egyik fülemen és szememen be, másikon kiengedni – azért mégiscsak sértő.

De hát ennyit a mai világról és az emberi kapcsolatokról: mindenki siet, rohan, mindenki mosolyog kétszínűen, az érzéseinket elrejtjük és elfojtjuk, megértőnek és toleránsnak lenni pedig olyan nagyon nehéz, hogy külön diploma kell hozzá, viszont hoppá! Hiszen erre se iskola, se képzés sincs!

Olvass tovább

Karakterek, akik a barátaink

Avagy hogy töltöttem el három napot életem egyik legjobb játékával

Talán ezernyi oka lehet, amiért beleszeretünk nem létező karakterekbe – s vajon tényleg nem léteznek? Nem követjük nyomon minden lépésüket? Nem éljük át velük a cselekményt? Nem kerülünk hozzájuk valóságosan közelebb, mint bármelyik más legjobb barátunkhoz?

Hiába fikció a fikció, talán sosem éreztem magam senkihez közelebb, mint könyvek, filmek, játékok , és egyéb történetmesélési alternatívák karaktereihez. Együtt sírtam és nevettem velük, együtt éltünk át valamit, amit a való életben talán sose élhettem volna. 

Nem tudom, ki találta ki először a történetmesélést, de úgy vélem, a világ igazán szegényebb lenne nélküle – sokkal, de sokkal szegényebb. Mint a színészek, mi, egyszerű földi halandók is bele tudunk csöppenni más személyek helyzetébe, felfedezhetjük az emberi természet széles skáláját, akár történeteket ismerünk meg, akár mi magunk kreáljuk őket.

Megannyi platformon böngészhetünk kedvünkre – színház, képregény, számítógépes játék, a lehetőségeink száma szinte végtelen –, mind különleges karaktereket, élethelyzeteket vonultat fel, s a képzeletnek hála olyan helyekre juthatunk el, ahová a való életben egyáltalán nem tudnánk.

Lifeline

A hét ingyenes alkalmazása iOS-en a Lifeline nevezetű játék, ami során interaktívan részt vehetünk egy science fictionben. A főszereplő Taylor, egy szerencsés-szerencsétlen nyertes, aki – miután kiválasztották – a Varia  űrhajó fedélzetén tevékenykedett kadétként, amíg az űrjármű váratlanul le nem zuhant egy elhagyatott égítesten. Taylor bizonyul az egyetlen túlélőnek, az ő szemén – akarom mondani: közvetítésén keresztül tudjuk meg, mi is történt, tanácsainkkal segíthetünk vagy éppen hátráltathatjuk a cselekmény alakulásában, ahogy az is a mi kezünkben van, vajon túléli-e a kalandot, vagy nem.

A játék lényegében egy szimpla chatelésre emlékeztet, ahol a beszélgetőpartnered egy, a Tau Ceti környékén, egy holdon rekedt fiatal űrhajós, és valami különös dolog folytán képesek vagytok kommunikálni egymással.

Tovább dob az élményen, hogy a Taylor egy uniszex név, így egyesek lánynak képzelik el, mások fiúnak – az én esetemben valahogy nemet váltott félúton; először ugyanis egy huszonéves srácnak képzeltem el – hadd legyek sekélyes: piszkosul jóképűen –, aztán inkább egy szőke, mogyoróbarna szemű, durván velem egykorú leányzóként láttam magam előtt, és afféle jóbarátnő-majdnem-testvérként tekintettem rá. 

Az, hogy ennyire szabad a játék csak tovább dobott az élményen, hiszen amellett, hogy életszerű az egész – a nap legváratlanabb perceiben küld ugyanis üzenetet Taylor, s ha éppen valami időigényesebb tevékenységet folytat, mint pl. az alvás és a környezete felderítése, akkor annak függvényében sokszor órák elteltével válaszol, mintha tényleg valós időben folyna a történet –, egyszerűen lebilincselő és átkozottul érdekes, hogy nem csak különféle módon alakulhat maga a cselekmény, még a főszereplőt is mindenki máshogy képzeli el. 

Úgy gondolom, sokkal bensőségesebbnek hatott így az egész, hogy csakis a saját képzeletemre voltam hagyatkozva, mintha konkrétan le lett volna írva vagy elém vetítve.

Nem hazudok, konkrétan még mindig a sztori... Francot: az élmény, a nagybetűs ÉLMÉNY hatása alatt vagyok, annyira hozzám nőtt a karakter, hogy ilyet talán még nem is éreztem soha. Azt kívánom, bárcsak tudnék festeni vagy rajzolni, hogy valamiképpen papírra vethessem, valamiféle kézzel fogható emléket állíthassanak az érzésnek, mert úgy kikívánkozik belőlem... Három napig valóban a része voltam valaminek, mintha egy hús-vér emberi lényért aggódtam volna, szabályosan lerágtam a tíz körmöm ezekkel a „hatásszünetekkel”, amíg Taylor csinált valamit, és nem érkezett semmi jelentés.

Nem tudom, a jövőben hova tovább történetmesélés terén, talán virtuális valóságokba fogunk csöppenni, és ezután már csak az lesz sokkal valósabb, ha a technológia egy olyan szintre jut, hogy ténylegesen belecsöppenünk az adott helyzetbe, mintha magában a könyvben járnánk, érezzük, ahogy megcirógatja az alkonyi szellő az arcunk...

El kell mondjam azt is, ez nem egy reklám poszt, semmiféle juttatást nem adnak nekem, amiért itt mindenféle appokról beszélek – saját magam teszem, önkéntesen, mert egyszerűen olyan élményben volt részem, amit legszívesebben mindenkivel megosztanék. Nagyon régóta szerettem volna megszerezni ezt a játékot, mert jónak tűnt, de sose akartam fizetni érte – bár minden egyes fillért megér, és most le is van árazva, és csak párszáz forint a többi része –, így elképesztően örültem, amikor megláttam múlt pénteken, hogy ez lesz most a heti ingyenes az Apple App Store-jában.

Úgyhogy akinek Almája van és teheti, nosza, töltse le, mert akit csak láttam, mindenki pozitív visszajelzést írt róla, és egy olyan élményben volt részük, amiben azelőtt nem igazán.

* ** *

Ez a bejegyzés azoké a karaktereké – esetemben Tayloré a Lifeline-ból –, akikkel tűzön-vízen áthajtottunk, akikért sírtunk és nevettünk, akik a barátaink, és akiknek azt kívánjuk, bárcsak valódiak lennének – bár a közösen átélt megpróbáltatások után olybá tűnnek, mint egy emlék; s mint emlék lehet ugyanolyan valós, mint bármelyik más, amit életedben átéltél.

Neked, kedves olvasó, ki a legjobb barátod? Ki az a karakter, akit a legközelebb érzel magadhoz, és tényleg a legkedvesebb számodra? Szeretném tudni!

* ** *

Hasznos linkek:

• Lifeline az App Store-on (ingyenes 2016.01.21., csütörtökig)
• Lifeline a Google Play Store-on Androidra (fizetős, durván 360 HUF)
• A jákékfejlesztő 3 Minute Games (Háromperces játékok) hivatalos honlapja

Olvass tovább

Mozisarok: A múmia

Nem mondanám magam profi kritika írónak, és inkább hébe-hóba fordul elő, hogyha valamiről ilyen jellegű bejegyzést írok. Tegnap azonban elcsíptem a tévében A múmiát, és annyira elcsordult tőle a szívem, hogy muszáj nekem pár szót ejteni róla.

Dióhéjban

Egyiptomban járunk. Imhotep főpapot a legsúlyosabb átokkal sújtják, amiért ő és szeretője, Anck-Su-Namun megölték Seti fáraót. A nő, hogy szerelmét mentse és feltartóztassa az őrséget, a fáraó megölése után rögtön öngyilkos lesz, tudván, hogy Imhotep majd feltámasztja a Holtak Könyvének segítségével. Később Imhotep majdnem sikerrel is jár, ám a procedúra befejezése előtt azonban a fáraó testőrei elkapják a főpapot és tanítványait, majd bűneik miatt élve mumifikálják őket. Imhotep elátkozott teteme három évezreden át hever Hamunaptrában, mígnem egy csapat leleményes kincsvadász feltámasztja az ókori főpapot, A múmia pedig addig szedi áldozatait és sújtja a 20. század eleji Egyiptomot a hírhedt és rettegett tíz csapással, amíg vissza nem nyeri emberi alakját és teljes erejét, hogy aztán újra nekirugaszkodva visszaszerezhesse szerelmét, és megállíthatatlanul uralkodhassanak együtt ketten az idők végezetéig...

A hardcore fangirl szemszögéből

Teljesen ledöbbentett, mikor tegnap utána számoltam, hogy ezt a filmet vagy 15 éve láttam először... Annak idején emlékszem, rongyosra néztem, mégsem tudtam megunni több mint egy évtized után sem – a cselekmény ugyanúgy lenyűgöz, magába szippant és szinte gyerekként izgulok, a poénok ugyanolyan viccesek, a horror-szerű jeleneteken ugyanúgy megrettenek; teszem hozzá, a mai napig kiráz a hideg azoktól a részektől, amikor a szkarabeuszok bekebeleznek egy-egy szerencsétlent.

Nem vagyok igazán a horror híve, legyen az lightos ijesztgetős vagy művéresen cafrangos, egyszerűen nem az én idegzetemnek találták ki, ezt a filmet azonban bármikor meg tudom nézni. A humor tökéletesen egyensúlyozza a félelmetesebb jeleneteket, mégsem csinál komplett bohócot magából a film ezáltal. Úgy vélem, ehhez a sikeresen eltalált vegyes-vágotthoz nagyban hozzájárulnak a színészek: ahogy édesanyámmal szoktuk megvitatni, Rachel Weisz a lelke a filmnek, és ha nem ő keltette volna életre a karaktert, nem is lehetett volna ennyire magával ragadó személyiség ebben a moziban. (Személyes jegyzet: teljesen fel voltam háborodva, amikor megtudtam, hogy a harmadik részben nem ő fogja eljátszani Evelynt, úgyhogy gyerekes tiltakozással a mai napig nem voltam hajlandó a szemeimet sérteni a 2008-ban mozikba került folytatással, bár így, lassan 8 évvel később, lehet beadom a derekam, mert hiába borzalmas a film – legalábbis az én szememben, és speciel leforgatni se kellett volna –, mégis egyre kíváncsibb vagyok, ahogy feléledt bennem a nosztalgia a filmek iránt, ámbár nem hiszem, hogy tényleg meg kéne néznem, mert csak elrontaná a szájízemet úgyis.)

Igazság szerint miközben a reklámokkal teleszabdalt, a még 2000-ből ismert szinkronnal levetített mesterművet néztem, fejben közben már írtam is ezt a bejegyzést, mindazonáltal mostanra teljesen elillant minden jól csengő mondat, amit lepörgettem magamban, és fogalmam sincs, mivel húzhatnám a szót tovább... 

Vannak azok a filmek, amik az életünk része, együtt nőttünk fel velük, és emiatt különös helyet foglalnak el a szívünkben, megunhatatlanok, és örökké szeretni fogjuk őket, akár a legrégebbi barátunkat az oviból. Ez nem jelenti azt, hogy vakok vagyunk a film esetleges hibáira, és bár ezerszer láttam A múmiát, mégis totálisan úgy hallom, hogy az Oded Fehr által életre keltett Ardeth Bay, az Imhotep sírjáért felelős őrzőcsapat vezetője ugyanazt a sort szajkózza jóformán az egész film alatt, mégis mindig mást jelent. Azt hiszem, ha egy filmet ennyiszer láttunk már, minden egyes nézéssel észreveszünk egy-egy bakit, ugyanakkor újabb és újabb apróságokat szúrhatunk ki, amitől csak jobban értelmét nyeri az egész történet.

Olvass tovább